Huszonhét

Ma van a születésnapom, s ez a nap minden évben arra késztet, hogy számba vegyem az elmúlt egy évem. Olyan ez nálam, mint másoknál a szilveszter, az újév. Valahogy én január 22-től január 21-ig mérek egy esztendőt. :)

27 - sem nem kerek, sem nem olyan sok, amitől tapasztalt, bölcs nőnek mondhatnám magam. Mégis úgy érzem, hogy van már okom a számvetésre.

Az idei születésnapom más, mint az eddigiek. Bár már tavaly is édesanya voltam, akkor, a babázás első, nehéz időszakában szinte el is feledkeztem az évfordulóról. Ünnepelni meg pláne nem ünnepeltem. A gondolataimba mélyedni pedig energiám nem volt. Így a mostani az első alkalom, amikor már száz százalékban édesanyaként fújom el a gyertyákat a – képzeletbeli :) – tortán. És ez az, ami meghatározta a mai napomat.

Sokaknak talán túl érzelgősnek tűnhet, de az, hogy édesanyává váltam, döbbentett rá arra, hogy 1988. január 22-e  nem csak az én születésemnek napja. Egy édesanya és egy édesapa is született velem együtt, azon a napon, abban az órában, abban a percben: az én ÉDESANYÁM és ÉDESAPÁM, a világ legjobbjai! <3 Ebbe így még sosem gondoltam bele. Hogy 27 évvel ezelőtt nekem örültek annyira – efelől ugyanis semmi kétségem -, mint mi Barnabásnak közel 17 hónapja.

Édesanyaként látom, hogy rohan az idő, hogy igaz a mondás, hogy mire észbe kapok majd, felnő a kisfiam. Boldogan, büszkén nézem, ahogy cseperedik, okosodik, ügyesedik, ahogy babából önálló akarattal és érvényesítő képességgel rendelkező kisember válik, ugyanakkor össze is szorul a szívem, lelassítanám az időt, hogy jobban átélhessem, emlékezetembe véshessem a vele töltött perceket. Valószínűleg az én édesanyámnak is ugyanilyen gyorsan múltak a napok, hónapok, évek. Immár 27. S persze nekem is, főleg az utóbbi öt.

Öt évvel ezelőtt a születésnapomat még két napon át ünnepeltem: buliztam ez alkalomból Pesten, a főiskolai csoporttársaimmal és koccintottam az itthoni barátokkal is. Négy éve már egyre csökkent a partyk száma, de abba aztán mindent bele adtunk, az volt dolgozó, kereső nőként az első évfordulóm. Három éve aztán már menyasszonyként fújtam el a gyertyákat, s visszafogott, szolid kis összejövetelt tartottam csak, mert a nyári esküvőre és az egy hónapja vásárolt lakásunk otthonná varázsolására kellett minden forint. Két évvel ezelőtt narancslével fogadtam a köszöntőket, s próbáltam felfogni a két hete biztosan tudott tényt, hogy édesanya leszek. Tavaly ilyenkor pedig – ahogy már említettem – egyáltalán nem koccintottam, egyszerűen nem értem rá magammal foglalkozni. Ma már nem így volt, a legszebbé pedig az tette a születésnapomat, hogy kis Barnabásomtól is kaptam hatalmas, cuppanós puszit! <3

27 lettem tehát! A munkatársaim szerint örüljek neki, hogy ilyen fiatal vagyok még, én pedig úgy látom, hogy ez már egyre közelebb van a 30-hoz. Az pedig vitathatatlan, hogy közelebb ahhoz, mint a 20-hoz! A másik gondolat, ami nem hagy nyugodni, hogy mivel fognak telni a következő éveim?! 27 évbe tulajdonképpen minden belefért, amit életemre terveztem. Majdnem minden vágyam mellé pipa került a képzeletbeli listámon: diploma, jó állás, szerető férj, nagy esküvő, közös otthon, gyerek(ek). Tudom, büszkének kellene lennem arra, hogy ennyi idősen mindezt elmondhatom magamról, vannak, akik tíz évvel idősebben is még csak küzdenek ezekért a célokért. Én mégis szomorú vagyok kicsit. Mert – vállalom - én igenis szeretem a felhajtást. Szeretem a soha vissza nem térő, különleges ünnepeket. Azokat a napokat, amikre gyakran hónapokon át készülni kell. Amiért izgulni lehet, amit izgatottan várni kell. Amiről rengeteg fotó készül, amiről örök életemre beszélni fogok. Mire a gondolat végére érek, aztán eszembe jut… Hiszen a következő 27 évben is ugyanerről szól majd az életem! Lesz ballagás, vizsga, felvételi, érettségi, s remélem, hogy diplomaosztó, esküvő és babavárás is. Csak éppen nem én leszek a főszereplő, hanem kis Barnabásunk, s oldalról, magamat büszkén kihúzva szemlélhetem majd ezeket a pillanatokat. 

