Dolgozó Édesanya

Nagyon rég írtam, bosszantóan rég. Pedig annyira, de annyira szeretnék. Tudom, amit az ember nagyon szeretne, arra csinál magának időt, ezúttal ez mégsem így van. Ki merem jelenteni: az elmúlt két és fél hónapban nem volt egyetlen olyan órám sem, amikor olyan dolgot csináltam, amit elhalaszthattam volna a blogírás javára. Legfeljebb az alvásidőből csíphettem volna el egy kis időt, de az már az életben maradásomat veszélyeztetné! :) Beindult az élet, pörgünk már tíz hete...

Tíz hete kezdtük a bölcsit. A beszoktatás gyötrelmeiről, az első két hét küzdelmeiről már írtam, most jöjjön a folytatás. Ott fejeztem be legutóbb, hogy a második hét utolsó napján már voltak jelek arra, hogy Barnabás "hajlandó lesz" bölcsibe járni és elengedni anyát dolgozni. Anyai megérzésem szerencsére nem csalt, a harmadik hétben is jóval kevesebb volt már a sírás, a negyedik négy közepén pedig már nagy vigyorral futott be a csoportszobába reggel. Hihetetlen, de egy csapásra történt. Nem nagyon volt átmenet: Barnabásom kedden még sírt, amikor elváltunk, szerdán pedig már azt alig akarta megvárni, hogy elköszönjek tőle és megpuszilgassam, búcsú nélkül otthagyott volna. Valahol olvastam, hogy a gyerekeknél egyszer csak "bekattan valami", egyik pillanatról a másikra tudatosul bennük, hogy nem anya nem hagyja ott a bölcsiben örökre, hogy megy majd érte, akkor, amikor ígérte. Amikor már elmúlik a bizonytalanság, a félelem attól, hogy anya nem jön, amikor már tudja a gyerkőc, hogy uzsonna után jön anya, megnyugszik és elfogadja az új helyzetet. Valóban így van, Barnabásnál is "bekattant" az a valami, s azóta imád bölcsis lenni. Bár felesleges volt a kérdés, hogy milyen volt a bölcsiben, mert a válasz rá volt írva a kis arcára, minden nap megkérdeztem tőle, ő pedig mindig ugyanazt felelte: "szupi". Aztán elkezdett Barnabásom neveget emlegetni: Petra, Nórika és Marci napi beszámolói részei lettek, ahogy a nevelői, Rita és Adri is, na meg az ebédet hozó Marika néni - na ná, hogy a bélpoklos kis Barnabásnak ő is nagyon fontos! :) Most, két és fél hónap után ki merem jelenteni: a legjobb döntés volt, amit csak hozhattunk, hogy a kis Manóm két évesen bölcsődés lett!

Most, hogy a küzdelmes napokat és a félelmeimet a hátunk mögött hagytuk, pontokba szedem a legfontosabb tanulságokat:
1. "Az új csak jót hozhat nekünk" - hogy egy klasszikust idézzek. Most már látom, hogy hinnem kellett volna ebben már a legelején. De nem, én féltem, nagyon. A beíratáskor még nem, akkor még magabiztos voltam a döntésemet illetően, de kezdés előtt egy hónappal már nagyon paráztam. És ahogy közeledett az elválás napja, egyre jobban. Feleslegesen idegesítettem saját magamat.
2. A gyerek hihetetlenül rugalmas. Sokkal gyorsabban alkalmazkodik egy új helyzethez, mint egy felnőtt, aki tudja, érti, hogy mi miért történik. A gyereknek egy a lényeg: szeressék, figyeljenek rá. Mindenhol szeret, ahol ezt megkapja. Mi jól választottunk, a mi bölcsinkben, a mi csoportunkban, a mi nevelőinktől maradéktalanul megkapja ezt, ez gyorsan át is segítette Barnabásomat a nehezén és engem is.
3. Máshol is tud aludni. A legjobban talán attól féltem, hogy Barnabás a bölcsiben nem fog aludni, mert ott nem vaksötétben, nem teljes csendben aludhat és nem is mesélnek neki 2-3 mesét. Jelentem: könnyen elalszik és nagyokat szundizik. Itthon továbbra is a kiskorától megszokott feltételek kellenek neki - a két helyet teljesen elkülöníti magában, tudja, hogy mit lehet ott és mit itthon.
4. Finom az ebéd. Barnabás már egy éve ugyanazt eszi, mint mi, ugyanolyan formában. Nem püréset, nem pépeset. Elképzelni nem tudtam, hogy hogy reagál majd arra, hogy a bölcsiben minden nap főzelék van. De állítólag nagyon szereti a bölcsis kosztot, gyakran kér repetát is. Azért ott is a husi a sláger, akárcsak itthon. Nevetve mesélte a nevelője egyik délután, amikor nem volt hús a főzelékhez, hogy Barnabásom kiabált ebéd közben, hogy "husit, husit!" :D
5. Törődnek vele. Sok szóbeszédet és riogatást hallottam a bölcsi előtt arról, hogy a gondozók nem törődnek a gyerekekkel, hogy rendszeresen pisisek például, amikor mennek értük a szülők. Én ilyet még egyszer sem tapasztaltam. Remélem, hogy nem csak mi vagyunk jó helyen, hanem ez az általános és minden más tényleg csak riogatás.
6. Hiába az erős immunrendszer. "Jobb félni, mint megijedni" - tartja a mondás. Hát én nem féltem és sajnos megijedtem. Bár mindenkitől hallottam, akinek korábban kezdte a gyerkőce a bölcsit, hogy az első év a folyamatos betegségekről szól, úgy gondoltam, hogy velünk ez nem így lesz, hogy Barnabás lesz a kivétel, hiszen olyan erős az immunrendszere. Ez sajnos nem jött be, itt az erős szervezet abban nyilvánul meg, hogy mindegyik betegségen gyorsan túl van. Bár elég "sokáig" bírta a gyűrődést, az első betegség egy hónap után érte el, de utána aztán újra és újra lebetegedett sajnos. 
7. Visszafejlődés a reakció. Tartottam attól, hogy bizonyos dolgokban "visszafejlődik" majd, sok helyen olvasni, hogy így reagálnak a "sokkra", az életük megváltozására a gyerekek. Ez így van sajnos nálunk is. Barnabás mióta bölcsis, napközben is sokat cumizik, pedig korábban csak alváshoz kellett neki. Már hónapok óta nem használtunk cumis üveget, de visszakérte azt, abba fogadja csak el a reggeli és esti tejcit, sír érte. Nem hajlandó egy métert sem sétálni, amint kilépünk az ajtón, felveteti magát. A legrosszabb pedig, hogy azóta nem alussza át az éjszakát, gyakran ébred, megriad, anyáért, értem sír. Most, a harmadik hónapban már kezdenek csillapodni ezek a "tünetek", ha szerencsém van, akkor például már csak egyszer ébred éjjel. Igyekszem türelmes lenni, bár bevallom, nehéz, főleg, hogy mióta újra dolgozom, nagyon fáradt vagyok. Remélem, hogy mihamarabb túllendülünk ezen is.
8. A szeretet nem idő kérdése. A legnagyobb félelmemet hagytam a legvégére. A leginkább attól tartottam, hogy amiatt, hogy az eddigi 24 óra helyett "csak" 16-ot töltök majd Barnabásommal, s abból csak 4-5-öt aktívan, meglazul a köztünk kialakult kapocs, kötelék. Féltem attól, hogy kevésbé fog ragaszkodni hozzám, hogy kevésbé fog szeretni. Úgy érzem, hogy ez nincs így, köszönhetően talán annak is, hogy az együtt töltött időt maximálisan kihasználjuk, igyekszem akkor nem mosogatni, főzni, stb, hanem vele játszani, agyban és lélekben is száz százalékosan Vele lenni (és nem mellette!). Bízom benne, hogy jól érzem! :)

Az elmúlt tíz hét legfontosabb változása pedig, hogy Barnabásom beszél. Szavakat már régóta mond, de mondatokban egyáltalán nem beszélt még a nyáron, mostanra pedig tulajdonképpen folyékonyan, sokszavas mondatokban, ragozva, igeidőket is helyesen használva beszél! Sőt, mondókákból is mond részleteket, szókapcsolatokat. Az aktuális kedvenc a "Csiga-biga gyere ki", aminek nagyjából minden második szavát jegyezte meg. Így hangzik Barnabás előadásában: "Csiga-biga gyeje ki. Ideki. Vajat. Majad." :) Hogy az elképesztően gyors beszédfejlődés mennyire köszönhető a bölcsinek, sosem fog kiderülni, hiszen nem tudhatjuk, hogy hol tartana, ha itthon maradt volna. De ez nem is a fontos, a lényegen nem változtat. Napról napra megmosolyogtat és elcsodálkoztat a szókincsével. Egy, a déditől kapott műanyag kis krokodil láttán például így szólt: "Úr Isten! Sosem láttam még krokodilt!" Amikor egyik nap kiöntött egy zacskó kekszet a földre és megkérdeztem tőle, hogy miért csinálta ezt, így válaszolt: "Direkt, anya." Egy alkalommal pedig, amikor megkérdeztem tőle, hogy van-e kaki, ezt mondta: "Tuti biztos". Most hirtelen ennyi jutott eszembe, de minden nap van ilyen és ehhez hasonló "beszólása". Imádnivaló, ahogy még egy-egy szónál megakad a nyelve, miközben kiejti, s most még imádnivaló az is, hogy az "r" betű "j". Főleg, amikor a következő mondatban hallom: "Anyát is szejetem, apát is szejetem". <3

S hogy mi van velem? Dolgozó édesanya lettem. A visszazökkenés a munkába, könnyebb és gyorsabb volt, mint reméltem. Bár teljesen nem is szoktam el a munkámtól, mert itthonról is dolgozgattam, olykor besegítettem a szerkesztőségbe, ennyire gyors átállásra mégsem számítottam. Már az első nap első pár órája után nem éreztem furcsának azt, hogy a szerkesztőségben ülök, az asztalomnál, a harmadik napon pedig már egyenesen hihetetlennek tűnt, hogy két évig nem ezt csináltam nap mint nap. Nem érzem, hogy kimaradt ennyi idő, olyan, mintha az elmúlt két évben is minden napot ugyanígy töltöttem volna. Valószínűleg annak is köszönhető ez, hogy nagyon szeretem a munkám, a munkahelyem és a kollégáimat is. Arra nem számítottam egyébként, hogy ennyit fog adni lelkileg az, hogy visszatérek: szárnyalok. Feltölt, hogy a gyereknevelésen és a háztartás vezetésén kívül mást is csinálok, hogy hozzájárulok a családi kasszához, hogy felnőttek között vagyok és felnőtt témákról beszélgetünk. Hogy nap mint nap gondolkodnom kell, s nem csak azon, hogy mit főzzek holnap vagy hogy mivel foglaljam le Barnabásomat. Újra jár az agyam! :)
Persze van hátránya is az új életünknek, a legfájdalmasabb például a koránkelés. Barnabásommal eddig nagyon kényelmesen éltük mindennapjainkat, 9-fél 10-kor keltünk, ez most fél 7-7-re tolódott és sajnos a Kisherceg nem tesz különbséget a hétköznap és a hétvége között. :D A heti háromszori edzés is elmaradt sajnos, most még nem látom, hogy hogyan tudnám visszacsempészni az életembe, de rajta vagyok az ügyön. A napindítás állandó része lett sajnos a kapkodás, a sietés, a "gyere már, mert megint elkésünk" kezdetű monológ. Vége a kényelemnek, a hétköznap reggeli mesenézésnek és pizsamában hancúrozásnak. Azt viszont szeretem, hogy este már 8-kor, délután pedig délben alszik, így előttünk az egész délután, hogy csináljunk valamit. Minden tekintetben megváltozott tehát az életünk, de nem bánom. Mert sokkal többet kaptunk, mint amennyit feladtunk. 
Nem tagadom, nem vagyok a régi, mint dolgozó nő, de nem is leszek már. Gyorsan visszazökkentem ugyan a munkába, de egy másik nő tért vissza az asztalhoz, mint aki nagy pocakkal elment onnan. Munka közben kikapcsol ugyan az agyam, teljes mértékben a feladatra koncentrálok, de akárhányszor ránézek az órára, az jut eszembe, hogy most épp mit csinál Barnabásom a bölcsiben, vagy hogy mennyi idő van még hátra addig, míg mennem kell érte. Kerget az idő, s próbálok gyorsabb lenni nála. Igyekszem minden napomat úgy intézni, úgy programozni az interjúkat, hogy én tudjak menni a Kisbogárért. Nem azért, mert más nem tudja elhozni vagy mert másnál nincs jó helyen addig, amíg végzek. Egyszerűen azért, mert Vele szeretnék lenni. Mert önző vagyok és magamnak szeretném a világ legszebb mosolyát, amikor meglát az ajtóban uzsonna utáni játék közben. Mert szeretném, ha érezné, hogy anyára mindig számíthat, hogy nekem fontos, hogy én vigyem és én menjek érte. Mert én szeretnék a kis kezét fogva kisétálni vele a bölcsőde kapuján és a kocsiig megállni vele minden méteren és falevelet szedni. Én szeretném hallani elsőként, hogy kivel mit játszott aznap és hogy "szupi" napja volt.
Barnabás bölcsis gyerkőc lett, de nekünk a szeretnivaló, huncut, zsivány, hétszentség kisfiúnk maradt. Én dolgozó nő lettem, de mindenek előtt maradtam Édesanya...

Segítség, Anya szökik!

A bölcsődei beszoktatás első másfél hete pokoli nehéz volt, ez alatt az idő alatt minden addigi aggodalmam és félelmem csak tovább nőtt. Barnabás sokkal nehezebben vált le rólam, mint amire számítottam. Ez szívet melengető is, jó érzés, hogy ennyire ragaszkodik hozzám és szeret, de a bölcsődés lét kezdetét cseppet sem könnyíti meg...

