Augusztus 29-re vártuk a Tökmagot (apa azóta így hívta, hogy megtudtuk, kisfiú érkezik közénk). Sőt, az orvos három héttel korábban azt jósolta, hogy két héten belül megérkezik, így úgy számoltunk, hogy augusztus 22-re legkésőbb család leszünk. Hát nem így lett, Barnabásunk megvárakoztatott bennünket.
Az egész család nagyon türelmetlen volt már, minden nap égett a telefonom a sok hívástól. Úgy kérték rajtam számon a kis angyalkát, mintha parancsolhatnék neki. Miközben én sem szerettem volna már semmit sem jobban, mint hogy a karjaimban tarthassam. Bevallom, érkezése előtti napokban - bár abszurdnak hangzik - már-már haragudtam Barnabásunkra, amiért nem kíváncsi ránk. Apának a két hét szabadságából egy hét már letelt, s Barnabás még sehol. Egy héttel kevesebb idő, amit együtt tölthetünk, családként. A várakozás örömteli napjait felváltotta a lehangoltság, letargia. Minden este kérleltük, könyörögtünk neki, hogy bújjon ki, biztattuk, hogy ne féljen elindulni. Elmondtuk neki, hogy milyen sokan várják már idekint, meséltünk neki a szobácskájáról. Apa minden este a karácsonyi csengőnkkel csengetett neki, hogy ideje kijönni. De ő ránk se hederített!
Minden este úgy csuktam le a szemem, hogy talán reggelre már nem így ébredünk. Valamiért úgy képzeltem, hogy éjjel szülök. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért. Talán túl sok amerikai filmet láttam, amelyikben az éjszaka közepén kelti a nő párját, aki félálomban, teljes stresszben, pizsamában és mamuszban száguld feleségével a kórház felé. Hogy miért, miért sem, mindegy is, a lényeg, hogy éjszakára vártam Barnabásunkat, és minden reggel csalódottan ébredtem. Jó pár nap így telt el, mire elkezdtem átértékelni a dolgokat. Úgy tekintettem végül ezekre a napokra, mint Barnabásunktól kapott ajándékra. Kaptunk tőle még egy egész hetet, amit kettesben tölthettünk Tibivel. Amikor éjjel feküdtünk és délben keltünk. Olyannyira elkezdtünk ennek örülni, hogy szülés előtt négy nappal még bevállaltam egy kirándulást Győrből Budapestre, a Citadellához. És nem csak az utat vállaltam be, a Citadellához is felkapattam nagy pocival. Szerelmes, felejthetetlen, soha vissza nem térő napok voltak ezek, amit végül megköszöntünk a Tökmagnak!:) A Tökmagnak, aki egy hasonlóan szerelmes ebéd után végre úgy döntött, véget vet a romantikának...
Augusztus 31-én reggel az orvosnál kezdtük a napot, aki azt mondta, hogy talán holnap este megismerhetjük Barnabásunkat. Már-már beletörődtem, hogy apához hasonlóan szeptemberi gyerek lesz, sőt, akár egy napon is lehet a születésnapjuk (Tibi szeptember 5-én ünnepel), ő azonban úgy gondolta, hogy a szülinapi tortán nem akar majd osztozni, még apával sem!:) A kórházból hazaérve kibéreltem magamnak a nappalit, a kanapét: moziztam és két marékkal faltam a chipset, míg Tibi elugrott itthonról. Mikor hazaért, nekiláttunk a hagymás rostélyosnak, ebéd után pedig a mosogatásnak. Ekkor vette Barnabásunk a bátorságot az előtte álló hosszú, fárasztó úthoz. Háromnegyed kettőkor indult el, de akkor még csak félve, közbe-közbe gondolkodóba esve, hogy jöjjön vagy se. Már mértük az időt apával, s már szinte biztos voltam benne, hogy már nem kell sokat várnunk arra, hogy láthassuk a kicsi fiúcskát, de fél ötig nem fordult "véresen komolyra" a dolog. Két fájás között viccelődtünk, beszélgettünk, fogat mostam, készülődtem. Egyik pillanatról a másikra lettek a tíz perces fájásokból két percesek. Ekkor már anyu is itt volt