A listámat tehát bővítenem kell. Az arra most felkerülő vágyak, álmok, remények azonosak a gyerekként leírtakkal, csak ezeket nem nekem kell majd elérnem, hanem Barnabásomat kell majd minden szeretetemmel azokhoz segítenem, kísérnem. Ez izgalmasabb a szakdolgozatírásnál, a munka- és lakáskeresésnél, az esküvőszervezésnél. Azt hiszem, ez elég feladatot, motivációt ad a következő 27 évre! Azon pedig, hogy azután mi lesz, majd gondolkozom 54 esztendősen! :)

Kerekebb világ

Szombaton Médiabál!
Készülök nagyon: vettem egy új estélyit, Tibi öltönyét elvittem a tisztítóba, holnap keresek hozzá illő nyakkendőt (hozzá színben passzoló inget szoktam neki választani, de idén fekete-ciklámen ruhát választottam, ciklámen ingbe pedig csak nem jöhet :D). A körmömnek már csak meg kell úsznia épségben a hátralévő két napot, a hajamat aznap veszi kezelésbe a fodrász. Ugyanúgy készülök, mint minden évben, pedig tudom, hogy hiú ábrándot kergetek - nem lesz olyan, mint régen.

Aki ismer engem és a férjem, az tudja, hogy nagy bulizósok voltunk. Minden héten mentünk szórakozni, sőt, gyakran heti kétszer is. Szerettük magas hőfokon élni az életünket. A vérmérsékletünk azóta sem változott, csak éppen szülők lettünk. Tudatosan lelassítottuk magunkat, az életünket, kényelmessé téve azt Barnabásunknak. Ha valaki keserűséget érezne soraim között, téved! Mi választottuk az új életünket is, s cseppet sem bántuk meg. Mert harminchoz közeledve már nem a dübörgő zene, a hajnalig tartó tivornya az élet értelme. Továbbra is magas hőfokon égünk, csak épp nem az alkohol hőfokában értve, hanem a szeretetében, szerelemében. Szeretem ezt az új életet, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy soha nem nosztalgiázok a fürdőkádban ülve, hogy soha nem pörgetném vissza az idő kerekét, ha lehetne.