Barnabás imád gyerekek között lenni, amint a játszótér felé vesszük az irányt és meglátja a pajtásait, már fut is, hátra se néz, hogy megyek-e, a játszótéren töltött idő alatt vajmi keveset foglalkozik velem. Épp emiatt azt gondoltam, hogy a délelőtti játékkal biztosan nem lesz gond, főleg az udvart biztosan élvezni fogja, egyedül az alvástól tartottam. Ehhez képest kis Tökmagom a bölcsiben egyáltalán nem nyitott a gyerekek felé, nem ment oda hozzájuk és a nevelőnénikhez sem. Pedig mindenki nagyon kedves és aranyos volt, tényleg mindent elkövettek annak érdekében, hogy kegyeibe fogadja őket! De hiába! Barnabás úgy tett, mintha ott sem lennének, tudomást sem vett róluk. Mindenhová velem ment, a kezemet fogva és egy percre sem tévesztett szem elől. Amikor a többiek csúszdáztak, ő is odament ugyan, de csak úgy csúszott le, ha fogtam a kezét (érdekes a játszótéren még csak a közelében sem kell lennem). Ha Rita (a nevelője) nyúlt felé, hogy segítsen neki, azt kiáltotta: "Nem! Anya!" Mintha érezte volna, hogy itt valami történni fog, hogy innen anya le fog lépni, hogy itt akarja hagyni. Pedig ezt a ragaszkodást látni cseppet sem akartam már... :( És így ment ez a második és a harmadik napon is, amikor rajtam kívül már minden anyukát elküldtek "bevásárolni". Engem nem, mert úgy látták, hogy Barnabás erre még nem áll készen. Az egyetlen dolog, amit tetszett Barnabásomnak, az a saját kis szekrénykéje volt és az általa választott jele, a hajó. Az első hét utolsó napján (ez a beszoktatás 4. napja volt) aztán én is elmentem "boltba", fél órára a nevelők gondjaira bíztam a legféltettebb kincsemet.Ő (be)szokott, én pedig szöktem. Ezzel a kis idővel nem is volt semmi gond, Barnabás eljátszott az udvaron, nem sírt. A hétfői elköszönés viszont már szívet tépőre sikeredett. Barnabás úgy csimpaszkodott a nyakamba, amikor meghallotta, hogy "elmegyek boltba", hogy szinte úgy fejtették le rólam, s miután kivették a kezemből, kétségbeesve nézett utánam és sírva kiabálta, hogy "Anya! Anya!". Eddig nem láttam még ezt a tekintetet, s remélem, hogy sokszor nem is kell szembe néznem vele: csalódottság, szomorúság, félelem tükröződött benne. :( Nem csoda hát, hogy nem csak ő sírt, hanem én is, amint kiléptem a bölcsőde kapuján, Mit sírtam - zokogtam! Minden tiszteletem azoké az édesanyáké, akik könny nélkül bírják ezt az érzelmi traumát! 

A leválás fáj! Nagyon. Nem csak lelkileg, fizikailag is. A mindennapos sírás a szívem legmélyéig hatol. Nem tudom, hogy mihez kezdjek abban a pár órában, amíg "szökésben vagyok". Megőrjít a gondolat, hogy nem tudom, hogy a kisfiam mit csinál, hogy mit játszik, hogy eszik-e, hogy ízlik-e neki egyáltalán a tízórai (még csak azt evett ott), hogy szól-e, ha bekakilt, s észreveszik-e akkor is, ha nem. Kíváncsiságomat egy sorstársammal a bölcsi udvara előtti nagy bokrok mögé rejtőzve (színes, élénk ruhában) próbáltam csillapítani, az ágak közül leskelődtünk (amikor visszamentünk, nevetve meg is jegyezték a nevelők, hogy kivirágoztak a bokrok :D). Délutánonként igyekszem minél többet simogatni a lelkét, szeretgetni, babusgatni, aggódok, hogy nem okozok-e nagy törést kis Pöttömöm lelki világában. Fizikailag is megterhelő ez az időszak, főleg a korán kelés, amitől két év alatt nagyon elszoktam, csakúgy, mint a kapkodós reggeli készülődéstől. Éjszaka sem tudunk pihenni, egy év jó éjjel után újra kelünk, Barnabás óránként (!) anyáért sír, így zombiként járkálok a két szoba között. Szörnyű minden este összeszorult szívvel lefeküdni és gyomorideggel kelni, mert minden gondolatom az, hogy vajon mennyire fog sírni Barnabás, amikor elköszönök tőle.
Utálom és szörnyű anyának érzem magam! Legszívesebben hagytam már volna az egész bölcsőde-dolgot a fenébe, komolyan azt fontolgatom már, hogy inkább itthon maradunk oviig. De meggyőztem magam, hogy ha már egyszer belekezdtünk, akkor próbáljuk meg, adtam magunknak egy kis időt, egy-két próbahónapot.

Hétfőn végülis 2,5 órát töltött nélkülem a bölcsiben, s nem csak az elváláskor, utána is többször elpityeredett, engem keresett. A délután aztán meghozta a várva várt fordulatot. A nevelők, Rita és Adri meglátogatták Barnabást itthon, s a saját kis birodalmában, ahol ő az "úr", végre megnyílt feléjük. Nem érkeztek üres kézzel, már a hozott kis aprósággal levették a lábáról a Kisherceget, aki aztán megmutatta nekik a szobáját és kihordott minden játékot a nappaliba, amit elért. Már huncutkodott is Velük, elejtett egy-egy mosolyt. Kezdtem reménykedni, hogy nem lehetetlen eset a kisfiam. És a másnap valóban sokkal jobban telt.

Kevésbé volt drámai az elválás, jól érezte magát, játszott sokat, s ott is ebédelt már, a többi gyerkőccel. Ebéd után pedig, amikor mentem érte, azt mondogatta, hogy "alszik, alszik". Látta, ahogy ebéd után a többiek lefekvéshez készülődnek, ahogy foglalják el kis ágyaikat. Kérdeztem tőle, hogy ő is itt akar-e aludni, azt válaszolta: "én isz". Biztató jel, még inkább reménykedtem.
Szerdán aztán kapott ő is ágyacskát, megpróbálták elaltatni. Én tűkön ülve kint vártam, de őszintén szólva azon lepődtem volna meg, ha elalszik. Barnabást többször próbáltuk már ugyanis "rendes" ágyon altatni, de sosem sikerült. Ő a nagy ágyra játszótérként tekint, ugrál, bukfencezik rajta, de el nem fekszik. Ezt mondtam a nevelőknek is, de mondták, hogy megpróbálják, hátha a többi gyerektől megjön a kedve. Hát nem ért meglepetés, nem aludt el, jöttünk haza ebéd után! :) Csütörtökön is tettek egy próbát, de a kis Tökmag újra csak játszott, pedig itt nem is nagy a "nagy ágy", csak éppen rácsok nincsenek rajta. Egy húsz perces kísérletezés után aztán bevitték neki a kiságyat, belerakták, éééééés... Egy perc alatt elaludt! Ezalatt én megint kint vártam az átadóban, s nagyot dobbant a szívem, amikor az ajtóban egyedül pillantottam meg Ritát, Barnabásom nélkül. Bekukucskálhattam a csoportba, s láttam, ahogy "ajáját" ölelve, édesdeden szunyókál az én kis bölcsis Drágaságom! <3 A leválás fájdalma mellett most először büszkeséget is éreztem! Háromnegyed órát aludt, ami állítólag "jó teljesítmény" elsőre. A beszoktatás utolsó napja is ugyanígy telt, de akkor már 1 óra 20 percet szunyókált.

A hét végére kicsit megnyugodott a lelkem, bizakodóbb vagyok a folytatásra nézve, de majd meglátjuk.
Péntek van! Két év óta újra azt jelenti számomra ez a nap, hogy valami hétköznapoktól különböző, valami más következik. Pihenünk kicsit, ránk fér, aztán hétfőn főpróba!
Bogyó és Babóca számára viszont nincs hétvége, ők minden nap járnak bölcsibe (átköltöttem a "Bogyó és Babóca óvodába megy" részt), ez lett a kötelező olvasmány minden alvás előtt. Hiszen ha Bogyó és Babóca bölcsibe jár, akkor csak nem lehet az olyan rossz hely! :)

Nagybaba

Két éve már, hogy először találkoztunk Barnabásunkkal. A születésével elkezdődött a csoda, életünk legnagyobb kalandja. Két éves lett az én kisbabám, bár ha bárki megkérdezi tőle, hogy "hány éves vagy?", huncutul vigyorog, majd azt mondja: "hat". Az én kisbabám, aki már korántsem baba, nekem mégis az! <3 Bár az eszem tudja, hogy a pelenkán és a párnás kis talpacskáin kívül már nincs rajta semmi babás - na jó, meg az időnként a szájában látható cumi is ide sorolható -, sokszor szólítom "Babának". Egyfajta becenév lett ez a Kisbarnabás, a Maszat, a Kisbogár, a Manócska, a Békakirály, a Huncutka, a Tündérke, a Mókuska és még hosszan sorolhatnám, hogy mi mellett. :) Na meg bevallom, nem is akarom elengedni a "Babát"...

A Babát, aki már követelőzik (kezdi reggel a "kakajóval", amint kinyílik a szeme),  egyedül eszik és iszik, felmászik bárhová, leugrik bárhonnan, segít nekem a főzésben és a házimunkában, apának pedig a  szerelésben és a ház körüli teendőkben, fogat mos, motorozik, homoksütit süt és világosan tudtunkra adja, mit akar. Dalolászik jó kedvében, rigolyái vannak és megmondja már, hogy mit szeretne születésnapjára (gitárt, trombitát, mikrofont, piros futóbiciklit és lufit). Olykor hisztizik is, bár ha őszinte akarok lenni és az utóbbi két hét produkcióira hagyatkozom, akkor olykor helyett gyakrant kellene írnom. A legfontosabb készsége pedig, ami pedig már igazán nem babás, az az, hogy beszél. Ebben fejlődött legtöbbet az elmúlt évben. Igaz, hogy még csak szavakat mond, de azt mindent, bármit, úgyhogy kiválóan megérteti magát. Attól pedig, amilyen édesen mond egy-egy szót  (pl.: anyuci és gebelye) elolvadok. A saját maga alkotta szavakon pedig jókat nevetek. A kukac például "tátto" - a giliszta és társai, na meg Bogyó és Babóca kis zöld barátjától kezdve a rágcsálnivalón át a saját, vele született fiú-testrészig minden kukac "tátto". :) A cumi "memme", az elefánt "tóbito" (gondolom a trombitál nyomán), "veje" a venni, "szá-szá" pedig kiszállni a kiságyból és a babakocsiból. Az oroszlán alvókája "aja", ha pedig azzal a vezényszóval hoz valamit, hogy "bogyó", akkor azt szeretné, hogy "bogyózzam", azaz bontsam ki, ami a kis kezében van.
Ámulatba ejt, ahogyan napról napra okosodik. Hogy ma ki tudja mondani azt, amit tegnap még nem tudott, s minden nap megakad a fülem egy-egy olyan szón, amit fogalmam sincs, honnan ismer. Ilyenkor persze büszkén könyvelem el magamnak, hogy az én két évesem a világon a legokosabb!

És a legkreatívabb! A barnabás nyelvből adott ízelítő után gondolom, ez nem vitás, de más területen is kamatoztatja eme tehetségét. A legképtelenebb helyekre is megoldja, hogy feljusson. Amíg csak széket tol a kiszemelt csúcsra jutás érdekében, addig még viszonylag nyugodt vagyok, de amikor a kismotorjára vagy a hintalóra próbál felállni,akkor azért már odaugrok hozzá. A játékait is rendkívül sokoldalúan használja, ma például az autója távirányítójának az antennájára szúrta a kukacokat, úgy ette őket. A gumikacsa pedig arra való, hogy az alján lévő pici kis nyílásból igyunk, tudtátok?

Ő legbátrabb! (Sajnos) semmitől sem fél. Létező dolgoktól legalábbis nem. Nem úgy, mint a manóktól, akik a legbefolyásosabb segítőim a gyereknevelésben pár hete. Hihetetlen, de ha Barnabásom meghallja a mondatot, hogy "jönnek a manók", akkor úgy nyitja fogmosásra a száját, mint egy kisangyal, abbahagyja a hisztit, elfekszik végre az ágyban. Nem mondom, hogy nincs egy kicsi rossz érzés sem bennem amiatt, hogy hazudok a gyereknek, de kárpótol érte az elmaradt könyörgésen, vitán megspórolt idő és energia. Ezek pedig nagy kincsek, tudjátok Ti is! :)

Ő a legügyesebb! Ugrásait egy kisiskolás is megirigyelhetné, szerintem ugróbajnok lesz. Ha azon múlik az olimpiai érem, hogy mennyit gyakorol, akkor biztosan az ő nyakában csillog majd arany, ugyanis egész nap ugrál. A radiátorról az ágyra, az ágy háttámlájáról az ágyra, a mászókáról a földre, a járdaszegélyről az úttestre. Már az kész cirkuszi mutatvány, ahogy az egyensúlyát keresi a keskeny háttámlát - mint a kötéltáncos a kötélen.

Esze is van, okos gyerek, mindent azonnal megjegyez. Igen, igen, ő a legokosabb is! Cselekvéseket éppúgy első megfigyelés után csinál utánunk, mint ahogy szavakat szívja az agya. Múlt héten egy baráti társaságban beszélgettünk és apa kiejtette azt a szót, hogy "szex". Barnabásnak - gondolom mondanom sem kell - épp ez a szó tetszett meg az amúgy jó hosszú mondatból, elkezdte mondogatni. Én pedig bíztam benne, hogy gyorsan elfelejti, s nem ég majd a nemsokára kezdődő bölcsiben az arcom, mert a gyerek azt kiabálja, hogy "szex". :D Szerencsé(m)re másnapra elfelejtette, legalábbis már nem mondja.

Természetesen ő a leggyönyörűbb is! Az övé a legigézőbb szempár, mélybarna  őzike tekintetével és az azt keretező hosszú, íves szempilláival azóta nem tudok betelni, hogy megpillantottam azon a küzdelmes, forró, augusztus végi estén két évvel ezelőtt.
Két éve... Hosszú idő ez, nem is emlékszem már szinte arra, hogy milyen volt az élet nélküle. Olyan természetes, hogy itt van Velünk, mintha mindig is így lett volna. Két éves nagyfiú már - sokan így köszöntötték a születésnapján. Nekem mégis maradt baba. Nagy baba, de baba! <3 Akit  a világon mindennél jobban szeretek, aki számunkra a minden, a "leg"! A Baba - ebben a szóban benne van Tőlem mindez a millió érzés és szeretet. Remélem érzed, édes kisfiam ! <3

Félelem és aggódás a köbön

A Balaton-parton vagyunk. Barnabásom kifáradt a délelőtti pancsolásban, az igazak álmát alussza a lakókocsiban. Tibi ugyanezt teszi a parton, élvezve a nyár utolsó simogató Napsugarait, én pedig a napozóágyból csodálom a vizet, a kacsákat, a túlpartot. Egy-egy pillanatra sikerül megfeledkeznem arról, hogy augusztus 30-át írunk, de gyorsan visszazökkenek a valóságba. Elég csak körülnézni... A kempingben már sok az üres placc, az állandó vendégeken kívül turisták már nem nagyon vannak. A hőmérő higanyszála 30 fok felett van, de érezni azért, hogy gyengébben süt már a Nap. Korábban sötétedik és az éjszakák már hűvösek. Csak a Balaton ugyanaz. Ugyanúgy törik meg rajta a Nap, éjszaka pedig a Hold sugara, ugyanúgy hullámzik a hajók és a kacsák mögött, ugyanolyan szürke előttem és zöldeskék a messzi távolban. Ugyanúgy csap fel és nyaldossa a sziklákat partot érve. A Balaton, a csodás!


Minden nyáron sokszor lejövünk a magyar tengerhez, idén azonban minden eddiginél gyakrabban volt erre lehetőségünk. Összesen egy hónapot töltöttünk a Balaton mellett kis Barnabásunkkal és most, nyár végére sem unjuk. Boldog vagyok, hogy itt búcsúzhatunk a nyártól, s vehetünk egy nagy levegőt, hogy tiszta fejjel, lelkileg megerősödve térjünk vissza és vágjunk bele az új életünkbe. Mert holnaptól új élet kezdődik.

Barnabásom holnap lesz két éves, ezért is örülök annak, hogy - az előzetes tervek ellenére - mi csak kedden, szeptember 1-jén kezdjük a bölcsit. Így is lelkiismeretfurdalásom van, hát még ha a szülinapján dobnám be a mélyvízbe. A holnapi nap még egy utolsó anya-fia nap lesz - ajándék Neki, s Nekem! Persze, tudom, nem az utolsó, de mégis... Az utolsó ilyen. Az utolsó olyan, amikor csak édesanya vagyok, akinek egyáltalán nem jár munkán az esze, akinek nincs is más "munkája", mint hogy a gyermekével legyen, róla gondoskodjon, vele játsszon, neki okozzon önfeledt pillanatokat. Az utolsó olyan, amikor Barnabás csak anya és apa kisfia, mama és papa unokája, dédi dédunokája vagy keresztanya keresztfia. Az utolsó olyan, amikor ébresztőóra  nélkül, ráérősen ébredünk hétköznap és ha akarunk, 11 órakor még pizsamában vagyunk. Az utolsó olyan, amikor nem sietünk, amikor sehová sem készülődünk, alighogy kinyílt a szemünk. Az utolsó olyan, ami csak a miénk - kettőnké!
Nemsokára újra dolgozó nő (is) leszek. Holnaptól Barnabás az Elefánt csoport tagja lesz, s remélem, hogy sokak barátja és Ritának és Adrienn-nek is picit a "kisfia". Holnaptól korán kelünk, csörög a vekker, sietünk reggel, örökké késésben leszünk. Már hallom magamat: "Gyere már Barnabás, mert megint elkésünk!".

Félek. Borzasztóan félek, könny szökik a szemembe, ahányszor csak az új életünkre gondolok. Sőt, már a hét eleji szülői értekezleten majdnem elsírtam magam. Tavasszal, a beíratáskor még jó ötletnek tűnt a bölcsi, biztos voltam benne, hogy Barnabásnak szüksége van már a gyerektársaságra, nekem pedig a felnőttre. Aztán ahogy egyre közeledett a nyár vége, megjelentek a vészjósló sötét felhők a fejem felett. Barnabás az elmúlt hónapokban nagyon anyás lett, a korábbinál sokkal jobban igényli az állandó jelenlétemet, a szeretgetést, a gondoskodást. Mi lesz Vele nélkülem? Tizenkét órát alszik, mostantól, ha este korán lefektetem, akkor is legfeljebb csak tizenegyet tud majd. Milyen szívtelen vagyok, hogy egy ilyen pici gyereket felébresztek legszebb álmából? Imád enni. De mi van, ha a bölcsis koszt nem ízlik majd neki? Ebéd után is nagyokat alszik, de csak és kizárólag kiságyban, csendben és teljes sötétségben. A bölcsiben nem rácsos ágy van, sokan lesznek körülötte és csak félhomály adott a sötétítővel. Hogy kínozhatom azzal, hogy megvonom tőle a nyugodt sziesztát? Itthon minden figyelmet ő kap, csak vele foglalkozok egész nap. Mi lesz, ha magányos lesz és szomorú? Nagyon bújós és nyűgös, ha jön a foga. Vajon a bölcsiben is tutujgatják majd az ilyen napokon? Van egy csomó szava, amit csak mi értünk, amiket ő maga alkotott. Megértik majd, hogy mit szeretne? Tejallergiás. Biztosan tartani tudják a diétát és megfelelően etetik? Szeretik majd a nevelőnénik? Tudnak neki elég figyelmet szentelni a többi gyerek mellett? Lesznek barátai? Jól fogja magát érezni? Haragudni fog Rám, amiért ott hagyom idegenekkel? Nem fog ettől kevésbé szeretni? Nem vagyok szívtelen és gonosz, hogy ennyi idősen magára hagyom? Olyan kicsi még... :(
Ezek a gondolataim egy hónapja és ahogy közeledik a nagy nap, egyre sötétebbek a felhők felettem, egyre hangosabban szólal meg bennem a vészcsengő. Szeretném elnyomni, de nem tudom. Elszomorodok a gondolattól, hogy nem tudok majd minden percéről. Hogy nem fogom tudni, pontosan mennyit evett, mennyit aludt. Hogy mit csinált, mit játszott, mit rosszalkodott. Fájni fog, ha valamit nem én hallok és látok tőle először, hanem a nevelőnénik. Félek attól is, hogy kevés időm jut rá a munka mellett. Hogy bármennyire is szeretnék érte én odaérni, ritkán fog menni. Félek, hogy elszalasztok értékes pillanatokat.
Van bennem azért némi várakozás és izgatottság is. Két héttel ezelőtt még a munkát sem vártam, bevallom, elkényelmesedtem kicsit itthon, mostanra azonban már megváltozott az ezzel kapcsolatos érzésem. Azt, hogy újra dolgozzak, most már várom, nagyon is. Győzködöm magamat, hogy jó lesz Barnabásnak a bölcsiben, hogy szeretni fog ott, hogy ez csak lámpaláz, amit most érzek: félelem az újtól, a változástól, és hogy néhány hét múlva majd csak nevetek magamon. De a félelmeim erősebbek, nem győznek az észérvek. Most úgy érzem, megbántam már, hogy így döntöttünk, hogy beírattam bölcsibe, de már nincs visszaút, hiszen hivatalosan már dolgozok, épp szabadságon vagyok.  Félek, bánni fogom, hogy nem használtam ki a 3 évet, hogy elszalasztok értékes napokat. Siratom a két évet, amíg Barnabás egészen az enyém volt! <3
Mindezt persze nem mondom Barnabásnak, s igyekszem nem is éreztetni vele gyötrődésemet. Vidáman mesélek neki Bogyó és Babóca segítségével minden nap a bölcsis életről, vettem neki csodaszép kis hátizsákot és bölcsis szandit. Hiába, nagyfiú már... az én kicsi nagyfiam! :)

Szikrázó Napsütés, Balaton, a csodás - a bús melankóliából Barnabásom bébiőrből kiszűrődő, csivitelő hangja húz ki: "Anya! Anya!". A napozásnak vége, útban a lakókocsi felé felébresztem apát is. Folytatódik a nap, s használjuk is ki, tegyünk még hozzá a nyári emlékek hosszú, boldog sorához! Az aggodalmat elteszem holnapra... Vagyis holnaputánra, mert a holnap még a Miénk, csak a Miénk - Barnabásé és az Anyukájáé! <3

"Kérlek, Ősz, ezúttal ne siess! Késhetnél is picit... "

Életünk kockái

Susmogás: most akkor hogy is vonulunk be? Életemben annyira még nem dobogott a szívem, mint az oltárig vezető úton. Félelmetesen hosszúnak tűnt a folyosó! :)
Az esküvői videónkat nézem. Most, három év távlatából, a világot - és a méreteket is - reálisan látva jót nevetek magamon.

A hétvégén ünnepeltük a házassági évfordulónkat. A harmadikat! Tíz és fél év áll Tibivel a hátam mögött, abból az utóbbi hármat férj és feleségként éltük le, a most hátrahagyott kettőt pedig már apaként és anyaként is(!). Nézem az esküvői videónkat és azon gondolkozom, hogy mennyi minden változott három év alatt. Nem sok idő, mégis sokkal több mindent megéltünk az elmúlt harminchat hónapban, mint az előtte lévő nyolcvannégyben. Az első hét év jórészt a barátokról szólt, élveztük az élet habos oldalát - haverok, buli és még több buli! A boldogító igen után aztán belevetettük magunkat a nagybetűs, felnőtt életbe, a nagykönyvet követve.És egyszer csak belecsöpptentünk életünk legszebb, legizgalmasabb, csodákkal teli részébe! De valljuk be, valahol a legnehezebbe is...

A gyermek ajándék, csoda! Senki és semmi nem tud bennünket olyan boldoggá tenni, mint ezek a csöppnyi kis emberek, ám a változással, amit az életünkbe hoznak, nehézségek is járnak. A kialvatlanságra és a napi kedvenc zenéket felváltó gyereksírásra mindenki fel van készülve (már amennyire fel lehet), de arra, hogy mindennek ez az apró emberke áll a központjában, minden programot ő határoz meg, minden gondolatunk mögött ő áll, nem lehet. A gyermek áldás, csoda, de próbatétel is, amit csak az erős alapokon álló kapcsolatok bírnak ki. Mert a férfinek hiányzik a korábban neki járó kizárólagos figyelem és törődés, a nő pedig érzi ennek a terhét, s lélekszakadva próbál egyensúlyozni a feleség és az anyaszerep között. Mert a nő akarva akaratlanul is megváltozik, olyan tulajdonságokat hoz ki belőle a gyermeke, amelyek létezéséről addig maga sem tudott. Mert a nő kiszakad a társadalmi életből, mindennapjait a háztartásvezetés és a gyermeknevelés teszi ki. Mert nagy energiákat követel egy-két kettesben eltöltött óra megszervezése is. Mert nehéz elfogadni, hogy egyik napról a másikra nem mi vagyunk a saját életünk urai, nem azt csinálunk és akkor, amikor akarunk. Ettől a sok változástól pedig a nő és a férfi is feszült lesz. Mi is éreztük ennek a súlyát, állnak mögöttünk nehéz napok, de úgy érzem, eddig jól vizsgáztunk. A köztünk lévő kötelék egy percre sem lazult meg, a sziklaszilárd alapon nem repedések lettek, hanem újabb rétegek! Az idei évfordulón erre (is) koccintottunk, miután felidéztük a három évvel ezelőtti pillanatokat.

Nézem a videót, közös életünk első kockáit. Akár tegnap is készülhettek volna, három év nem fogott a külsőnkön. Mégis mások  már azok, akik lapozgatják az emlékeket és azok, akik szerepelnek rajtuk. A férfi már nem csak férj, hanem édesapa is, a nő pedig nem csak feleség, édesanya is. Két szó, talán a legszebbek a világon, amelyek pontos jelentése leírhatatlan. Barnabásunk a legszebb ajándék, amit az élettől kaptunk, Ő a köztünk lévő szövetséget megbonthatatlanná, mindennapjainkat tartalmasabbá, boldogabbá tette, közös életünknek új értelmet adott. A mi "feladatunk" már nem csak az, hogy egymást boldoggá tegyük és segítsük tűzön-vízen át. Egy kisembert kell úgy szeretnünk, dédelgetnünk, nevelnünk, hogy boldog, céljait elérő, sikeres felnőtt legyen majd belőle. Okosan kell szeretni, úgy, hogy közben felállítsuk neki a szabályokat, megmutassuk neki, mi a jó és a mi a rossz, s megtanítani neki azt, hogy bármit elérhet az életben, amit csak szeretne. Ehhez kell neki példát mutatnunk kitartásból, szorgalomból, becsületből, őszinteségből, önzetlenségből, emberségből. Mondja azt bárki, hogy nem ez a világ legnehezebb feladata! Mégis nevetve csináljuk, mert olyan pillanatokkal van kikövezve, amelyeket csak egy édesanya és édesapa élhet meg.

Nézem a videót. Le-leragadok a kedvenc részeknél, miközben cikáznak fejemben a gondolatok. Könny szökik a szemembe, a büszkeség könnycseppjei. Büszke vagyok magunkra, arra, hogy a világ legcsodálatosabb kisfiújának a szülei lettünk, s arra, hogy emellett sem felejtettünk el férj és feleség is lenni. Büszke vagyok magamra,  hogy tíz évvel ezelőtt jól választottam. :) És büszke vagyok a férjemre, mert olyan társ és édesapa lett, amilyenről minden nő álmodik. <3
Két egész hetet együtt tölthettünk a nyáron és gyakran csak hátradőltem,néztem a pasijaimat és mosolyogtam. Barnabásunk már most tanulja apától a férfias dolgokat. Együtt borotválkoznak, szöget ütnek, fúrnak és kalapálnak. Apától tanul focizni, csajozni (mert nem lehet elég korán kezdeni), bulizni. Míg én gyerekdalokat és mondókákat hallgattatok vele naphosszat, Tibi már most a legnagyobb slágerekhez szoktatja a fülét. Apát követve lesz bátor, vakmerő és nagyot álmodó. Ha rajtam múlna, sosem ugrálna a magasból, a racionalitások talaján maradva lebeszélném minden lehetetlennek tűnő dolog megpróbálásáról ahelyett, hogy azt tanítanám, hogy minden lehetséges. Ínyenc sem anya példáját követve lesz, velem nem valószínű, hogy gyakran enne szalonnát, kolbászt és rántottát. De felismeri és nevén nevezi már a sört, a bort és a pálinkát is, amit szintén nem tőlem tud. A pasis öltözködést is tanulja már a kis  Manó, ha apa baseball sapkát vesz, ő is magára parancsolja. De ami a legfontosabb, hogy a férfias "keménység" mellett látja a gondoskodást is. Azt, hogy néha apa főz anya helyett, hogy puszilgatjuk és ölelgetjük anyát, ha beteg, hogy a férfi nem attól férfi, hogy rá sem néz a porszívóra. És azt, hogy hogyan kell kényezetetni a nőket - hétvégén én már két pasitól kapom ágyba a kávét! <3

Már jó ideje megy a videó  és még mindig csak a polgári szertartás elején tartok, a mindent megváltoztató kérdés előtt járok. A versmondó szaval: "... És végül szeretném, ha már ráncok borítják az arcunkat, azt lássam, hogy életünk nem is lehetett volna ennél boldogabb!" Eddig jó úton járunk, s tudom, hogy nem is térünk le róla soha!

"Igen!" - "Igen!". Végre, jöhet a buli, most már egy két évessel ropva a táncot, miközben őzike szemeivel értetlenkedve nézi, hogy hogy került anya és apa a tévébe! :)

Drága Férjem! (A megszólítás története maradjon a mi titkunk ;) ) 
Köszönöm, hogy Vagy Nekem és hogy vagy Barnabásunknak! S azt, hogy nem is akármilyen - A legeslegjobb! <3
A nehezebb napokon pedig gondolj erre:
"Im, szerelmem ekkép változik, de
Soha meg nem szűnik, mindig él,
S nem gyöngül, ha néha szelidebb is...
Gyakran csendes a folyó, de mély!" /Petőfi Sándor/

Szupi Balcsi

Vége a nyárnak! Tudom, sokakat lehangolok ezzel a kijelentéssel, a húgom szinte sértésnek vette, amikor a füle hallatára hagyta el ez a mondat a számat, úgyhogy kiegészíteném annyival: számunkra! Fáj ez az igazság, főleg, hogy nem is akármilyen nyár van a hátunk mögött! Háromszor nyaraltunk, megszámlálhatatlanul sokszor strandoltunk, nem volt hétvége program nélkül - ennek is köszönhető, hogy jó rég írtam. Mostanra viszont annyi mesélnivalóm gyűlt össze, hogy bepótolom a kimaradt bejegyzéseket a következő napokban, adok olvasnivalót bőven. Már csak azért is, hogy ennek a nyárnak minden illatára, zajára, dalára, nevetésére, érintésére emlékezni tudjak majd!

Ez volt az első nyár, amit Barnabásom is élvezett. Tavaly is sok helyen jártunk, vittük nyaralni is, de idén lett száz százalékosan valódi a mosoly az arcán a Balaton partján. A pancsolást, a hűsítő habokat tavaly is nagy kacajjal fogadta, de nagyjából ennyiben ki is merült számára a nyaralás - és így sajnos számunkra is. Bár a strandon könnyebb volt vele, mert még nem tudta követelni a "pancsit" és nem kellett azon agyalni, hogy mivel tartsam legalább negyed órát a parton, esténként sétálni nem lehetett vele. Menni még nem tudott, a babakocsiban és kézben pedig utált. Négykézláb szeretett volna jönni-menni a sétányon, s ha ebben korlátoztuk, abban nem volt köszönet. Hisztiből pedig nem kértünk, így minden estét a szálláson töltöttünk. Nem úgy, mint idén...
Ezúttal minden napos vendégei voltunk a füredi Tagore-sétánynak. Bár egy valami nem  változott tavaly óta: Barnabás legszívesebben most is egyedül, a maga útvonalán, a maga tempójában fedez fel mindent, babakocsiból a legritkább esetben kémleli a környéket. Nem mondom, hogy nem fáradtunk le ugyanannyira az utána való futkározásban, az állandó készenlétben, mint ő a "sétában", de élmény volt, mert neki az volt! Minden este, a strandról kifelé menet már mondta, hogy "hajó, hajó"  és "vito, vito" (ez a vitorlás barnabásul :) ), így a kikötőbe való séta kötelező programmá vált. És egyáltalán nem bántuk! A sétány elején zenélő "indiken" kívül minden és mindenki megnevettette ezt a kisembert. (Az indiánoktól félt, már  a sétányhoz közeledve közölte mindig, hogy "fél", így nagy ívben kikerültük őket.)
Már két éve Barnabásommal élek, érzek, lélegzek, mégsem tudtam még megszokni, hogy számára minden egy nagy csoda! És imádom, hogy ez így van. Általa mi is kicsit újra gyerekek lettünk, mi is újra észrevesszük az apró szépségeket. Kacsát és hattyút etettünk esténként, a kikötőben pedig a hajónézésen kívül a virágokat is meg "kellett" szagolni. Integettünk a hajóknak, kavicsot dobáltunk a vízbe és minden csobbanásnál nagyot nevettünk. Megálltunk minden utcazenésznél, annál is, amelyiknél jómagam nem tettem volna. Járdaszegélyen sétáltunk és Barnabás szerint olyan "magasról" ugrottunk le a végén! :) Az állatkertben hosszan időztünk az őzikéknél és kecskéknél is, amikre Barnabás előtt épp hogy csak rápillantottunk. Élvezettel néztük, ahogy a félelmet legyőzi benne a kíváncsiság és kuncogva megsimogatja, majd megeteti őket. Aztán mi is eléjük tartottuk a tenyerünket és gyerekké válva nevettünk azon, ahogy csiklandoznak. Azt pedig, hogy ezek után Barnabás minden állatnál kérte, hogy "simito", azaz simogassuk meg, Tibivel egymásra mosolyogva vettük tudomásul és véget nem érő türelemmel magyaráztuk felváltva minden kifutónál, hogy az ororszlánt, a tigrist, az orrszarvút, az elefántot vagy a kígyót éppen miért nem lehet. :)
Mindezek után az pláne természetes volt, hogy a Balatonban mi is vízicsibék módjára "pancsiztunk" Barnabásom szavával élve. Főleg, miután a Kismanó megkapta a karúszóját. A beleülős, neki való úszógumit tulajdonképpen a szekrénynek vettük  meg tavaly. Meg persze a lelkiismeretünk megnyugtatására! Kishercegünk már tavaly sem óhajtott beleülni, pedig akkor még nem tudta olyan magabiztossággal tudtunkra adni az akaratát, mint idén. Most nyáron már ki sem tudtuk próbáltatni vele. A bokáig érő pancsolóból mégis mindig be akart menni a mélybe, így - bár igazából sem súlyban, sem korban nem neki való még a legkisebb sem - beruháztunk egy karúszóra. Nincs mit veszteni alapon, legfeljebb megy az úszógumi mellé... De nem, ez a világ legjobb vétele volt! :)

Barnabás az első perctől imádja, nagy magabiztossággal úszik vele ott is, ahol már nem ér le a lába. Egy-két fürdés után már arra is rájött, hogy ebben lebegni is tud a vízen, így napoztatta apró talpacskáit. A sokadik alkalommal pedig már apa hátáról ugrált a vízbe. És tudjátok még, mit csináltunk a vízben? Iszapoztunk, vízipisztolyoztunk, egymást locsáltuk és buktattuk le! Na meg kagylókat kerestünk, amire nagyjából tíz éves korom óta nem volt példa. Amit találtunk, Barnabásnak adtuk, ő kellő aprólékossággal megnézte, értékelte, hogy "pici" vagy "nagy", majd visszadobta. Úgyhogy nem hoztunk haza egyet sem! :)

 

A játszótér is jó barátunk lett, ez volt ugyanis az egyetlen esély arra, hogy Barnabást szárazon tartsuk legalább egy kis ideig. Vele sütöttünk, sőt, volt, hogy azon kaptuk magunkat, a gyerek már a csúszda tetején,  mi meg ketten ücsörgünk a homokozó szélén és sütjük a nyuszikát. De legalább volt a fiúcskának mit szétrombolnia, mikor visszajött! :) Utána pedig visszaült mellénk és beásatta apával a lábát a homokba. Aztán beásta apa a sajátját is és akkor már csatlakoztam én is. És csudaklassz volt! Tudjátok még, hogy milyen hűsítő a homok mélyen? :)

Az pedig csak ráadás volt, hogy egy két éves nem csak az élet apró csodáinak tud örülni, ajándékban is nagyon boldoggá teszik az ici-pici apróságok is. Úgy tudott örülni a főtt kukoricának és egy jókora szelet dinnyének, mintha egy hatalmas tortát vettünk volna neki. Széles mosolyt csalt az arcára az utcán osztogatott lufi is, na meg a strandon a kapszulákban árult dolgok. Igaz, ez utóbbi nekem az idegeimre ment, szidtam sokat a kapszulák feltalálóját, akárki is legyen az! Nem tudom, mi a pontos neve azoknak a műanyag, nagy tégelyeknek,amik pár száz forintért adnak egy meglepetést rejtő kisebb-nagyobb tojást, gumilabdát, tanga bugyit (!). (Ez utóbbit többször is megnéztem, hogy jól látom-e, valakinek biztosan úgy tűnhetett, hogy vásárolnék, csak zavarban vagyok. Egy röpke gondolat erejéig egyébként átfutott az agyamon, hogy veszek egyet, mert nagyon kíváncsi vagyok, hogy miből van az a bugyi, ami csupán kétszáz forint. De győzött a józan ész... na meg a szemérem! :D) Az ismeretlen feltaláló, na meg a gyártók viszont biztosan meggazdagodtak belőle, az én gyerekemnek ugyanis minden nap kellett venni legalább egy valamit legalább az egyik kapszulából. Legszívesebben a közelükbe nem vittem volna már őt,  de gyakorlatilag kikerülhetetlen: méterenként kihelyeztek egyet, biztos, ami biztos! :)

De nem a kapszulák voltak az egyetlenek, amik számomra kevésbé tűntek csodálatosnak, mint két évesemnek. Rovarok iránti rajongásáról már írtam egy korábbi posztomban, s az ízeltlábúak iránti érdeklődés azóta csak tovább mélyült. A lepkéknek, katicabogaraknak és szitakötőknek még tudtam vele együtt örülni, de a hangyáknak, méheknek, temetőbogaraknak, tücsköknek, pókoknak és szarvasbogárnak bevallom, már nem. Sőt, ez utóbbiaknak apa sem, úgyhogy az Barnabásom egyetlen szerencséje, hogy van egy papája, aki megmutatja neki a természet ezen élőlényeit is. Legnagyobb barátságot a szarvasbogárral kötött, persze, hisz az volt a legnagyobb! Papával találták a szállásunk udvarán. Először csak a papa tenyerében figyelte,  majd megsimogatta nagy sikongatásokkal kísérve, később pedig úgy felbátorodott, hogy már a saját kis tenyerében tartotta a ""szarvast", cipelte, hozta oda hozzám és a mamához... Szerintem látta rajtunk, hogy rajongásunk nem őszinte, a gyerekek hótiszta lelkükkel átlátnak a felnőtteken, érzik, mi a való, s mi nem. <3

Ha a "szarvas" felé mutatott érdeklődésem művi is volt, a nyár minden más pillanata őszinte. Őszintén nevetős, viháncolós, örülős, élvezős, ölelős, puszilós, érintős, szeretős, ráérős! Imádtam, hogy nem sietünk sehová, hogy nem kell siettetnünk Barnabást, hogy hagyhatjuk, hogy minden bokornál megálljon, hogy fél órát elszöszmötöljön valami mellett, hogy felfedezze a világot!
Búcsúzóul behunytam a szemem és nagyot szippantottam a balatoni nyárba, azt kívánva, hogy még ezer ilyen élményt adjon Nekünk! A "Balcsi" partján töltött közel három hét Barnabás szerint is "szupi" volt, úgyhogy az biztos, hogy jövőre újra találkozunk!
Jövünk majd, Balaton, egy három évessel! :) 

 

Főnök

"Egy év és jövök!" - így búcsúztam kollégáimtól 37 hetes terhesen, 2013. augusztus 5-én. Az a lassan két évvel ezelőtti volt a legutóbbi munkanapom, ígéretem ellenére.