nálunk, aki pánikba esve mentőt akart hívni, mondván, nem érünk be a kórházba, de erről szerencsére lebeszéltük. Kapkodva indultunk, de nekem még ekkor is volt annyi energiám és lélekjelenlétem, hogy a lépcsőházból visszafutottam megfésülködni. Kócoson mégsem mehetek! És különben is - hogy mutattam volna az első közös fotónkon a kisfiammal?! Fél hatra értünk be a kórházba, 19:23-kor pedig már fel is sírt a legkisebb szerelmem! Ügyes volt nagyon, már most kész úriember, hogy megkímélte anyát. Megcsináltuk - ő, én és apa! A pillanat pedig, amikor fölém tartották az én kékfejű, véres, bömbölő kis hercegemet, leírhatatlan. Nem gondoltam semmire, teljesen üres volt a agyam, csak néztem, csodáltam és sírtam. Nem tudtam szólni, nem köszöntem neki, nem mondtam neki semmi szépet, ahogy azt korábban elképzeltem. Csak bámultam, az örömkönnyektől homályos szemeimmel megkerestem a kis talpacskáját, s azt érintettem meg először. A kis talpacskát, ami már tizenkét hetes pocaklakó korában ámulatba ejtett, amit hat hónapon át szerelemmel nézegettem az ultrahangon kapott fotón. Most végre láthattam élőben, megérinthettem. Hihetetlenül pici, puha és gömbölyű!:)
Miután a család kint várakozó apraja-nagyja is kigyönyörködte magát a mi hercegünkben, apa visszahozta hozzám, s a következő két órát hármasban töltöttük. Hiába feküdtem egy kényelmetlen kórházi ágyon, kórházi hálóingben, izzadtan, műszerek között, életünk legmeghittebb két órája volt ez. Csak simogattuk, cirógattuk, puszilgattuk kis Barnabásunkat. Két érintés és leheletnyi csók között pedig egy-egy testrészét elemeztük. Sűrű, fekete haja volt, hosszú szempillái, turcsi kis orra, íves szája. Pont olyan, amilyet szerettem volna. Míg a pocakomban volt, bíztam benne, hogy apa szemeit és szempilláit örökli, szülei két "rossz" orra közül pedig a kevésbé rosszat, az enyémet. Így lett, úgyhogy tökéletesebbet rajzolni sem lehetne. Íves szemöldökének a szülésznők is csodájára jártak, hosszú, zongorista ujjain pedig mi hüledeztünk, hiszen olyan egyikünknek sincs. (A család aztán a nagypapa génjeire fogta.)
Fél tíz, a két óra letelt, elhagyhattuk a szülőszobát. Csend honolt az osztályon, mindenki aludt, egy-egy csecsemő sírása emlékeztetett csak arra, hogy hol vagyunk. Későre járt, a család nem maradhatott, rögtön egyedül maradtam - négyszemközt, a fiammal. Fáradtnak kellett volna lennem, de én majd kicsattantam az energiától. Egész éjjel epekedve vártam, hogy mikor ébred fel az én kis angyalkám, hogy mikor láthatom újra gyönyörű szemeit, hallhatom egyelőre még halk, nyöszörgő hangját. Hogy mikor lesz rám szüksége, hogy mikor gondoskodhatok róla. Reggelig csak néztem, gyönyörködtem, fülig érő szájjal csodáltam. Olyan földöntúli érzések kerítettek hatalmukba, amelyekről addig azt sem tudtam, hogy léteznek. Boldog voltam, nagyon boldog, életemben eddig a legboldogabb!
u.i.: A szülésznőm, amikor a szülés előtti hetekben elmondtam neki, hogy mennyire félek, mert nagyon alacsony a fájdalomtűrő küszöböm, ezt mondta: "Fájni fog, de szeretném megmutatni Neked, hogy milyen egy szép szülés". Azóta is fülemben csengenek ezek a szavak, amelyeken akkor mosolyogtam magamban, s igazán nem hittem, hogy igazak lehetnek. Most már tudom, ahogy szerette volna, sikerült megmutatnia nekem, hogy milyen egy szép szülés. Azóta minden szülés előtt állónak azt kívánom, hogy úgy élhesse át azokat az órákat, ahogyan az nekem megadatott. Ennél többet senkinek sem kívánhatnék!