Úgy gondolom, hogy gyerek mellett is kell szórakozni, kikapcsolódni, kettesben lenni. Megmaradni férjnek és feleségnek, s nem csak anyának és apának. Ehhez szükség van arra, hogy néha-néha belevágjunk egy időutazásba. Na nem a jövőbe, a múltba! Barnabásunk 16 hónapos, ez alatt az idő alatt eddig háromszor szálltunk be az időgépbe (egyszer tavaly ilyenkor, a Médiabál alkalmával). Az első két estétől nem is vártam igazán, hogy visszarepít a húszas éveink elejére. Barnabás akkor még szopizott, így tudtam, hogy a buli azért nem lesz a régi, legalábbis részemről. S persze azt is, hogy nem mindegy, hogy hánykor érek haza. :) A harmadik alkalommal viszont azt vártam, hogy olyan lesz, mint régen. Tökmagunk akkor múlt egy éves, átaludta már az éjszakát és egyáltalán nem szopizott. Elméletileg tehát nem kellettem neki már éjjel. Ezzel a tudattal szerveztem meg Tibi születésnapját szeptemberben. Már maga a szervezés rá kellett volna, hogy döbbentsen: nem várhatom azt, hogy olyan lesz, mint régen. Régen, amikor még nem egy anya bulizott, hanem egy fiatal, szeleburdi, csak önmagáért felelősséggel tartozó lány. A szervezés nagyobb részét nem az tette ki, hogy hová menjünk és mibe, hanem az, hogy mindent bepakoljak Barnabásomnak a mamáékhoz töltött éjszakára, hogy minden tudnivalót gondosan leírjak a nagyszülőknek. Mondanom sem kell, hogy egyetlen éjszakára egy hétre való cuccal vittem el! :) Tudtam, hogy nagyon jó helyen lesz, hogy imádja a mamát és a papát, és hogy rendszeresen alszik ott, az ottani ágyában, hogy olyan ismerős neki az a lakás, mint a miénk, mégis alig bírtam otthagyni. Húztam, húztam az időt addig, amikor már rég készülődnöm kellett volna. Alig bírtam visszatartani a könnyeimet, amikor búcsúzásként megpuszilgattam, a lépcsőházban aztán utat engedtem nekik.
A születésnapi party jól sikerült, jól éreztem magam, kiengedtem az egy év babázás és a kilenc hónap terhesség alatt összegyűlt gőzt. Jó volt, de nem olyan, mint régen. Mert két tánc és két ital között mindig rápillantottam a telefonomra, hogy lássam, nem hívtak-e anyuék. Mert a mosdóban a soromra várva kis Barnabásom fotóját nézegettem a telefonomban. Mert még becsípve is kis szerelmemről meséltem mindenkinek. Mert hiába aludhattunk volna a férjemmel ketten itthon addig, ameddig akarunk, ugyanakkor kipattantak a szemeim, mint szoktak, s rögtön a telefonért nyúltam. Hogy szép jó reggelt kívánjak a kis Hercegemnek, s megtudjam, hogy minden rendben volt-e. (Azt leszámítva, hogy épp akkor éjjel kezdett el kibújni a 8. foga, ezért elég sokszor keltette a mamát, minden a lehető legsimábban ment, jól érezte magát, bulizott ő is a maga módján :P). És amikor megtudtam, hogy igen, hogy feleslegesen aggódtam, akkor sem zuhantam vissza az ágyba az alig három óra alvás ellenére, hanem elkezdtem öltözni, hogy mihamarabb magamhoz ölelhessem drága Maszatomat.

Szombaton újra megpróbálunk kikapcsolni. Barnabásnak már egy hete mondogatom, hogy a mamáéknál fog aludni, ráadásul a keresztanyuja is hazajön, így ő is annyit fog játszani vele, amennyit csak szeretne. Még csak szerda van, de már ma azon gondolkoztam, hogy hány ruhát rakjak majd neki és melyiket, hogy miket kell elmondanom a mamának, a papának és a Vivinek (lesznek rá elegen :D), hogy hánykor vigyem oda, hogy minél többet lehessek még aznap vele, de azért időre el is készüljek. De tudom, hogy minden rendben lesz most is, hogy a világ legjobb nagyszülei és keresztanyukája vigyáz majd rá. Ennek tudatában elhatároztam, hogy ezúttal még jobban fogom magam érezni. Kikapcsolni nem fogok tudni, mára elfogadtam, hogy olyan már nem lesz, mint régen. Egy édesanyán valóban nincs off gomb! :), De megígértem magamnak, hogy nem fogok görcsölni. Élvezni fogom, hogy kettesben készülődünk itthon a férjemmel, hogy kettőnkért jön a taxi és kettőnket hoz haza az üres lakásba. Hogy ketten, egymásba karolva, szerelmesen sétálunk be a vörös szőnyegen a bálba. Hogy táncolunk késő éjjelig. Azután pedig alszunk délig! Persze csak a Barnabás ébredésekor megejtett hívás, a telefonban neki küldött cuppanós puszi után! :D De így van ez jól, számunkra most már így kerek a világ. Kerekebb, mint régen! 

