Épp ma van tíz éve, hogy egy pár lettünk a férjemmel. Tíz év eltelt, mégis emlékszem arra is az első csókon kívül, hogy mit viseltünk. Nem volt romantikus, sokkal inkább kabaréműsorba illő: mindketten simléderes sapkában voltunk, mindenkinek a képzelőerejére bízom, hogy abban milyenre sikeredett az első csók. :) De nem csak a sapkára emlékszem, hanem az egész ruházatunkra, tetőtől talpig. Beleégett az emlékezetembe annak az egy órának minden perce. Én tizenhét voltam, ő alig húsz. Mostani fejjel belegondolva, még gyerekek. Egymás mellett lettünk Nő és Férfi.
Ritka manapság, ha valaki ilyen fiatalon megtalálja élete párját, sőt, csúnya szóval élve azt is mondhatjuk, nem dívik. "Mert ha nem próbálsz meg együtt élni mással, akkor honnan tudod, hogy ő az igazi, hogy más mellett nem lennél boldogabb?". "Mert ha letáborozol az első komoly szerelem mellett, idősebb korodban rájössz, hogy nem éltél igazán, hogy sok minden kimaradt az életedből". Sokszor megkaptuk ezt közeli és távoli barátoktól egyaránt az első öt évben. Akadtak, akik inkább irigykedve néztek ránk, de a hitetlenkedők és kérkedők tábora jóval nagyobb volt. Most, hogy eltelt tíz éve, hogy Férj és Feleség, Anya és Apa vagyunk, ez már nem téma. A világ legtermészetesebb dolga lett, hogy Mi egy pár vagyunk. És egy évtizeddel a hátunk mögött kijelenthetem: igen, tényleg kevesebb emberhez fűztek minket gyengéd szálak, mintha később ismerkedtünk volna meg, és igen, nem nagyon tudjuk milyen az igazi szerelmi bánat, de sokkal könnyebb úgy együtt élnünk, hogy egymást alakítva értünk meg. Én nem egy kész férfit kaptam, a férjem pedig nem egy kész nőt - kéz a kézben lettünk felnőttek, én olyan Nő, amilyet a férjem megálmodott magának, ő pedig olyan Férfi, aki mellé feleségnek képzeltem magamat. :)
Sok minden változott az elmúlt tíz évben. Külsőnket tekintve: nekem festék színezte szőkére tíz éve még barna tincseimet, a férjemnek pedig az idő lopott már néhány ezüst szálat a fejére. A mérleg is többet mutat alattunk sajnos (bár egy hónapja mindketten dolgozunk azon, hogy ezt a mondatot kihúzhassam majd :P), ha nem is tízzel, öt-hat kilóval biztosan. De szerencsére nem csak a testünk gömbölyödött itt-ott, hízott a közösen elért dolgok listája is. Lett autónk, közös otthonunk. Nőből és Férfiból Férj és Feleség, egy év múlva pedig Anya és Apa lett.
De ne szaladjunk ennyire előre! A lánybúcsúmon a barátnőim házassághoz való hozzájárulásáért többek között arra a kérdésre is jól kellett válaszolnom, hogy szerintem mi a jó házasság titka. Akkor azt válaszoltam, hogy az, hogy ha majd gyermekünk lesz, akkor se szűnjünk meg egymásnak Nő és Férfi lenni, akkor sem szabad csak Anyának és Apának lennünk. Mondtam én ezt akkor nagy okosan, nulla tapasztalattal. De ez volt az elképzelésem, s ez azóta sem változott, hogy mögöttünk van már másfél anyaként és apaként (is) töltött év.
Nehéz, ezt elismerem. Iszonyatos logisztikát és energiabefektetést igényel, hogy lopjunk magunknak egy-egy órát. Amikor én nem anya vagyok, a férjem pedig nem apa. Nem kell itt nagy dolgokra gondolni! Akinek gyereke van, az tudja, hogy az is megterhelő sokszor, hogy arra rávegyük magunkat, hogy ne aludjunk el a gyerekkel együtt! Hogy kibírjuk vacsora nélkül addig, amíg a baba elalszik, hogy utána együtt, kettesben ehessünk egy nyugodt beszélgetéssel egybekötve. De muszáj! És megéri!
Nekünk szerencsénk van, Barnabásunk tizenkét órát alszik éjjel. Felnőtt embereknek átlagosan nyolc óra pihenésre van szüksége, így marad négy óránk esténként, igaz, sajnos csak heti háromszor négy. De az fél nap, ami nagy kincs és nagy becsben kell tartani! Nem szabad engedni, hogy tartalom nélkül menjen el! Mi Barnabásunk születésétől kezdve próbálunk ezt szem előtt tartva élni. Nem könnyű, de ha időnként el is felejtjük, magunkra parancsolunk. :) Az elmúlt másfél évben az itthon töltött esték mellett igazi felüdülésnek hatott egy kettesben eltöltött éttermi ebédszünet. Ha jól emlékszem, erre is mindössze kétszer akadt példa. Most, a tíz éves évfordulónkon aztán úgy gondoltuk, hogy önzők leszünk, megadjuk a módját az ünneplésnek. Régen minden évfordulót egy hétvégi utazással ünnepeltünk meg, idén úgy döntöttünk, felelevenítjük a régi szokást. :) Igaz, nem két éjszakára, csak egyre utaztunk el...
