Anyák Napja közeledtével eszembe jutott a tavalyi május első vasárnapja. Akkor is tudtam már, hogy mit jelent, hogy a szeretet leírhatatlan, végtelen és mérhetetlen. Tudtam, hogy milyen álmomban is ébernek lenni, ugrásra készen pihenni. Tudtam, hogy mit jelent, hogy az anyaság lemondásokkal jár. Már tudtam, hogy egyáltalán nem közhely, hogy szülőnek lenni gyakran embert próbáló és iszonyat nehéz feladat. Mindez nem változott mostanra sem, de bővült a sor. Barnabásom 2,5 éves korára már azt is tudom, hogy valóban meghálálják a kicsik a sok törődést, szeretetet, gondoskodást, átvirrasztott éjszakát. Háláját már egyértelműen tudtomra adja, hiszen már folyékonyan, bővített mondatokban beszél, de reakciói, mozdulatai, szemei gyakran többet mondanak minden szónál:
- Amikor délután meglát a bölcsi ajtajában, azt sem tudja, hogy hová kapjon, gyorsan, hirtelen akar megtalálni mindent, amit hazahoz magával, hogy mielőbb "repülhessen" a karjaimba. Mintha azt mondaná: "Hiányoztál, Anya!"
- Amikor a legrosszabb, legfárasztóbb munkanap után egész délután és este kis angyalként viselkedik. Különös módon aznap mindent elsőre megért, szót fogad, nem hisztizik semmiért, nem csinál nekem plusz munkát, szó szerint megszépíti a napomat. Mintha azt mondaná: "Hálás vagyok, Anya!"
- Amikor hétvégén is ugyanolyan korán kel, mint hétköznap, de még egy-másfél órát csendben eljátszik mellettünk az ágyban. Igaz, azt kiköveteli, hogy a hálóból takaróstól, mindenestől vonuljunk ki a nappaliba és ott folytassuk a pihenést, de hagy minket még egyet "sunyni", addig ő kakaózik, mesét néz, legózik. Mintha azt mondaná: "Köszönöm a mindennapi fáradozásotokat!"
- Amikor beteg voltam, betakart, simogatott. Mintha azt mondta volna: "Gondoskodom Rólad, Anya!"
- Amikor elvágom az ujjam, megpuszilja. Mintha azt mondaná: "Meggyógyítlak, Anya!"
- Amikor szomorú vagyok és sírok, kétségbeesve kiabál, hogy "Ne sírj, Anya!". Mintha azt mondaná: "Ha Te elhagyod magad, mi lesz Velem?!".
- Amikor a kis konyhájában főzi nekem a kávét vagy a vacsorát. Mintha azt mondaná: "Törődök Veled, Anya!"-
- Amikor készülődök el otthonról és hiába próbálom győzködni arról, hogy milyen szuper lesz neki kicsit apával/mamával/papával/dédivel, ő csak jön utánam mindenhová és kapaszkodik belém. Mintha azt mondaná: "Pótolhatatlan vagy, Anya!"
- Amikor csak úgy hozzám bújik, rám mosolyog, velem huncutkodik és megnevettet. Mintha azt mondaná: "Köszönöm, hogy vagy Nekem!"
- És amikor az idegeimre megy az állandó, másodpercenként "Anya gyejeeee!, Anya segíííts!" felkiáltásokkal, amikor senki nem öltöztetheti, etetheti, fürdetheti és altathatja, csak én, amikor szívszaggatóan sír, ha elmegyek otthonról, akkor is tulajdonképpen csak azt mondja: "Szejetjek Anya!".
A maga eszközeivel mondja ő ezt a bűvös szót már régóta. Ezt üzeni gesztusaival, cselekedeteivel. (Legalábbis hiszem, hogy így van.) Van, amikor nehéz észrevenni: amikor például nem látok az idegességtől, mert a késésből pár percet éppen lefaragnánk azzal, ha apa öltöztetné, ameddig én készülődök, de rá csak anya adhatja a nadrágot, a pulcsit és a cipőt. Vagy amikor úgy érzem, hogy már levegőt nem kapok, annyira anyás. Nehéz észrevenni, hogy a túlzott ragaszkodás igazi kincs, még ha néha tehernek is érezzük. Abba csomagolja ez a kis emberke minden szeretetét, rajongását, feltétlen bizalmát. Jusson ez eszünkbe ne csak akkor, amikor kis karjával átölel vagy megsimogat vagy puszit ad, hanem akkor is, amikor anyáért toporzékol vagy amikor azért késünk el a kimenőnkről, mert készülődés közben mindent elkövet az otthon tartásunkért - és ne csak most, Anyák Napján!
Gyakran hangoztatjuk, hogy mást úgy szeretni nem lehet, mint a gyermekünket, s hogy ameddig nem válunk Édesanyává, addig nem is tudjuk, hogy létezik ilyen fokú szeretet és szerelem. De nem csak mi szeretjük őket úgy, mint senkit, ők is úgy szeretnek minket, ahogy senki soha sem fog! Ez a szeretet Nekünk, Édesanyáknak a legnagyobb Kincs! Kincs, amit nem lehet sehol kibányászni, megvenni vagy ellopni, csak kiérdemelni lehet! Kiérdemeljük azzal, hogy lemondunk életünk egy korszakáról és átlépünk egy másikba, ami gyakran küzdelmes, ahol folyamatosan váratlan feladatok elé állítanak, amelyek megoldását nem tanítják az iskolában, ahol háttérbe kell szorítanunk saját vágyainkat és egyetlen emberét kell azok elé helyezni, ahol állandóan aggódni kell valamiért, ahol nem lehet betegnek lenni és ahol nincs szabadnap, mégis töretlen, életünk végéig tartó szeretettel, féltő óvással és gondolkodással teszünk meg mindent azért, hogy neki a legjobb legyen, hogy boldog legyen! Ezért kapjuk a Kincset! A legnagyobbat, legfényesebbet, legértékesebbet, ami Örökre a Miénk - nem csak Anyák Napján! u.i: Drága Barnabásom! Köszönöm, hogy nekem adtad a világ legnagyobb Kincsét, köszönöm, hogy az Anyukád lehetek! <3