1 év, 365 csoda

Gyermeki - ha egyetlen szóval kellene jellemeznem a mi ünnepünket, ez lenne az. Barnabásunk ahogy már az adventi időszakban újra gyermekké tett minket, ahogy megmutatta, hogy milyen apróságoknak örülni, hogy milyen csodák hevernek a szemünk előtt, úgy varázsolta a karácsonyt is olyanná, amilyennek gyermekként szerettem. Az idei volt az első ilyen karácsonyunk...
Bár már tavaly is hárman, családként töltöttük az ünnepeket, még nem éreztem át annak az igazságát, hogy akkor igazi a karácsony, ha kisgyermek van a családban. Volt, de mégsem. Barnabás négy hónapos volt akkor, azon kívül, hogy a karácsonyi fények mosolyt csaltak kis arcára, és hogy a rokonlátogatások során kézről kézre járt, nem nagyon érzett semmit az ünnepből. Ajándékot inkább saját lelkiismeretünk miatt vettünk neki, sőt, szerető anyukaként be is csomagoltam azokat! :D Na de az idei karácsony, a majd' 16 hós kis fiúcskánkkal, egészen más volt!

Már 22-én lázban égtem. 23-án vánszorogtak az órák, nagyon nem akart este lenni. Eddig mindig 24-én este jött a Jézuska, otthon, gyerekkoromban is, de be kellett látnunk, hogy ezt a szokást nem tudjuk továbbvinni. Egy délutáni alvás alatt, ami Barnabásnál gyakran csak egy óra, nem lehet beállítani és feldíszíteni a fenyőfát, a tűlevelek összetakarításáról pedig ne is beszéljünk. Az amerikai konyhás nappali pedig arra sem ad lehetőséget, hogy szentestéig becsukjuk az ajtót és elzárjuk karácsony csodáját Barnabás elől. Így megkértük a Jézuskát, hogy mostantól hozzánk az elsők között jöjjön. :) Először idegenkedtem a dologtól. Egyrészt elég hagyománytisztelő vagyok, fontosak számomra a tradíciók, másrészt nem tudtam magamévá tenni a képet, hogy pizsamában állunk a fánál és bontjuk az ajándékokat. (Őszintén szólva még most, utólag is furcsa ez egy kicsit nekem. Vagy megszokom majd pár év alatt, vagy jövőre ezt átgondolva két részletben jön majd a Jézuska: a fa reggelre, az ajándékok estére. Na de ezt kitalálni van még 11 hónapunk!) Végül örülök, hogy így döntöttünk, így három nap lett a karácsony! :) 24-én nincs már takarítás, sütés, ajándékcsomagolás, idegeskedés. Csak a fa, a gyertyák, az ünnep és a MI! Ezért vállaltuk a 23-ai éjszakai műszakot! Szó szerint, Barnabás ugyanis, mintha érezte volna, hogy itt valami készülődik, kivételesen nagyon későn aludt el. Két óra volt, mire állt a karácsonyfánk, akkor kezdtük az ajándékcsomagolást. Hajnali ötkor zuhantunk az ágyba, alig négy óra múlva pedig ki onnan! Mégsem volt nyoma álmosságnak, olyan izgatottan vártuk a reggelt, mint gyermekként. :)
Barnabás ébredés után szokás szerint futott a nappaliba, és akkor... Meglátta a karácsonyi varázslatot! Csak állt, állt és nézett. Apára, anyára, a karácsonyfára. Nem tudta, mi ez, miért van ez, mit csináljon. Aztán néhány perc döbbenet után odafutott a bevásárlókocsihoz, amit csomagolatlanul hagyott ott a Jézuska :) Futott vele pár kört, majd következtek a színes, fényes, macis papírba öltöztetett meglepetések. Szerintem nem is kellett volna ajándék, a csomagolófecnikkel is órákig eljátszott volna, az ajándékbontás igazi élvezet volt számára. Az ajándékoknak is örült persze, hozta megmutatni nekem is és apának is! Gyermeki szívvel, vele örültünk mi is! :)
A csodák aztán majd' egy héten át folytatódtak. Kis Barnabásunk igazi társas lény, akárcsak anya és apa, lételeme a nyüzsgés, a jövés-menés. Imádta, hogy megyünk és hogy hozzánk jönnek, hogy egész nap szól a karácsonyi zene. Hogy mindenhol gyertyák égnek, amiket ő elfújhat! Hogy mindenhol ajándékokat bonthat, hogy mindenhol körülrajongják, hogy minden nap ehet sütit, szaloncukrot és kukacot és víz helyett végre gyümölcslevet ihat! Sőt, egy óvatlan pillanatban a baileysembe is belenyalt! :D (szerencsére nagyon nem ízlett neki :P ). Minden nap csinibe öltöztünk, minden nap délig a nagy ágyban heverésztünk, ott reggeliztünk! Barnabás "Bogyó és Babócát" nézett, anya és apa pedig őt! Élveztük, hogy semmit sem kell csinálni (kövezzetek meg, én bizony egyszer sem főztem), sehová sem kell rohanni! Hogy nincs semmi más dolgunk két hétig, mint együtt lenni! <3