Nem vagyok karrierista (ha az lennék, nem vállaltam volna gyereket 26 évesen), sem munkamániás, de szeretem a munkahelyem, a munkám és a kollégáim. Szeretem a pörgős, dolgos hétköznapokat, a néha adrenalint fokozó feladatokat, helyzeteket. Így nem terveztem sokat távol lenni. Láttam sok munkatársam példáját előttem, akik fél-egy éves gyerek mellől jöttek vissza a szerkesztőségbe. És nem (csak) a piszkos anyagiak miatt, hanem mert hiányzott a munkájuk, mert a kizárólagos anyaszerepet nem érezték magukénak. És döntésüket az is erősítette, hogy látták, milyen jól érzi magát gyermekük a bölcsődében, milyen sokat fejlődik. Sok ilyen képet láttam magam előtt, saját gyereket meg még nem. Nem gondoltam bele abba, hogy én ott tudok-e majd hagyni egy egy éves kis pöttömöt egy bölcsődében, mert nem is tudtam, hogy milyen egy egy éves. Hogy mennyire önálló, hogy mit tud már és mit nem, hogy mennyire anyás. Abba meg főleg nem gondoltam bele, hogy milyen egy egy éves kisember édesanyjának lenni. Nem tudtam, hogy mi fán terem a gyermekünk iránti szeretet és elköteleződés. Barnabásom még csak a pocakomban volt, de már a visszatérést tervezgettem. A főnököm Maszatom érkezéséhez ezzel az üzenettel gratulált: "Üdvözöllek ezen a világon, kívánom, hogy légy nagyon boldog! De anyádat mihamarabb engedd el, mert kell Nekem!" :) De Barnabás jött, látott és győzött - győzött az értem folyó versenyben! :)

Még csak három hónapos volt, de már éreztem, hogy nem egy év lesz az ígért egy év. Még harcoltam magammal, próbáltam győzködni magam arról, hogy tartsam magam a tervhez, de legbelül már éreztem, hogy nem fogom. Azt még mindig nem tudtam, hogy milyen lesz Barnabással az élet, amikor elfújja az első születésnapi tortáján a gyertyát, de azt már igen, hogy az iránti érzett szeretetem mindennél erősebb, mindent elsöprő, mindent felülíró. Akkor értettem meg, hogy milyen érzéseket hoz magával az anyaság, amikor már a karomban tartottam Barnabásomat. Azóta másként látom a világot.
Továbbra is fontosnak tartom, hogy dolgozzak, hogy én is hozzak a konyhára. Hogy hasznosítsam is a verejtékkel megszerzett diplomákat. Hogy önmegvalósítsak, ahogy ma divatosan mondják. Ismerem magam annyira, hogy tudjam, a gyermeknevelés és a háztartásvezetés nem elégíti ki az igényeimet, ennél többre vágyom, alkotni szeretnék, értéket teremteni és nem csak magamnak írni, hanem sokaknak. Meg különben is, a most még kisember nem is olyan soká' nem is lesz olyan kicsi. Mindezt most is így gondolom, azzal a kiegészítéssel, hogy a munkára lesz még harminc-negyven évem, Barnabásom pedig csak egy-két évig ilyen apró, védtelen, csetlő-botló, világot megismerő, anya kezét szorosan fogó kisgyerek. Csak egy-két évig egészen az enyém. Rektorváltások, egyetemi ponthatárok, közoktatási törvényváltozások, szociális problémák, sajtótájékoztatók, balesetek mindig lesznek, Kisbarnabás pedig csak most tanulja az életet. Egyszer kezd el mászni, egyszer teszi meg az első lépéseket, egyszer hangzanak el az első szavak, s én nem szeretném elszalasztani ezeket a legfontosabb egyszeri pillanatokat. Mindezek miatt toltam ki az itthon töltött időt, adtam magunknak a tervezett egy év helyett másfelet, aztán kettőt. Itt tartunk most. Nemrégiben megkaptuk a kiszemelt bölcsődéből Barnabásom felvételéről szóló értesítőt. Szeptembertől bölcsis lesz (huhh, ezt így most írtam le először, furcsa, na!)! Bár lehetne, nem maradunk tovább itthon.

Hat hét van hátra szimbiózisban együtt töltött időnkből, amikor minden Barnabásomhoz van alakítva. Amikor átírom a napi tervet, ha rossz napja van, amikor egész nap a játszótéren vagyunk vagy épp az ágyban hancúrozunk. Amikor hétköznap is megtehetjük, hogy strandon enyhítjük a forróságot, amikor azt csináljuk egész nap, amihez épp kedvünk van. Amikor ráérősen reggelizünk és 11-kor még pizsamában vagyunk, amikor fél 9-9-kor kelünk. Amikor nagyokat sétálunk. Amikor minden ebéd után én mesélek neki, ő pedig az ölembe kutyorodva áhítattal hallgatja azt.
Míg nem voltam anya, nem éreztem, hogy ennyire lehet kötődni valakihez. Hogy ennyire szorosan magam mellett szeretném tudni mindig, hogy tudni szeretnék minden mozzanatáról, hogy szeretném, hogy Velem éljen meg minden pillanatot. Sokszor terhes a "matricaélet", mégsem adnám semmiért. Az eszem és a szívem is azt diktálja, hogy most már eljött az idő, ezért nem toljuk tovább a határidőt, mégis nehéz. Pokolian, már most, pedig még van hátra hat csodás hét. Barnabásom unatkozik már itthon, minden percben a gyerektársaságot keresi, velük játszana egész nap. Egyre több mindenhez nincs szüksége rám: egyedül eszik, most próbálgatja az öltözést, egyedül alszik el és egyre gyarapodó szókészletével egyre inkább megérteti magát. A bölcsődéből már a beíratáskor sem akart eljönni és azóta is fut a kerítéshez, ha arra járunk, nevet az udvaron szaladgáló gyerekek felé. Az elszakadás nekem lesz nehezebb.
Összeszorult a szívem, amikor olvastam a bölcsődéből érkezett levelet. Szinte kétségbe esek, amikor arra gondolok, hogy nem én vagy apa leszünk ott, amikor felébred a délutáni szundiból. Elszomorít, ha eszembe jut, hogy nem leszek ott, hogy megvigasztaljam, ha elesik az udvaron. Könnybe lábad a szemem, ha azt a képet látom magam előtt, hogy próbálja a gondozónőnek a maga kis nyelvén magyarázni, hogy mi baja vagy hogy mit szeretne, de ő nem érti meg. Olyan kérdések gyötörnek, hogy alszik-e majd ott egyáltalán, hogy honnan fogom tudni, hogy mit és mennyit evett. Mégis nyugodt szívvel hagyom majd ott, mert tudom, hogy jó kezekben lesz és tudom, hogy neki már szüksége van egy otthonunkon, anyán és apán kívüli világra is. Nekem pedig az elszakadás egy évvel később, a már tényleg elhalaszthatatlan ovi előtt is ugyanilyen nehéz lenne. A lelkiismeretem is nyugodt lesz, mert a nagy lépéseknél vele voltam. Együtt örültünk annak, ahogy kommandósként kúszik, majd mászik és küzdi le az újabb és újabb akadályokat. Büszkén álltam mögötte, amikor először felállt és láttam az arcát, ahogy diadalittasan nevet. Tőle fél méterre szurkoltam neki az első lépésekkor, hogy elérjen a "kis házamig". Láttam, ahogy napról napra ügyesebben eszik egyedül kanállal vagy süti a homokozóban a sütiket. Nem a gondozónőtől tudtam meg, hogy mi volt az első szava, hanem a saját fülemmel hallottam, ahogy a következő százat is. Végigkövettem minden percét annak, ahogy babából kisfiú lett. Mert az lett! <3 

Büszke vagyok arra, hogy élete első két évét úgy töltöttem vele, hogy száz százalékot kapott belőlem, boldogsággal tölt el, hogy megéltem Vele ezeket a soha vissza nem térő pillanatokat. Bár az ígéretemet nem tartottam be (ami egyébként rám nem jellemző), úgy érzem, jól döntöttem!  
Barnabás győzött, s ennek így kellett lennie. Mert ő a legnagyobb kincs a világon, ő a Főnököm! <3 S rossz hír az első felettesemnek, hogy ez most már örökké így is marad! :)


u.i.: Tudom, hogy minden édesanya hasonló érzésekkel küzd, amikor visszatér a munkába. A legnehezebb azoknak lehet, akik nem akkor teszik ezt meg, amikor úgy érzik, eljött az ideje, hanem előbb, mert ilyen-olyan okok miatt muszáj. Minden tiszteletem a Tiétek, Ti vagytok a legerősebbek! ;)

Hétalvó(m)

Barnabásom alszik. Már két órája édesen szuszog kis oroszlánját szorongatva. Hiába huszonkét hónapos, egyszerűen nem tudok betelni a látvánnyal - gondolom sokan vagytok ezzel így. Ilyenkor a kis pofikáján még mindig vélek felfedezni valamit azokból a vonásokból, amelyek újszülöttként tették gyönyörűvé. Néha éppen akkor lépek be, amikor mocorog, grimaszol - épp úgy, mint pár naposan. Azon kívül is be-benézek hozzá, hogy meggyőződök arról, hogy elaludt, és hogy megnézem, mielőtt én is nyugovóra térnék. Bemegyek, megállok az ágya mellett és csak gyönyörködöm. Próbálom türtőztetni magam, hogy megálljam, hogy ne adjak egy puszit a pofijára - arra ugyanis általában megébred. Csak állok némán, mosollyal az arcomon, végtelen szeretettel és büszkeséggel a szívemben, és úgy elemezgetem magamban vonásait, mint a szülőszobán, amikor először megláttam. Igyekszem lefényképezni magamnak az angyali, békés arcocskát, akiről ilyenkor nehéz elképzelni, hogy milyen eleven, örökmozgó, rosszalkodó, csíntalan kisördög is tud lenni. Nézem, nézem, s remélem, hogy a kép beleég a retinámba, mert sosem szeretném elfelejteni. Aztán kijövök a fényképezőért és lefotózom, az a biztos. Mert ki tudja, hogy tíz-húsz-ötven-hatvan év múlva mire lesz képes az agyam, elő tudja e majd hívni a most megörökített képet. :) Így van jó sok fotó édesen álmodó kis Barnabásomról. <3 És rajtam, meg apán kívül nem hiszem, hogy bárki is lát különbséget az elkapott pillanatok között, hogy bárki is érti, hogy minek ebből ennyi...Pedig nem véletlenül tartjuk nagy becsben ezeket a pillanatokat, perceket, órákat.

Barnabás alszik tehát, én pedig írok most éppen. De van, hogy főzök, takarítok, dolgozok, tornázok, szépítkezek, szervezek, tervezek, olvasok, céltalanul netezek. Igen, erre mindre van időm egy soha nem nyugodó, minden lében kanál kisember mellett. Nem panaszkodom - most már. Nem volt ez mindig így. Ha csak egy éve is azt mondja nekem valaki, hogy éjjel tizenkét (!) órát fog aludni, ebéd után pedig két-három órát, biztosan azt hiszem, hogy valaki máshoz beszél, nem az én gyerekemről van szó. :) Az alvás volt ugyanis egy éven át a legfőbb mumusunk.
Az eszik és alszik időszak tulajdonképpen, amivel az első hetekben jellemzik a szakirodalmak a babákat, nálunk két napig tartott. Már a kórházban töltött harmadik napon sem aludt egész nap. Aztán hazajöttünk, meglátogatott minket a gyerekorvos. A nálunk töltött két és fél óra alatt fél órát aludt mindössze és nem azért, mert szopizott sokat. Ezek után a doktornénink így búcsúzott: "Szimóna, nem akarom az ördögöt a falra festeni, de nem lesz jó alvó". 
Küzdöttünk is rendesen. Fogtuk a húsz perces alvásokat mindenre: fáj a hasa, jön a foga, mozgásfejlődés, nappali élmények álmában való feldolgozása, újra és újra rátörő éhség. Okot mindig találtam, amivel főként magamat próbáltam nyugtatgatni. De miután a hasfájós korszakon túl voltunk és Barnabás továbbra is húsz percet aludt napközben, egyre inkább beláttam, hogy egyszerűen bűn rossz alvó, az alvásigénye nem is közelít ahhoz, amit a nagykönyvben írnak. Mert olyan nincs, hogy minden nap jön a foga, ugrik a fejlődésben és a többi. Hogy kiire ütött, azt el nem bírtam képzelni, mert apa és én is simán tudunk aludni tulajdonképpen bármikor. Egy esős vasárnap délutánon, amikor nem volt semmi programunk, gyakran aludtunk egész délután. És folytattuk este és éjjel is persze! :) De Barnabásom mellett ennek már csak a halvány emléke élt.
Napközben - mint már írtam - húsz perceket aludt, ami pont arra volt elég, hogy nyugodtan pisiljek és egyek pár falatot. Akkor nem volt könyv, amit éppen olvastam, nem edzettem és blogot sem írtam még. Semmire nem volt ugyanis időm. De a rossz alvó kis Manóm így sem fáradt le, az éjszakáink sem voltak jobbak. Fél hét-hétkor kelt, nyolc-kilenc óra alvás után, s azt is kétóránként megszakítva (jobb esetben, rosszabb éjszakákon akár félóránként is). Félálomban, mint valami zombi, négyszer-ötször sétáltam át hozzá minden éjjel. Amikor meghallottam a bébiőrben Barnabásom nyöszörgését, először mindig reménykedtem, hogy csak álmodik, visszaalszik. Aztán a nyöszörgésből sírás lett, egyre hangosabb, én pedig vagdalózva, ciccegve, magamban káromkodva, mint akit kínoznak sétáltam át a szomszédba sokadszor és a félhomályban próbáltam kitapogatni a kiságyban a Kisherceget, akinek valami megint megzavarta az álmát. Azt hittem, ennek sosem lesz vége. De vége lett... :)

Már épp kezdtem elfogadni, hogy a rossz alvó gyerekemből sosem lesz hétalvó, amikor észrevettem az első reménykeltő jeleket. Nyolc hónapos kora körül, amikor elkezdett mászni. Szerintem akkortól fáradt le igazán. :) Akkor a 20 perces napközbeni alvásból 40-45 perc lett és az éjszakák is elkezdtek javulni. Hihetetlen, de akkor úgy örültem a szabad háromnegyed órának ebéd után, mint most a két-három órának. :) A következő fordulópont az átaludt éjszaka volt, amivel tíz hónaposan örvendeztetett meg először. Egy évesen aztán elkezdett járni, amihez - gondolom - még több energiára lett szüksége, így délután már másfél órákat sziesztázott, éjjel pedig tizenkét órán át durmolt. Ez utóbbi jó szokása azóta is kitart, sőt, egy-egy fárasztóbb nap után a tizenhárom órás alvás sem ritka. Ebéd után pedig már két-három órás pihenőt ad anyának és magának. :) Persze vannak továbbra is rossz napok és még rosszabb, sokszor kelős, álmatlan éjszakák néha, de már nem ez az általános, hanem az a kivétel. Végre látok Barnabásomban valamit magunkból! Végre újra arra valók az éjszakák, hogy feltöltődjek, hogy kipihenjem magam! És végre újra vannak vasárnap reggelek, amiket kihagyunk, pontosabban átalszunk - ugyanis tíz körül kelünk. Az elmúlt hétvégén - alig merem leírni - szombaton negyed 11-kor, vasárnap háromnegyed 11-kor fújta az ébresztőt a kis Manó! :) Jó, persze, ez nem normális, ebből azért nincs is rendszer, de jól esik néha na, hogy kényeztet minket. <3

Meg különben sincs szívem felébreszteni, én is utálom, ha felkeltenek. Ha nem magától kel, akkor egy kibírhatatlan hisztigépet kapok, amitől inkább megkímélem magunkat, ha lehet. És az sem utolsó szempont, hogy a gyerekek - azt olvastam - álmukban raktározzák el a kis agyukban a napközben tanultakat, hallottakat, látottakat, tulajdonképpen akkor tanulnak. Én pedig szeretném, ha okos kisfiam lenne - vagyis még okosabb, mert természetesen most is ő a legokosabb huszonkét hós emberke a világon! <3
Úgyhogy aludjon csak sokat és álmodjon meseszépeket! :)



u.i.: Remélem, hogy közületek, anyucik, sokakat kényeztet ekkora alvással a gyerkőce! Azoknak pedig, akik most küzdenek, üzenem: van remény! ;)

"Aja" nélkül nincs élet

"Oroszlán nélkül nincs élet" - sokszor elhagyta ez a mondat a számat az elmúlt egy évben, amikor másoknak magyaráztam, hogy miért cipeli magával mindenhová Barnabásom az oroszlánfejű alvókáját. Félig gondoltam csak komolyan ezt a megjegyzést. Persze tudtam, hogy nagyon szereti a szundikendőt, hogy azzal alszik el, hogy annak a csücskét rágja, ha jön a foga, hogy annak mesélve altatja el magát, hogy azt szorongatva utazik a kocsiban, de azért nem gondoltam, hogy bármeddig képes lenne siratni. Jelentem: képes! :)
Két hete még nem mosolyogtam ilyen jót a történteken, de mostanra kezd halványodni az oroszlán nélkül töltött szörnyűséges 15 óra emléke. De mivel Barnabásom eddigi életének (szerencsére) ez volt a legnagyobb drámája, úgy érzem, mindenképp meg kell őriznem a történetet számára.

Barnabás és az oroszlán románca nem volt szerelem első látásra, mintegy fél éven át egy volt a szundikendő a többi plüss között az ágyában. Néha azzal aludt el, néha mással. Mikulásra kapta tőlünk, mindössze három hónapos volt akkor. Nincs hát mit csodálkozni azon, hogy időbe tellett, mire a kötődés kialakult. Egy éves kora körül vettem észre, hogy már csak az kell neki alváskor és hogy gyakran napközben is hozza-viszi. De ahogy telt-múlt az idő, egyre mélyebbre fűzte vele kapcsolatát a Kishercegem. Gyakran a játszótérre is vinni akarta, elég erős érvek kellettek itthon tartásához. A tisztára mosása igazi kihívást jelentett számomra, találni kellett ugyanis olyan időpontot, amikor másfél órára nélkülözhető életéből. (Miután kétszer is előfordult, hogy rossz időpontot választottam és Barnabás a mosógép előtt állva sírt, amíg le nem járt, azt a módszert dolgoztam ki, hogy éjjel, álmában vettem el tőle, majd egymás után kétszer, maximális fordulatszámon centrizve, félszárazan visszacsentem mellé.) Azzal nézte és hallgatta a meséket, volt, hogy én etettem őt, ő pedig az oroszlánt, sőt, az is előfordult, hogy fogat mosott neki. Tulajdonképpen az oroszlán lett Barnabásom "gyereke". Az utóbbi két hónapban neve is van már: "aja". Ezt hallva először már-már csalódott voltam, az "aja" és az "anya" szavak ugyanis a kezdeti stádiumban még össze-összemosódtak, s úgy értettem, hogy az oroszlánt ugyanúgy szólítja, mint engem. Még poénkodtunk is vele, hogy az oroszlán az anyapótlék. Arra, hogy nem "anyát", hanem "aját" mond, s arra, hogy ez nem más, mint az oroszlán első két szótagja ("ojo"), egyelőre kicsi hibával kiejtve, azon a bizonyos éjszakán jöttem rá (legalább volt valami értelme is a szívszaggató drámának).

Szép, napsütéses nyári napon történt a szakítás. Épp kacsaetetésből sétáltunk haza: mama, papa, anya, Barnabás és az oroszlán. Kismanóm valahol kiejthette szeretett alvókáját a babakocsiból, amit - hogy hogy, hogy nem - mögötte hárman sétálva nem vettünk észre. Negyed óra séta volt ez, nem sok idő, s amint a házhoz értünk, azonnal észrevettem, hogy valami hiányzik. Anyuval ketten rögtön sétáltunk vissza, ugyanazon az útvonalon. Benéztünk a bokrokba és a kukákba is, megkérdeztük az útba eső boltokat, hogy nem adták-e le, de sehol sem találtuk. Mindezek után este 8 órakor, teljesen kétségbeesve, ugyanakkor kíváncsian vezettem anyuéktól hazafelé. Kíváncsi voltam, hogy igaz-e, hogy nincs élet oroszlán nélkül. Mert én naiv kicsit bíztam abban, hogy nem pótolhatatlan, hogy Barnabásom okos és megérti, hogy elveszett, hogy elalszik majd a kutyusával, ami születése óta őrzi álmát. A magamat naivként való jellemzésből már sejthetitek a végkifejletet...

Amint beléptünk a lakásba, Barnabás keresni kezdte az "aját". Sehol sem találta, elkezdett sírni. Felhívtam a mamát és a papát, akik fejvesztve rohantak a késő estig nyitva tartó hipermarketbe, hogy beszerezzenek egy "ajapótlékot". Hoztak is egyet. Kendőnek kendő volt ugyan, csak éppen nem oroszlán, hanem maci és nem sárga, hanem szürke. Persze nem néztük hülyének a gyereket, nem gondoltuk, hogy majd elhiszi, hogy az oroszlán egy hosszú kirándulásból maciként tért haza, de bíztunk benne, hogy elfogadja, hogy ez az új alvóka, hogy ez van az oroszlán helyett. 
Az első találkozás biztató volt, már-már megnyugodtam, s láttam lelki szemeim előtt a fürdés után édesen, macit ölelve alvó kis Barnabásomat. Örült a macinak, nevetett neki, simogatta, puszilgatta és az oroszlánt a fekvésig hátralévő egy órában nem kereste. Eljött aztán az alvás ideje. A tejcit még nyugodtan megitta a macit szorongatva, de amint betettem a kiságyba, kezdetét vette a dráma.
Először csak kiabálta Barnabásom, hogy "aja, aja, aja", tőlem várta, hogy odaadjam neki. Elmagyaráztam neki milliószor, ezerféleképpen a történteket, próbáltam megnyugtatni, de csak egyre kétségbeesettebben kereste. Kikéredzkedett a kiságyból és kereste a lakásban. Megnézte mindenütt, majd keserves sírásba kezdett. Minden túlzás nélkül állítom, hogy ilyet én még tőle a 21 hónap alatt nem láttam és nem hallottam. Az a lebiggyesztett száj, amit sírás közben produkált, ismeretlennek is elárulta volna, hogy nagyon elkeseredett. Hogy nem azért sír, mert fáj valamije, mert éhes vagy szomjas, vagy szimplán nem akar aludni, hanem mert szomorú, nagyon. Soha nem felejtem el azt a tekintetet, ahogy rám nézett. Tőlem, a rajta mindig, minden bajban segítőtől, a minden fájdalomra orvosságot meglelőtől várta, hogy segítsek. De nem tudtam. Szívszaggató volt, komolyan mondom. Egyrészt a csalódottság, amit éreztem rajta, másrészt a szakadatlan, folytonos, este 9-től éjfélig tartó sírás az "aja, aja" vagy "ojo, ojo" hívószavakkal vegyítve (igen, ez volt az a pillanat, amikor rájöttem, hogy miért "aja" az oroszlán), harmadrészt a tehetetlenség, hogy ezen a bajon nem tudok segíteni, erre nincs gyógyszer, nincs fájdalomcsillapító. Vagyis egy érkezett ugyebár, de hát nem használt. Úgy nézett és úgy kérte tőlem imádott alvókáját, hogy látszott rajta az a meggyőződés, hogy azt én vettem el tőle és nem akarom visszaadni. Néhányszor abbahagyta a sírást pár percre, akkor, amikor gondolt egyet, újra felkerekedett az ágyból és végigpásztázta a szobákat. Aztán ismét nem találta és folytatta oroszlánja siratását ott, ahol abbahagyta. Odaadtuk neki az itthon lévő összes plüssöt, játékot, kispárnát, takarót, hátha valamelyikkel elaludna. Ígértünk neki fűt-fát: hogy holnap megkeressük, szerzünk ugyanolyat. Próbáltuk lekenyerezni azzal, hogy kivételesen aludhat anya és apa között. De minden szó, minden próbálkozás hatástalan volt. Ringattam, öleltem, énekeltem neki, de ő csak sírt, sírt és az "aját" követelte. Néha próbálkozott az elalvással, próbálta úgy gyűrni a szeméhez és kis pofijához az új macit, ahogy az oroszlánt szokta, de nem ment, s csak még inkább felhergelte magát: földhöz vágta, kijelentette, hogy "nem, nem, nem" (háromszor a nyomatékosítás kedvéért), majd újra csak azt kántálta, hogy "aja, aja" és "ojo, ojo". Éjfélre álomba sírta magát. :(
Ahelyett, hogy gyorsan én is bezuhantam volna az ágyba és szusszantam volna egyet a nagy próbatétel után, felraktam minden létező fórumra a szökevény fotóját, majd elkezdtem keresgélni a neten, hátha találok valahol ugyanolyat. Azt tudtam, hogy gyártani már nem gyártják. Amikor kialakult ez a szoros kötődés, akartam venni még egyet gondolva az ilyen esetre, de akkor már nem kaptam. Bevallom, akkor azért nem jártam végig Győr összes bababoltját, az internetes keresőt pedig egyáltalán nem vetettem be, hiszen nem volt vészhelyzet. Inkább bíztam abban, hogy nem lesz rá szükség. Hát lett volna. Most pedig sehol sem találtam.
Barnabás két órán át aludt, majd megébredt és újra elkezdte keresni alvótársát. A macival még félálomban, csukott szemmel sem lehetett megtéveszteni, a dráma folytatódott, most egészen reggel 6-ig kitartott a sírás. Közben tíz percekre el-elbóbiskolt, de még akkor, álmában is hüppögött és fel-felkiáltott, hogy "aja". Én pedig egyre jobban kétségbe estem. Olyan gyomoridegem volt az elveszett oroszlán miatt, mint még talán sosem. Nevetségesnek hangzik: egy oroszlán miatt. Két éve szerintem még nevettem volna ezen, el nem hittem volna, hogy a gyerekek így tudnak ragaszkodni valamihez. De most már tudom. Féltem, egyfolytában azon járt az agyam, hogy vajon hány ilyen éjszakánk lesz, hány napig fogja keresni, mire elfogadja, hogy nincs többé. 6-tól fél 8-ig megint aludt egyet, majd nyakunkba vettük a várost. Mindent bejártunk, de mindenhol ugyanazt hallottuk: nem is gyártják már. Közben reménykedve néztem újra és újra a telefonomra, hátha jött valakitől az üzenet, hogy megtalálta. És ha nem is ezzel a hírrel, de jött. Nem is egy. Rengetegen segítettek a keresésben, közvetítettek, három édesanya pedig azért írt, hogy nekik ugyanilyenjük van, nem használják, szívesen Barnabásomnak adnák. Azonnal el is mentünk az egyikért, most már csak abban kellett reménykednem, hogy elfogadja, még ha nem is ugyanaz, csak ugyanolyan. Mert azt rögtön kiszúrta, nem volt nehéz: nem volt viseltes és foltos, hiányzott róla a címke, abból a csücsökből, amit mindig rágott. De nem bánta. Az átélt éjszaka után annyira örült annak, hogy van egy másik, a réginek a testvére, hogy nem érdekelte. Tudtomra adta, hogy tudja, hogy ez nem ugyanaz, de leírhatatlanul boldog volt. Nem is láttam még akkora örömöt az arcát, amit akkor, amikor megpillantotta az oroszlánt a megmentő anyuka kezében, amint hozta azt le a lépcsőn. Ölelgette, puszilgatta, azt mondogatta, hogy "szere, szere" és hogy "vigyá, vigyá", azaz vigyázni fog rá! :) És végre rám sem nézett azzal a megvető pillantással, amire többé gondolni sem szeretnék. Biztos vagyok benne, hogy haragudott rám. :( A tragikus éjszakát követő reggelen nem vehettem ki az ágyból, nem fogadott el tőlem semmit, apát akarta mindenáron. Belesajdul a szívem, ha eszembe jut, remélem, hogy többet ilyet nem kell átélnem.

Oroszlán nélkül tehát tényleg nincs élet, de az odaadó, jószívű, segítőkész édesanyáknak hála már nem is kell, hogy legyen. Mert hogy napokon belül érkezik anya fiókjába az oroszlánnak még egy testvére, biztos, ami biztos! :) 

Akárki akármit mond a mai világról, számomra bebizonyosodott, hogy az igenis jó, mert sok jó ember lakja. Sőt, hiszem, hogy több jó, mint rossz, s amíg így van, addig jó helyen vannak itt a gyermekeink! Köszönöm Nektek, Anyukák, akik magatokra ismertek, kívánom, hogy számotokra is legyen szép a világ! ;)

Búcsúzom

"Nem érzem elkésve a dolgot" - válaszolt nem sokkal a 30. születésnapja előtt félkomoly, nősülési szándékára vonatkozó kérdésemre.  Hozzátette: "Ráérek, van még időm megállapodni". De nem volt. Az élet nem adta meg neki a lehetőséget arra, hogy tovább keressen, hogy családot alapítson, hogy édesapa, egyszer talán nagypapa legyen, hogy tovább nevessen, szeressen, játsszon.
Augusztusban lenne 32 éves. Erik, szeretett unokabátyám, akit Barnabásom már nem ismerhet. :(


Az elmúlt években ritkábban volt alkalmunk beszélgetni, találkozni, külön utakra sodort minket az élet. De sosem feledkeztünk meg egymásról, tudtunk a másikról, a jeles alkalmakat együtt ünnepeltük. Ritkábban láttuk egymást, de gyermekkorunk megalapozta egymás iránt érzett szeretetünket. Emlékszem a közös balatoni nyarakra, amikor szüleink összeeresztettek minket, a négy unokatesót: a húgomat, az öccsét, őt és engem. Ő volt a legidősebb, ő volt a főnök, ő irányított, hallgattunk rá, mentünk utána. Felnéztünk rá. Egy szobában aludtunk négyen, a húgom neki, a bátor nagyfiúnak sikongatott, ha bogarat látott. A strandon, amikor jött egy nagy vihar, a négy kisgyerek összebújva bújt be pokrócokkal egy bokor alá. Előttem vannak a közös karácsonyok vagy amikor jött locsolni minket. A nyári szünet, amiből néhány napot a közös mamánál és nagynéninél töltöttünk a földön éjszakázva, mert mindenképp egymás mellett akartunk aludni, az ágyon pedig nem fértünk el négyen. Gyerekek voltunk, gondtalanok, boldogok.
Ő volt a legidősebb, ő ballagott el elsőként az iskolából, ő ment először diszkóba, ő volt először egyedül nyaralni, neki volt először szerelme, jogosítványa, autója. Irigykedtünk, felnéztünk rá. Aztán mi is hozzá nőttünk, buliztunk együtt is. Vigyázott rám mindig, fél szemét rajtam tartotta, ha úgy látta jónak, hazavitt. Amikor szebbnél szebb autókkal közlekedett, elvitt egy körre minket is. Sosem nevetett ki engem és Vivit, amiért félünk a kutyáktól, szívesen kísérgetett az udvaron. Azzal sem gúnyolódott, hogy bénán vezetek, amikor az ő navigálásával sikerült csak kitolatnom a kapubejáróból (mondjuk hozzá képest nagyjából mindenki bénán vezet). Nem volt érzelgős típus, szavak nélkül is tudtuk, hogy szeret. Örökké komolytalan volt, mindent elpoénkodott, mindig nevetett. Életvidámsága és életszeretete mindenkire ráragadt körülötte, mellette mindig sütött a Nap. Nem csoda, hogy annyian szeretik.
Számára játék volt az élet. Imádta a sebességet, gyakran hívta versenyre a sorsot, s mindig ő nyert. Nem tudom, hogy mit érzett, mit gondolt, amikor megtudta, hogy súlyos beteg. Nem tudom, hogy csak a külvilágnak, a barátoknak, a rokonoknak, a szeretteinek szólt-e a mosoly, a mi fájdalmunkat akarta-e enyhíteni vagy arculcsapásként tényleg bemutatott az életnek és a képébe vigyorgott? Nem tudom a választ, nem akartam megkérdezni tőle. Úgy gondoltam, hogy ha neki jobb playpofával felvenni a bokszkesztyűt, és úgy beszélgetni két gyötrelmes kezelés között, mintha csak egy vérvételen lett volna, akkor kötelességünk segíteni neki és vele nevetni! Így akármennyire is a szívem szakadt meg, arról faggattam műtét után, hogy tud-e választani a csinosabbnál csinosabb nővérek közül. Élni akart, nevetni, szórakozni, szeretni és szeretve lenni. Tovább játszani. A világ legbátrabb embere volt, aki a végsőkig a szája szegletében bujkáló mosollyal az arcán harcolt, küzdött. Aki infúzióval a karjában is őszintén tudott nevetni és viccelődni. Hosszas csatát vívott, volt, amikor azt hittük, nyerésre áll. Ez a remény vitte őt is előre, ezért vállalt bármit, de sajnos nem győzhetett. Nem rajta múlt.

Fáj, nagyon. Miértek sorakoznak a fejemben már másfél éve, amelyekre nincsenek válaszok. Miért kell elmennie ilyen fiatalon bárkinek is? És miért így? Miért a jók? A legjobbak...
Mióta édesanya vagyok, azóta pedig akarva-akaratlanul azonosulok minden tragédiában a szülőkkel, hát még ha ők az imádott nagynéném és nagybácsim. Miért a jó, gyermekükért bármit vállaló és megtenni képes, szerető szülők kapnak ekkora terhet? Miért kell szülőknek elveszíteniük gyermeküket? Nem jól van ez így, az élet fordítva működik. Fordítva kellene működnie. Miért ilyen igazságtalanok az égiek - ha vannak egyáltalán. Mert ha vannak, akkor hol vannak ilyenkor?
Tudom, hogy nem szabadna Barnabásomra vetíteni a tragédiát, de nem tudok nem együtt érezni, nem anyaként érezni. Túlságosan közel van, túlságosan fáj. Hétfő óta búcsúzok magamban. Iszonyú nehéz a gyász Barnabással, borzasztó napközben észrevétlenül nyelni a könnycseppeket, venni egy mély levegőt és játszani, nevetni. De így teszek, mert ő nem érezheti a fájdalmamat. Legalábbis próbálok, de nem lehetek jó színész, vagy Barnabásom megérzései nagyon kifinomultak - hétfő óta minden percben áldott jó gyerek. Szófogadó, segítőkész, hisztit nélkülöző, akaratát háttérbe helyező, egész nap anyát puszilgatós, ölelgetős és szeretgetős. Segít, támogat, simogatja a lelkem, még ha nem is tud róla. Így ugyanakkor még gyötrőbb a gondolat, hogy mindenki volt ekkora, mindenki szeret így, mindenki szülők csodája, boldogsága, reménysége. Erik is. :( Ezek az érzések kavarognak bennem, este aztán, amikor minden elcsendesül körülöttem, utat törnek maguknak...

Harmincadik születésnapját azokban a napokban ünnepelte, amikor Barnabásom született. Emlékszem, amikor megkérdezte, hogy mikorra várjuk. Kimondtam a dátumot, amely az ő születésének napja (augusztus 29.), nevetett és azt mondta: "Fasza gyerek lesz, együtt bulizunk majd a szülinapunkon". Bárcsak így lehetne!
Barnabásommal nem sokat találkozhattak, de az a néhány alkalom a gyerekkori emlékekhez hasonlóan mélyen belém égett. Az, amilyen sugárzó melegséggel tudott ránézni, amilyen szeretetteljesen mosolygott rá, amilyen kedvesen szólt hozzá. Fáj, hogy már nem ismerheti meg, hogy nem ünnepelhetnek együtt, de remélem, hogy életvidámsága- és szeretete rá emlékeztet majd, hogy olyan jó, bátor, segítőkész és csordultig szeretettel teli ember lesz, amilyen ő volt. Hogy olyan jó unokatestvére lesz majd, amilyen számomra megadatott. <3

Már nem keresek választ a miértekre. Nincs magyarázat, nem lehet értelmet találni az értelmetlenségben. A legnehezebb út még előttünk áll, utána nem marad más, mint az emlékezés. Örökké, amíg csak élünk. :(




 

Egyetlen Unokabátyám, Drága Erik! 
"Számunkra Te sosem leszel halott, örökké élni fogsz, mint a csillagok."
Nyugodj békében, nevess újra!

Anyaságtan

Anyaság. A wikiszótár szerint az anya: "Nőnemú szülő, akinek saját gyermeke van. A nő egyik célja, hogy anya legyen. Az anya szerepe nagyon fontos a családban". Azzal gondolom mindenki egyetért, hogy anyának lenni ennél jóval többet jelent. Mégsem hibáztatom a jelentés megfogalmazóit, azt is el kell ismerni ugyanis, hogy pontosan a fogalom meghatározhatatlan. Gyerekkorunktól kezdve játszunk a gondolattal, hogy milyen anyának lenni, sőt, játékbabáinkkal azt játsszuk, hogy anyák vagyunk. Aztán igazi babáról kezdünk álmodozni, s ha a sors is úgy akarja, az álom lassan valósággá válik. Egyszercsak érezzük, látjuk, halljuk (még ha csak monitoron is) a gyermeket, aki anyává tesz minket.

Kicsit olyan az anyaság számomra, mint amikor szakmát választunk, majd tanulunk. Eldöntjük, elhatározzuk, hogy szülők akarunk lenni és onnantól mindent megteszünk annak érdekében, hogy mihamarabb édesanyává váljunk. Megjelenik a két csík a teszten, ezzel felvételt nyerünk az iskolába. Megkezdődik az elméleti oktatás, faljuk a szakirodalmat, a kismama fórumokat és újságokat, hallgatjuk az ismerősök történeteit, isszuk az orvos és a védőnő szavait. Havonta vizsgázunk, majd jön az első nagy megmérettetés. Ezen megbukni nem lehet, így vagy úgy, de mindenkinek sikerül, gyakornokok leszünk. Egy gyakornoknak arany élete van: csak figyel és tanul, a felelőssége még kicsi, nagy feladatokat még nem bíznak rá, ott áll mellette mindig a segítség, van mankója. Pont így éreztem magam a kórházban és itthon, az első napokban. Barnabásom még csak evett és aludt, ahogy a nagykönyvben meg van írva, s jött a sikerélmény, hogy ügyes vagyok, jól csinálom, nekem való az anyaság, hiszen ripsz-ropsz sikerült megnyugtatnom minden síráskor. Tulajdonképpen ehhez nem volt semmi másra szükség, mint cicire - pontosabban anyatejre! :) Ha éhes volt, szopizott, ha szomjas, szopizott, ha a közelségemre vágyott,, szopizott, ha álmos volt - na ki találja ki?! :) - az anyatej bizonyult a legjobb altatónak. Aztán teltek a napok, a hetek és észrevétlenül, anélkül, hogy bárki szólt volna, hogy "gratulálunk, megfeleltél, fel vagy véve", főállású lettem. Már nem állt mellettem senki, egyedül kellett megoldani a feladatokat, amik ráadásul egyre csak sokasodtak, s amelyeket már nem lehetett a jól begyakorolt módszerrel megoldani. Nőtt a felelősség, jöttek az első akadályok és azokkal együtt azok a félelmek, hogy nem tudom jól csinálni, hogy ezt az anyaság dolgot nem nekem találták ki.
Barnabásom két napos volt, amikor a kórházban jött az orvos csípőszürésre. A nővérek előre szóltak, hogy vetkőztessem le a babát. Ezzel eddig nem volt gond, hanem aztán megjött az orvos. Odaállt ez elé a csöppnyi kis ember elé, egy tekerés a bal lábbal, egy a jobbal, fél perc, minden rendben. Fél perc, amit Barnabásom a legtöbb gyerekhez hasonlóan vörös fejjel ordított végig, én pedig könnyeimmel küszködve próbáltam nyugtatgatni. Kétségbeejtő fél perc volt, azelőtt ilyet még nem éreztem. "Miért sírok, hiszen ez Barnabásnak nem fájt? Mi lesz velem, amikor komolyabb, tényleg fájdalommal járó vizsgálatnál kell mellette lennem? Lehet, hogy nem vagyok anyának való?" - ezek a kérdések cikáztak a fejemben. Elhessegettem aztán félelmeimet és nagyjából két hétig eszembe sem jutottak ezek a gondolatok. Aztán jött a hasfájás, amikor órákon át vele együtt sírtam. Ha valaki kívülről látott volna... Visszagondolva, nevetek saját magamon! :) Ültem Barnabásommal a karomban az ágy szélén, ő fájdalmasan sírt szünet nélkül és én is vele, közben pedig kétségbeesetten puszilgattam, simogattam, tornáztattam,masszíroztam, énekeltem neki, próbáltam szoptatni, cumiztatni. Miután mindent végigzongoráztam és még mindig sírt, már én is csak ringattam és sírtam. És minden este újra és újra jöttek azok a gondolatok, hogy "nem való nekem az anyaság", meg hogy "lehet, hogy nekem nem kellett volna gyerek". Aztán jött az első oltás, amire direkt olyan időpontot kértem, hogy apa is ott tudjon lenni, mert éreztem magamon, hogy nem bírom nézni és lefogni. És jól ítéltem meg gyengeségemet, tényleg apára hárult a feladat, csakúgy, mint a második oltás alkalmával. De ott volt a kötőhártya-gyulladás is, mint anyaságom minőségének jelzője. Egyszerűen nem bírtam cseppenteni az alig egy hetes kis Tökmagom szemébe. Így voltam az orrszívással is, ha rajtam múlt volna, akkor az orrában marad az oda jutott anyatej. De szerencsére volt apa, akiben nem tengtek túl a hormonok, akinél a sajnálatot és az együttérzést felülírta a józan ész és a felelősségtudat. Én anyaságból ekkor úgy éreztem, megbuktam. Szeretem, imádom Barnabást. Jó öltöztető és pelenkázó vagyok, kitűnő nevettető (játszópajtásról ekkor még ugye nem beszélhetünk), kellemes sétapartner és nagyüzemi tejgyár, de mindez az anyasághoz kevés. Egy anyának a bajban is ott kell lennie. Nem passzolhatja át egyszerűen valakinek a nehéz, számára kényelmetlen feladatokat. Az élet aztán rákényszerített a fejlődésre, a tanulásra, arra, hogy igazi anyává váljak.
A harmadik oltásra már egyedül kellett elvinnem Barnabásomat, s bár még félve fogtam le rúgkapáló kezecskéit és lábait, már kibírtam könnyek nélkül. Az orrszívás és a hozzá szükséges lefogás tudományának elsajátítását sem halogathattam sokáig. A legjobb edzőm a hasfájás volt, négy hónapon át minden este gondoskodott arról, hogy nőjön a türelmem, acélosodjanak az idegeim és csökkenjen a bennem lévő feszültség. A negyedik hónapra már képes voltam arra, amit a nagykönyvben írtak: nem kapkodó idegbetegként, halál nyugodtan és higgadtan ölelni, ringatni. És tényleg igaz lehet, hogy a babák érzik a lelkiállapotunkat, mert az utolsó hasfájós hetek elviselhetőbbek voltak már! :) Lassan aztán megmozdultak a fogacskák is, ami legalább ugyanolyan kínokkal párosult, mint a pocakfájás, csak legalább nem minden este, nem menetrendszerűen. A fogzás is jó tanítómesternek bizonyult, régi énemhez képest óriási türelemmel bírok mostanra, tizenhat fog kibújásának végigasszisztálása után! :) Már-már magamon is meglepődök, hogy honnan lett nekem ekkora türelmem. De úgy tűnik, ez is csak tanulás kérdése. Barnabásnak a tizenhat fog közeledtét nagyjából ugyanannyiféle különböző tünet jelezte előre. Az utolsóknál már idegeskedés nélkül vittem a kezemben egész nap magammal, lakáson belül is és beletörődtem abba, hogy ma semmit nem csinálok meg abból a sok teendőből, aminek a végére akartam érni. Ezt volt a legnehezebb elfogadni számomra az anyaságban. Hogy nem én irányítok. Hogy hiába tervezem meg előre a napunkat, nem rajtam múlik, hogy azt követni tudjuk. Hogy anya tervez, baba végez! :) Azt hiszem, ez az az ismeret, aminek a legnagyobb hasznát veszem a mindennapokban.
Rengeteg stressztől, ingerültségtől mentettem meg volna magamat, ha ezt már a legelején elfogadom. De nem, én próbálkoztam! Hiába volt Barnabásnak nyűgös napja, hiába sírdogált egész nap, jelezve, hogy rám, a figyelmemre, a törődésemre van szüksége, ha én elhatároztam, hogy ma bemegyünk a munkahelyemre, a hivatalba, a boltba vagy a barátnőmhöz, akkor mentünk, ha estére ragyogó lakást akartam, akkor takarítottam. Az elképzeléseimből nem engedtem. Igaz, hogy a sírás és tiltakozás közbeni készülődés annyi energiámat felemésztette, hogy mire elindultunk, elfáradtam és végülis én is morcosan értem el a kitűzött célba, de akkor is. Nem volt jó sem Nekem, sem Barnabásnak. Jó sok időbe telt, mire átprogramoztam magam, mire megbeszéltem magammal, hogy nekem is jobb lesz, a kis Törpémnek meg pláne, ha egy pár évig átadom magam az akaratának. Pontosabban a hangulatának! Ma is tervezek, de minden további nélkül törlöm azt, ha úgy látom, Barnabás ma nem tolerálná a sorban állást, az idegeneket, a shoppingot, a takarítást vagy a főzést. Mert a posta, a kollégák, a barátok, a következő évszakra való ruhák, a szennyes és a porcicák várhatnak egy napot, Barnabásomban viszont mély nyomot hagy minden egyes nap. Én pedig azt szeretném, hogy boldogságról, kiegyensúlyozottságról, vidámságról, szeretetről árulkodjanak azok a nyomok.