Ez volt az első alkalom, hogy Barnabásunk úgy aludt a mamáéknál, hogy mi másik városban vagyunk. Hogy nem vagyunk tíz percen belül kéznél vészhelyzet esetén (nem mintha szükség lett volna erre bármikor, de a tudat megnyugtató volt). Úgy vártam ezt az egy napot, mintha egy hétre készülnék valamilyen egzotikus üdülőparadicsomba. :) De izgultam is. Nagyon. Nyugtalanított, hogy ha bármiért szüksége lenne ránk a kis Tökmagnak, nem lehetünk ott. Elszorult a szívem, amikor becsuktuk magunk mögött az ajtót, még azt a kérdést is feltettem a férjemnek: "Ne vigyük magunkkal?". Végülis elindultunk. Ketten. :)
Már maga az út mámorítóan hatott ránk. Nem kellett senkit szórakoztatni, etetni, itatni. Felhangosíthattuk a zenét, ha egy kedvencünk szólt, egész úton beszélgethettünk. A hotelban a gyerekmedencén kívül igénybe vehettük a szaunát, a gőzfürdőt, az illatkamrát és a pezsgőfürdőt is. Lehetett fél órát csak úgy, szótlanul ejtőzni és gyönyörködni a tájban. Nyugodtan reggeliztünk és vacsoráztunk, későn feküdtünk és későn keltünk. Fogtuk magunkat és elmentünk este 11 órakor sétálni. Loptunk magunknak (más megvilágításból: kaptunk a nagyszülőktől és a kisfiúnktól) egy kötelességek nélküli napot. Mert valljuk be, még ha nagyon szuper napja is van egy gyerkőcnek, amikor az ég adta egy de világon semmi baj nincs vele, akkor is be kell azért pelenkázni, meg kell etetni, fürdetni, fel kell öltöztetni, fel kell vinni a szobába aludni és őrizni kell az álmát. Ebben a 27 órában nem volt olyan, hogy kell. :)
Mindemellett persze nem telt el úgy óra, hogy ne beszéltünk volna a Kishercegünkről. A medencét "jaj, de élvezné", a kacsáknak "jaj, de örülne". A telefonunkban végignéztük az elmúlt hónapokban róla készült fotókat és videókat. Amint odaértünk, még le sem pakoltunk, az első utam a suvenir üzletbe vezetett, hogy megnézzem, mit árulnak ott egy másfél évesnek. És akárhányszor ránéztem az órára, az első dolog, ami eszembe jutott, hogy ő most mit csinál. És persze akkor le is ellenőriztem egy gyors, mamának küldött üzenettel, hogy minden a menetrend szerint zajlik-e. :) Este lekiismeretfurdalásom volt kicsit, az a kérdés motoszkált bennem, hogy "milyen anya az ilyen, aki igazán jól tudja magát érezni a gyereke nélkül?" Aki nem azt fogadja meg az egy nap alatt, hogy többet ilyen nem lesz, amíg ilyen kicsi, következőre jön velünk a gyerek, hanem azt, hogy mostantól évente egyszer szervezünk egy ilyen hétvégét. Olyan anya az ilyen, mint Én! Mert én igazán jól éreztem magam, nem győzte le a lelkiismeretfurdalás a romantika iránti vágyamat. Mert bár Anya is vagyok, Nő is! És csak így lehetek CSAK Nő, a férjem pedig CSAK Férfi! Egy pár évig legalábbis biztosan...
A 24. órában aztán feléledt bennem a szabadságra ment anya. :) Életemben először jöttem el úgy wellnesshétvégéről, hogy nem sajnáltam, hogy haza kell menni. Azt hittem, hogy kevés lesz egyetlen éjszaka, de nem, sőt. Gyerek mellett ezt is annyira tudja értékelni az ember, hogy úgy feltöltött, mint korábban egy hetes nyaralás, vagy az sem.
Huszonhét órát töltöttünk külön kis Barnabásunktól, kettesben a férjemmel. Imádtuk minden percét, sok felejthetetlen pillanattal bővült tíz év emlékeinek kosara. Sőt, Barnabás is imádta ezt az egy napot. Annyi élményben volt része a mamával és a papával, hogy érkezésünk láthatóan meg sem hatotta, nekünk jobban hiányzott ő! :) Ráadásul egy kisimult, energiával teli, végtelenül türelmes anyát és apát kapott vissza. Most tapasztaltam meg először, amiről már sokat olvastam: hogy a külön töltött időre befektetésként kell tekinteni, mert "feltöltött" szülővel a gyereknek is jobb játszani. Ezt a tényt a saját kísérletünkkel most igazoltam - Barnabásom három napja semmivel sem tud kihozni a sodromból, harcol nagyon a felemelt hangomért, de egyelőre hiába! :)
Igazoltam azt a felvetést is, amit a jó házasság általam vélt titkáról említettem. Hiába telt el tíz év, hiába lettünk Anya és Apa, nem szabad elfelejtenünk a másik szerepünket sem: Nő és Férfi - Férj és Feleség! <3 Mert Barnabásunk is úgy lehet csak boldog, ha egymást szerető anya és apa mellett nő fel. És azt se felejtsük el, hogy röpke húsz év és újra ketten leszünk - ki kell hogy tartson a szerelem! <3
Egy könnycsepp bújik elő a szemem sarkából. Örömkönnycsepp, majd halvány mosoly - a bánatban. Örülök, mosolygok. Mert megkaptuk az Élet legnagyobb ajándékát. Aki a könnytől elhomályosult tekintetemben szuszog, de ha ébren van, fel tud bosszantani. Tud rosszalkodni, csintalankodni. Rendetlenséget csinálni, veszélyes helyekre felmászni, ellenkezni, hisztizni, akaratoskodni. Ez is hozzá, őszinte, tiszta kis lényéhez tartozik, csakúgy, mint az igéző szempár, a lehengerlő mosoly, a huncut kacsintás, a csilingelő kacaj, a nyálas cuppanós puszi. Boldog vagyok, hogy van Ő Nekünk és hiszem - mert hinni akarom -, hogy úgy lesz, ahogy esténként énekelve ígérem neki: