Szejetjek és verziói

"Szejetjek! Szejetem anyát!" - tegnapelőtt hallottam ezt így életemben először. És persze - ahogy azt a gyerekek többsége általában - akkor, amikor a legkevésbé vártam, egy teljesen hétköznapi, rutin öltöztetés közben. Egy percre megálltam a cipőcske becsatolásával, felnéztem az előttem álló kis Törpömre és szorosan megöleltem! Boldog voltam, nagyon boldog!

Anyák Napja közeledtével eszembe jutott a tavalyi május első vasárnapja. Akkor is tudtam már, hogy mit jelent, hogy a szeretet leírhatatlan, végtelen és mérhetetlen. Tudtam, hogy milyen álmomban is ébernek lenni, ugrásra készen pihenni. Tudtam, hogy mit jelent, hogy az anyaság lemondásokkal jár. Már tudtam, hogy egyáltalán nem közhely, hogy szülőnek lenni gyakran embert próbáló és iszonyat nehéz feladat. Mindez nem változott mostanra sem, de bővült a sor. Barnabásom 2,5 éves korára már azt is tudom, hogy valóban meghálálják a kicsik a sok törődést, szeretetet, gondoskodást, átvirrasztott éjszakát. Háláját már egyértelműen tudtomra adja, hiszen már folyékonyan, bővített mondatokban beszél, de reakciói, mozdulatai, szemei gyakran többet mondanak minden szónál:
 - Amikor délután meglát a bölcsi ajtajában, azt sem tudja, hogy hová kapjon, gyorsan, hirtelen akar megtalálni mindent, amit hazahoz magával, hogy mielőbb "repülhessen" a karjaimba. Mintha azt mondaná: "Hiányoztál, Anya!"
- Amikor a legrosszabb, legfárasztóbb munkanap után egész délután és este kis angyalként viselkedik. Különös módon aznap mindent elsőre megért, szót fogad, nem hisztizik semmiért, nem csinál nekem plusz munkát, szó szerint megszépíti a napomat. Mintha azt mondaná: "Hálás vagyok, Anya!"
- Amikor hétvégén is ugyanolyan korán kel, mint hétköznap, de még egy-másfél órát csendben eljátszik mellettünk az ágyban. Igaz, azt kiköveteli, hogy a hálóból takaróstól, mindenestől vonuljunk ki a nappaliba és ott folytassuk a pihenést, de hagy minket még egyet "sunyni", addig ő kakaózik, mesét néz, legózik. Mintha azt mondaná: "Köszönöm a mindennapi fáradozásotokat!"
- Amikor beteg voltam, betakart, simogatott. Mintha azt mondta volna: "Gondoskodom Rólad, Anya!"
- Amikor elvágom az ujjam, megpuszilja. Mintha azt mondaná: "Meggyógyítlak, Anya!"
- Amikor szomorú vagyok és sírok, kétségbeesve kiabál, hogy "Ne sírj, Anya!". Mintha azt mondaná: "Ha Te elhagyod magad, mi lesz Velem?!".
- Amikor a kis konyhájában főzi nekem a kávét vagy a vacsorát. Mintha azt mondaná: "Törődök Veled, Anya!"-
- Amikor készülődök el otthonról és hiába próbálom győzködni arról, hogy milyen szuper lesz neki kicsit apával/mamával/papával/dédivel, ő csak jön utánam mindenhová és kapaszkodik belém. Mintha azt mondaná: "Pótolhatatlan vagy, Anya!"
- Amikor csak úgy hozzám bújik, rám mosolyog, velem huncutkodik és megnevettet. Mintha azt mondaná: "Köszönöm, hogy vagy Nekem!"
- És amikor az idegeimre megy az állandó, másodpercenként "Anya gyejeeee!, Anya segíííts!" felkiáltásokkal, amikor senki nem öltöztetheti, etetheti, fürdetheti és altathatja, csak én, amikor szívszaggatóan sír, ha elmegyek otthonról, akkor is tulajdonképpen csak azt mondja: "Szejetjek Anya!".

A maga eszközeivel mondja ő ezt a bűvös szót már régóta. Ezt üzeni gesztusaival, cselekedeteivel. (Legalábbis hiszem, hogy így van.) Van, amikor nehéz észrevenni: amikor például nem látok az idegességtől, mert a késésből pár percet éppen lefaragnánk azzal, ha apa öltöztetné, ameddig én készülődök, de rá csak anya adhatja a nadrágot, a pulcsit és a cipőt. Vagy amikor úgy érzem, hogy már levegőt nem kapok, annyira anyás. Nehéz észrevenni, hogy a túlzott ragaszkodás igazi kincs, még ha néha tehernek is érezzük. Abba csomagolja ez a kis emberke minden szeretetét, rajongását, feltétlen bizalmát. Jusson ez eszünkbe ne csak akkor, amikor kis karjával átölel vagy megsimogat vagy puszit ad, hanem akkor is, amikor anyáért toporzékol vagy amikor azért késünk el a kimenőnkről, mert készülődés közben mindent elkövet az otthon tartásunkért - és ne csak most, Anyák Napján!

Gyakran hangoztatjuk, hogy mást úgy szeretni nem lehet, mint a gyermekünket, s hogy ameddig nem válunk Édesanyává, addig nem is tudjuk, hogy létezik ilyen fokú szeretet és szerelem. De nem csak mi szeretjük őket úgy, mint senkit, ők is úgy szeretnek minket, ahogy senki soha sem fog! Ez a szeretet Nekünk, Édesanyáknak a legnagyobb Kincs! Kincs, amit nem lehet sehol kibányászni, megvenni vagy ellopni, csak kiérdemelni lehet! Kiérdemeljük azzal, hogy lemondunk életünk egy korszakáról és átlépünk egy másikba, ami gyakran küzdelmes, ahol folyamatosan váratlan feladatok elé állítanak, amelyek megoldását nem tanítják az iskolában, ahol háttérbe kell szorítanunk saját vágyainkat és egyetlen emberét kell azok elé helyezni, ahol állandóan aggódni kell valamiért, ahol nem lehet betegnek lenni és ahol nincs szabadnap, mégis töretlen, életünk végéig tartó szeretettel, féltő óvással és gondolkodással teszünk meg mindent azért, hogy neki a legjobb legyen, hogy boldog legyen! Ezért kapjuk a Kincset! A legnagyobbat, legfényesebbet, legértékesebbet, ami Örökre a Miénk - nem csak Anyák Napján! 


u.i: Drága Barnabásom! Köszönöm, hogy nekem adtad a világ legnagyobb Kincsét, köszönöm, hogy az Anyukád lehetek! <3

A nagy oviügy

A legutóbbi bejegyzésem is úgy kezdtem, hogy "régen írtam, borzasztó rég", most ezt kellene tovább fokoznom. Menthetetlenül beleestem a "Barnabás-munka-Barnabás-háztartás-Barnabás-alvás" körforgásba, amit ha néha sikerül megszakítanom, akkor azt olvasással, filmezéssel, a férjemmel, a szüleimmel, a húgommal vagy a barátnőimmel teszem. Pedig közben fáj a szívem, mert szeretnék örök emléket állítani ezeknek a soha vissza nem térő éveknek, napoknak, de esetemben a kevés szabadidő mellett az is rontja a blogolás esélyét, hogy napi nyolc órában anélkül is írok. Na jó, persze nem úgy kell ezt érteni, hogy nyolc órán át folyamatosan írok, de akkor is... Szeretek írni, de jóból is megárt a sok - szokták mondani - és a szerkesztőségből hazatérve nehezen veszem rá magam arra, hogy újra írjak. :) Na de ennyit a magyarázkodásból. Most, hogy végre belekezdtem, egyből két témát is papírra, vagyis monitorra vetek...