Huszonegy hónapos a Kishercegem, nagyjából másfél éves kora óta érzem azt, hogy teljesen összecsiszolódtunk, egymásra hangolódtunk. Hogy harmóniában élünk, hogy megismertem minden rezdülését és annak jelentését, hogy megtanultam  Vele élni. Nem mellette - Vele! Hosszú volt az út. Bár tanultam életemben eleget, ennyi ideig egy leckét sem tartott magamévá tenni. Megkövezhettek érte, biztos vannak anyák, akiket az első pillanattól segít a sokat emlegetett anyai ösztön, akinek nem kell tanulnia az anyaságot, mint Nekem, hanem annak születik. Én megküzdöttem érte, azért, hogy igazán jól érezzem magam anyaként, hogy élvezni tudjak minden napot, a kevésbé nevetőseket, a nyűgöseket is. De sikerült! Ma már biztos vagyok abban, hogy az anyaság igenis Nekem való.  Élvezem, imádom, szeretem, hogy Anya vagyok, s nem csak akkor, amikor játszani és nevetni kell, hanem akkor is, amikor sírni, orrot szívni, lefogni, gyógyszert beadni, hajat mosni, nemet mondani, tiltani, hisztit hallgatni. Megérte a sok áttanult éjszaka és nappal, mert egy életre szóló tudást kaptam Barnabástól. S remélem, hogy az első másfél évet übereli majd a következő ötven-hatvan. Mert életem hátralévő részében már visszavonhatatlanul Anya leszek! Örökké, s ez a legszebb ajándék, amit valaha kaptam. <3

Babalogika

Barnabásom minden nap lenyűgöz. Édes mosolyával, huncut nézésével, álomszép szempilláival, őzike szemeivel, bóbita frizurájával, bársonyos bőrével, kicsi kezeivel, párnás kis talpaival, vékonyka hangjával, napról napra gyarapodó „szókészletével”, rafináltságával, éles eszével. Kisbarnabás logikája, nyíló elméje csodálatra késztet.

Az első alkalom, amikor tökéletes külső adottságai és ügyessége mellett ragyogó elméjére is felfigyeltünk, majd’ egy éve volt. A kis Tökmag tíz hónapos volt akkor, a jelenet elevenen él bennem és mosolyt csal az arcomra. Épp nyaraltunk, az apartman udvarán volt egy medence, mellette egy kerti slag. Barnabás kis pancsolójába a locsolóval engedtünk vizet. A hosszú csőből kitörő víz láttán nagyokat kacagott, csalódott volt, amikor „kifogyott a víz” a slagból. Nézte, nézte a hosszú csövet, rázta, tartotta fejjel lefelé, hátha jön még belőle. De nem jött. Kismanónk azonban nem adta fel, látszott rajta, hogy nagyon jár az agya. Gyorsan ki is találta a megoldást! Alig telt el pár perc, locsolóval a kezében odamászott a nagy medencéhez, leült a szélére és belelógatta azt. Jól megmártotta, aztán kivette. És tádám! Folyt a víz a „csőből”. Nagyon fellelkesült, az első néhány másodperces belógatást több, hosszabb ideig tartó követte. És a sikert megint nem maradt el: még több víz a „csőből”, még nagyobb elégedett, boldog vigyor Barnabásom arcán! :) Na jó, azért apának, mint szakmabelinek lesz még mit tanítania kisfiának a vízszerelés rejtelmeiről, de ismerjük el, nem volt rossz próbálkozás egy tíz hónapostól!

Ez volt első találkozásom Kisbogár csodalogikájával, de nem az utolsó.  Mindet persze nem fogom felsorolni, az olyan hosszú lenne, hogy senki nem olvasná el, elmesélem hát néhány kedvencemet, amelyek felidézéséről mindig jókedvre derülök.

Miután azt már megtanulta a fiúcska, hogy mit jelent az, hogy forró, és azt, hogy ha forró az étel, akkor meg kell fújni, mielőtt bevesszük a szánkba, a két tudást összekapcsolva elkezdte fújni a radiátort, a sütőt és a hajvasalómat is. :) Barnabás közelített feléjük, én rákiáltottam, hogy „nem szabad, forró!”, ő pedig teljes természetességgel elkezdte fújni őket. A radiátort aztán le is ellenőrizte, hogy kihűlt-e és nézett rám értetlenül, hogy miért maradt ugyanolyan meleg.

A ragasztóval is van megmosolyogtató történetünk. A Kishercegnek egy éves kora körül a legkedveltebb szórakozása a könyvek megkaparintása és az oldalak széttépése volt. A napokban rávettem magam, hogy egyesítsem az egymástól elszakított betűket: cellux-szal ragasztottam meg az eltépett oldalakat.  Néhány nappal később Barnabás megtépte (immár sokadszor) nappalink egyik ékességét, egy, a születése előtt szebb napokat is látott virágot. Miután leszidtam és elmondtam a szokásos „fáj a növénynek” mondókámat, megfogta a kezemet és odahúzott a fiókhoz, amiben a celluxot tartjuk és mutogatta, hogy nyissam ki (gyerekzár miatt ő ezt nem tudja megtenni). Kinyitottam, ő pedig nyúlt a ragasztóért és vitte a virághoz, jelezve nekem, hogy ragasszam meg a félbetépett levelet. Tudom, elfogult vagyok, de végülis logikus, nem? :)

Kis Bóbitám legfrissebb kacagtatója pedig „A lyuk és a szandál meséje”. Hol volt, hol  nem, anyu zokniján, keresztanyu és apu nadrágján volt egy lyuk. Legyen szó a lyukas zokniról vagy a farmereken mostanság divatos szakadásokról, Barnabásomnak egyik sem nyerte el tetszését. Érdekesnek érdekes ugyan számára, képes magához mérten egészen hosszú időt eltölteni azzal, hogy belenyúl a lyukba, majd kiveszi az ujjacskáját és mondogatja, hogy „lyú”,  de tetszeni nem tetszik neki, ebben biztos vagyok.  Amint érkezik valaki, aki a mai trendeket követve öltözik, ő máris rosszallóan konstatálja azt, közelebbről szemügyre veszi a lyukat és nyüsszögéssel ad hangot nemtetszésének. Ezzel még nem is lenne semmi baj, lyukas zoknit úgysem hordunk, neki pedig szaggatott nadrágot sem kell. Na de Barnabásom csavaros észjárása szerint a szandál is lyukas! :) 

Történt ugyanis, hogy elmentünk megvenni a nyári cipőt, felkészülve a reméljük hamarosan beköszöntő melegre. Azzal, hogy ennek a kis fiúcskának már ideje korán határozott ízlése van, már a tavaszi cipő kiválasztásakor szembesültem, már akkor egy világos krémszínű cipővel kellett a pénztárhoz fáradnom (tapasztalt anyukáknak mondanom sem kell, hogy ez mennyire jó választás mindennapos, játszótéri cipőnek :) ), mert azt, amelyiket én kinéztem számára, nem volt hajlandó felvenni. Ha pedig én a tiltakozás ellenére ráadtam azt, olyan sírásba kezdett, hogy már nekem sem tetszett az a cipő! :) A szandálvásár is hasonlóan indult: levettem a nekem tetsző darabot, majd rá szerettem volna adni kis Törpém tappancsaira. De nem tudtam, mert kivette a kezemből, eldobta és hevesen azt kiabálta, hogy „Nem!”. Jó, gondoltam magamban, nézzünk másikat. Már elkönyveltem, hogy most hófehérre esik majd a választás, de nem. Akárhányat vittem oda, egyik sem tetszett őnagyságának. Már épp mondtam a magamét a válogatásról, meg hogy korán kezdi, és a többi, amikor odaállítottam a szandálfalhoz és megkérdeztem tőle, hogy akkor melyik tetszik. Erre hátat fordított, odaballagott a félcipőkhöz és hozta azokat. Ez volt az a pont, ahol rájöttem, hogy a szandállal, mint olyannal van a probléma. Próbáltam jobb belátásra bírni, ráadtam az egyiket a lábára, hogy barátkozzon vele. Állt előttem a kis szandálban, én pedig reménykedve megkérdeztem: „Tetszik? Szép, ugye?”  „Nem!” – érkezett a határozott válasz. „Miért nem, mi a baj vele?” – értetlenkedtem választ nem várva, hiszen nem beszél még a Kismanóm, hogy mondaná el a gondját. Erre leguggolt, mutatta a szandál elejét, ahol a lábujjai kandikálnak ki, meg az oldalát és azt mondogatta, hogy „lyú”. A szandál lyukas, anya, hogy adhatod ezt rám? Nem is értem, hogy miért nem értettem rögtön az elején?! :)

Ezúttal természetesen nem engedtem akaratának, nem fog nyáron, a legnagyobb melegben is zárt cipőben tengődni, elhoztunk egy szandált. Kivételesen örülök, hogy az elmúlt egy hétben még nem köszöntött be az igazi forróság, s nem volt rá szükség, ugyanis még csak barátkozik az új, lyukas cipőjével.  Hosszabb-rövidebb időre felveszi már itthon, (hozzáteszem, csakis zokniban, mert az aztán végképp nem járja, hogy zokni nélkül bújjunk bele egy cipőbe :D ), de továbbra sem érti, hogy miért kell lyukas cipőben járnia, értetlenkedve, már-már felháborodva mutatja a „lyú”-t. :) Én pedig a lyuk fogalmának elmagyarázását megunva már ráhagyom, s csak bízom abban, hogy nemsokára jönnek azok a napok, amikor megköszöni majd, hogy lyukas cipőt vettünk neki. Vagy legalábbis megérti – csoda babalogikájával! :)