27-én aztán leesett a hó is, ami megint nagy izgalmakat hozott. Este kezdett esni, reggelig csak az a kérdés járt a fejemben, hogy mit szól majd kis Barnabás a hóhoz! Legnagyobb meglepetésünkre magától felismerte a mesében már látott havat - állt az erkélyajtóban, mutogatott kifelé és csak mondta, mondta: "Hó! Hó! Hó!". Apa el is futott szánkót venni, én addig felöltöztettem a Tökmagot a nagy kalandra! Ahogy kiértünk az udvarra, Barnabás belevetette magát a hóba. Próbálta megfogni (vastag kesztyűjében nem túl sok sikerrel), belefeküdt, futkározott benne. Élvezte a szánkózást, nagy sikolyokkal bírta rá apát egy újabb és újabb kör futásra, csúszásra le a dombról. Megtanult angyalkát is csinálni, látott igazi hóembert és hógolyócsatát. Délután aztán kesztyű nélkül is volt szerencséje találkozni a hóval. Apa épp ültette be a kocsiba, amikor nyúlt az autó tetején rá váró hópelyhekért. Úgy sírt szegénykém, mint akinek nagy fájdalma van, kétségbeesetten nézett ránk és mutogatta vörös, lefagyott kis tenyerét. Így már azt is tudja, hogy miért kell annyi ruhát felvenni és kesztyűt is húzni! :) Szerencsére ez az aprócska kellemetlen emlék nem vetett véget kis Barnabás és a hópelyhek románcának, másnap ugyanúgy élvezte a hó adta örömöket - s vele együtt mi is. Hosszú évek óta először nem csak az ablakból gyönyörködtem a hófedte tájban, nem sápítoztam azon, hogy mennyire hideg van és vágyakoztam a meleg szobába, hanem újra gyermekként vetettem bele magam a télbe. Azt hiszem, ez a legnagyobb ajándék, amit gyermektől kapunk mi, szülők - megtanít újra gyereknek lenni! Észrevenni az apró dolgokat és értékelni azokat. Mosolyogni egy orrunkra szállt hópihén, megkeresni a karácsonyfán a legcsillogóbb díszt, őszintének lenni, hinni! Hinni a Mikulásban, a Jézuskában, az Angyalokban, a karácsonyi varázslatban, az emberek jóságában! Hinni, hogy mindig boldogok leszünk!

Hiszem, hogy az új esztendőnk is boldog lesz! Az új évben a himnusz eléneklése után az volt az első dolgom, hogy befussak Barnabásunk szobájába és csókot leheljek angyali, édeset álmodó kis arcocskájára, s a fülébe súgjam: "Boldog Új Évet! Ígérem, mindent elkövetünk, hogy az legyen - nagyon boldog!" :) És tudom, hogy így lesz.Csodákkal teli esztendőbe léptünk, akárcsak tavaly - egy gyermekkel nem is lehet más! Mert ők tényleg tartogatnak minden napra egy csodát.
Egy hete írunk 2015-öt, de mi már oldalakat töltöttünk meg az ideiekkel. Barnabásunknak kibújt az első szemfoga, megtanult egyedül kanállal enni, koccintani, megmosakodni, sziszegni, mint a kígyó és bővült a szavak listája is a "maó", azaz manóval! :) Alig várom a többi 357 csodát! Mindemellett számos kihívást is tartogat számunkra 2015: Barnabás kilép a nagybetűs életbe, én vissza a felnőttek világába. De könnyen vesszük majd az akadályt, mert nekünk, együtt, egymást szeretve minden könnyen megy!
Csodálatos évünk lesz - az élet legnagyobb csodájával! <3