Bár egy hónapja eltelt a karácsony, nem szeretném bejegyzés nélkül hagyni életünk egyik legszebb időszakát. Amúgy is nagy karácsony-rajongó vagyok, minden évben nagyon készülök rá. Ez sokszorozódott, amióta Barnabás is velünk ünnepel, s úgy érzem, idén csúcsosodott ki örömöm, izgatottságom, meghatottságom. Most, hogy Kismanóm elmúlt 2 éves, már az adventi készülődést is igazán élvezte. Imádta a belvárosi fényeket, a Széchenyi téri kisvonatra minden látogatásunkkor legalább háromszor fel kellett ülnie. Minden nap izgatottan futott az adventi kalendáriumhoz megnézni, hogy mit rejtettek el neki aznap a Mikulás segítői, a Manók. Akármerre jártunk, mindenhol, minden karácsonyfára ámulattal tekintett, a legkisebbekre éppúgy, mint az óriásokra. Az adventi koszorún együtt gyújtottuk meg a gyertyákat, mindegyiket ő maga fújta el. Minden este követelte az ablakdíszek bekapcsolását, karácsonyi zenéket hallgattunk, megtanulta a "Mikulás, Mikukás, kedves Mikulást", a "Télapó itt vant" és a "Kiskarácsony, nagykarácsonyt", narancsot díszítettünk szegfűszeggel. Napjában sokszor hallotta a "ha nem fogadsz szót, nem hoz semmit a Jézuska" fenyegetést - annak ellenére próbálkoztam ezzel az eszközzel, hogy egyszer sem bizonyult hatásosnak! :D A sok várakozás és készülődés után aztán eljött a várva várt nap.
23-án éjjel díszítettük a fát és én olyan izgatottan feküdtem le, mint egy Jézuskát váró kisgyermek. Aludni is alig bírtam, elképzeltem magam előtt mindenféle lehetőségét Barnabásom reakciójának. Nem kellett csalódnom, 24-én reggel (amikor ajándékok még nem voltak) olyan csodaként bámult ez a kis ember a nappaliban álló, plafonig érő fánkra, hogy öröm volt nézni. Minden egyes díszt megfogott, megnézett, a leginkább az arany rénszarvasok tetszettek neki. Annyira örült a karácsonyfának, hogy ezen a karácsonyon akkor is teljes lett volna a boldogsága, ha egyáltalán nem kap ajándékot. De természetesen kapott, nem is keveset, s örült is jórészt mindegyiknek. Idén már maga bontogatta a meglepetéseket, tépte a csomagolópapírt. Két évesen úgy tűnik, már önmagában attól boldog, hogy kap... mindegy, hogy mit. A diavetítőnek úgy örült, hogy azt sem tudta még, mi az, életében olyat korábban még nem látott! :D A legónak rögtön nekiesett, a plüss dinót szorongatva ölelte és puszilgatta. Most már tudom, hogy nem üres szónoklat a szülőktől, hogy a gyerek boldogsága, felragyogó arca, mosolygó, áhítatos szeme a legnagyobb ajándék - tanúsíthatom, átéltem, tapasztaltam most már én is! <3 (Álszent azért nem vagyok, azt nem mondom, hogy más nekem nem is kell, továbbra is szeretek kapni is :D De ennél többet nem tud senki adni, az biztos! <3)
A szilvesztert is élvezte már a maga módján. Este sétáltunk egyet a Baross úton, a forgatag, a trombiták és a sok színes hajú, álarcos ember mind-mind nagy mosolyt varázsoltak a kis arcára. Ő is nagy erővel, teli tüdőből fújta a trombitát, hordta a kis kalapot, amit apával vettek, és a legkisebb tűzijáték szikrát is ováció fogadta. Hát még azt, amit apa lőtt neki! :D
Az évet aztán egy felejthetetlen gyulai wellness-szel kezdtük két jó barátunkkal, Rafival és Ramival, ami nagy lökést adott az  új esztendőnek, reméljük, hogy ez a lendület az év végéig kitart.
Ennyi élmény, apával és anyával, újra otthon töltött, első két évét idéző három hét után nem csoda, hogy Barnabásnak nehéz volt visszazökkennie a bölcsis hétköznapokba. Az első két nap úgy sírt, ahogy a beszoktatáskor sem, visszaköszöntek a szívszorító szeptemberi napok. De ezúttal szerencsére csak két napig tartott a szomorkodás, szerdán újra örömmel ment játszani.

