Hozzám simulva, anya szívdobogását keresve, édesen szuszog
mellettem életem legnagyobb kincse. Vele
együtt én is becsukom a szemem, s egy pillanatra szinte el is hiszem, hogy most
született, hogy ez az első éjszakánk együtt, hogy mindössze néhány órája
fekszik mellettem. Olyan, mintha semmi nem változott volna – de
eltelt 1 év!
Úgy él bennem a babavárás izgalma, Barnabásunk születésének
minden pillanata, az első órák, napok, hetek rózsaszín mámora, mintha tegnap
lett volna, mégis távolinak érzem. Furcsa kettősség ez. Fenekestül felfordult
az életünk, mindennapjaink olyan apró részleteiben megváltozott, amit előtte
sejteni sem sejthettünk. Új időszámítást vezettünk be: Barnabás megszületése
előtt és után. A két időszakot egy pillanat választja el, mégis olyan, mintha
fényévekre lennének egymástól. Már alig
emlékszem a kis Barnabásunk nélküli napokra. Mostanra megértettem, hogy miért
mondják, hogy a gyermekkel teljesedik ki az életünk. A gyermek olyan boldogság,
amit leírni, elmagyarázni nem lehet, csak az tudhatja, akinek megadatott az
élet legnagyobb ajándéka.
Ajándék, mindannak ellenére, hogy nincs átaludt éjszaka,
nyugodt reggeli, ebéd és vacsora. Nem tekerem már fel takarítás közben a
hangerőt, nem hívjuk át a barátokat bulizni. Nem tudok akármikor szusszanni
egyet, nem olvashatok már evés közben, nem éneklek késő este a zuhany alatt.
Meg kell osztanom a kakaós csigámat, a noklimat és a túró rudimat. A nappali
nagy részét birtokba vették a játékok, a vasalós-teregetős szobám egy örökmozgó
kis manóé lett. Hiába takarítok, nincs látszata. Mindig maszatos az
erkélyajtó, a tükör, az üvegasztal. Az ékszertartóm tartalma rendszeresen az
ágy alatt pihen, a könyvek a földön várják, hogy visszategyem őket méltó
helyükre. Míg pakolok, a mi kis sajtkukacunk már otthonunk egy másik pontján osztja
ki nekem a következő feladatot. Nem nehéz megtalálnom, hogy hol - előző
csínytevése tetthelyétől elég csak a két kis mancsot követnem a padlón. Igen, a padló sem ragyog soha. Sőt, ez a két
kis apró tenyér, az öt aprócska ujj díszíti az erkélyajtót, a tükröket és az
üvegasztalt is. Mégsem tudok mérges lenni – ennél a két apró kis mancsnál szebb
„dekorációt” elképzelni sem tudok.
Mára kis ember lett a csöppnyi babából. Önállóan közlekedik,
jelzi, hogy mit szeretne, akaratát érvényre juttatja. Szabadon jön-megy,
egyedül eszik és iszik, fogat mos, cipőt hord, a maga nyelvén beszél,
visszabeszél. Sőt, már rigolyái is vannak. Ezekért azonban kárpótol a sok
mosoly, kacaj, vigyor, a cuppantós puszik, az ölelések és a belém kapaszkodó
kis karok, a bennem bízó, anyánál megnyugvást kereső kis fiúcska.
Nem csak babából lett kis ember, a nőből is anya lett. Ma
már nem hangzik fülemnek idegenként a szó. Emlékszem, amikor az első oltást megkapta.
Vele sírtam. Aztán teltek a napok és erősödtem. Rájöttem, hogy nem sírhatok. Ha
én nem vagyok hős, akkor hogy lesz az kis Barnabásunk? Most már azok vagyunk,
mindketten. Esténként azonban el-elgyengülünk. Ahogy egy évvel ezelőtt, most is
rendre megszámolom kis angyalkám pici ujjacskáit, megpuszilgatom kicsi
talpacskáit, csókot lehelek tenyerébe, tündéri kis pofijára. Ölembe veszem, s
századszor is ugyanolyan áhítattal, szívből énekelem neki:„Úgy vártam Rád, Édes
kisfiam” és „Boldog leszel, Édes
kisfiam”. „Jó éjszakát, szép álmokat, Szeretlek, Nagyon-nagyon Szeretlek!” –
súgom a fülébe. Ma, a születésnapján pedig hozzáteszem: „Köszönöm, hogy vagy
nekünk, hogy bearanyoztad az életünket. Remélem, hogy nem bántad meg”! Mire a
gondolat végére érek…
Hozzám simulva, anya szívdobogását keresve, édesen szuszog
mellettem életem legnagyobb kincse. Vele együtt én is becsukom a szemem.