Én pedig, alighogy elteltek az ünnepek, elkezdtem intenzíven azon agyalni, hogy melyik óvodába járjon majd szeptembertől az én édes kisfiam. Régóta foglalkoztat már a kérdést, átrágtam már minden oldalról, sok szempontból, sok különbözőt gondoltam már, de most már tényleg minden nap ezen jár az eszem. Először is elképesztő, hogy már 3 (!) éves lesz! Hiszen most született! Hogy lehet már óvodás kisfiam, amikor tegnapelőtt még mózesben ringattam?! Másrészt úgy érzem, ez a döntés sokkal nehezebb lesz, mint a bölcsi volt tavaly ilyenkor. Sokkal több szempontot kell figyelembe venni, a kiszemelt intézménynek több elvárásnak kell megfelelnie. És amiatt is nagyobb súlya van a döntésnek, mert itt nem egy, hanem legalább három évet fog eltölteni Barnabás. A saját szempontjaink és elvárásaink alapján még mostanra is 3-4 óvoda maradt, amik közül választani szeretnénk.
Azt már biztosra eldöntöttük, hogy tiszta csoportba szeretnénk íratni. Ismerem a vegyes csoport melletti érveket, körbejártam mindkettőt innen is, onnan is. Tényleg mindegyiknek van előnye, mindenkinek más a fontos. Nálunk az győzött, hogy a kortársakkal érzi magát legjobban a gyerek. Nem véletlenül vannak korosztályok szerint utána az iskolában is, nem gondolom, hogy ugyanarra van szüksége egy 3 és egy 6 évesnek. Nem hiszem, hogy ugyanazzal a mesével lehet lekötni őket, hogy ugyanazon a szinten kell elmagyarázni nekik a világ dolgait. Ezzel persze lehet vitatkozni, sokan vitatkoznak is (családon belül is), de én így gondolom. Örülök, hogy legalább már ebben dűlőre jutottunk, ennek köszönhetően esett ki néhány ovi, úgyhogy ezt a kérdést már lezártnak tekintem! :) De hogy a bennmaradókkal mi lesz?!
Holnap megyünk az egyik nyílt napjára. Ki lehet nevetni ezért, de hevesen kezd verni a szívem, ha eszembe jut, hogy holnap óvodába megyek az én kisfiammal! <3 Olyan izgatott vagyok, mint az első iskola-vagy munkanapom előtt, pedig ez még csak a nyílt nap! :D És ráadásul a mi életünkben nem lesz akkora a változás, amit az ovi hoz, mint azokéban, akiknél a gyerkőc nem bölcsis, ahol a kicsi tényleg most kerül ki a nagybetűs életbe!
Izgulok, hogy Barnabásnak vajon tetszik-e majd. Lehet, hogy neki egyáltalán nem lesz szimpatikus az, ami nekem igen. Lehet, hogy ott nem lesz óvónő, aki felé nyitna. Hiába akarom én oda íratni, ha ő kifelé hátrálna onnan, egy másikból pedig, aminek én magam kisebb esélyt jósoltam, alig tudom majd elhozni. Bár még csak 3 éves, a végső döntést ő fogja meghozni, még ha nem is tud róla. Mert minden érzékszervemmel Őt fogom lesni mindegyik nyílt napon! Azt, hogy hogy érzi magát, hogy hogy mozog abban a közegben, hogy hogy viszonyul az ottani óvónénikhez. És amellett tesszük majd le a voksunkat, amelyiknél úgy érezzük, hogy oda Barnabás szívesen járna. Hiszen neki választunk óvodát, nem magunknak!  Épp ezért óriási a felelősség -. mert másnak választunk, ráadásul annak, aki a legfontosabb nekünk a világon, akinek mindennél jobbat szeretnénk. De hagyni kell, hogy a szívünk, s ne az eszünk súgja meg azt, hogy mi a legjobb neki!
Mindenhol vannak külön foglalkozások, német vagy angol órák, torna, zene, tánc, kézműveskedés, ilyen-olyan programok. Mindenhol más és más a pedagógiai szemlélet. Persze elolvastam ezeket is, de úgy gondolom, hogy az óvodában még az a legfontosabb, hogy a gyerek önfeledten játsszon, hogy jól érezze magát, hogy ki tudjon bontakozni, hogy örömmel járjon oda. Ehhez pedig az kell, hogy szerető és gondoskodó óvónénik vegyék körül. Ez a kulcs és nem a különórák, azzal ráérünk még az iskoláig. Addig szeretném, hogy csak és kizárólag gyerek maradhasson! Nem akarok neki már most irányt mutatni, inkább csendben figyelem, hogy merre lenne az a hozzá, személyiségéhez és habitusához leginkább passzoló irány. Ezért hagyom, hadd menjen jobbra és balra, előre és hátra is, hadd bontogassa a szárnyait minden területen, hogy aztán iskolát választani már könnyebb legyen...

Ezt tűztem most ki célul magunk elé, bízom benne, hogy a legjobbat választjuk majd, hogy a megérzéseim megsúgják, hogy hol legyen óvodás az én Drágaságom!
Aztán ahogy magamat ismerem, amint beíratom, elkezdek azon gondolkozni, hogy hová járjon majd iskolába. :D Na de az még tényleg nagyon messze van! Ugye messze van? Nyugtasson meg valaki, hogy idén végre lelassul kicsit az idő kereke...