Barnabásunk szobáját advent kezdetétől díszíti az óriási, huszonnégy zsebbel díszített ruhát viselő Mikulás. Már magát a figurát nagy örömmel fogadta a mi kis Angyalkánk a birodalma ajtaján. Hát még amikor megtalálta az első zsebben a túró rudit! :) Az adventi naptárat Tökmagunk koránál fogva még nem a klasszikus módon használjuk, nincsenek megtöltve előre a zsebek. Minden nap az épp aktuális dátumú helyre kerül bele a mosolyt fakasztó apróság. A Mikulás bácsi Manóinak szabad bejárása van hozzánk minden nap, ők csempésznek hol kisebb, hol kicsit nagyobb finomságot Télapó ruhájába. December hatodikán pedig maga a Télapó is megtisztelt bennünket. :) Ottjártukat rendszerint csak anya és apa hallja, mi szólunk egyetlen Maszatunknak, szerintünk most mentek el a Manók. Ő pedig gyorsan tanul - már december harmadikán tudta, hogy mit jelent ez. :) Apró, néha még csetlő-botló lábacskáival izgatottan szalad a szobájába, s veszi szemügyre Mikulás bácsi ruháját. Ha valamelyik alsóbb zsebből kandikál ki a tej- vagy gyümölcsszelet, akkor Barnabás maga veszi azt ki. Ha lábujjhegyen, sőt, ha lábujjhegyének a hegyén állva sem éri el, akkor jön a segítség. Már huszonegy napja életünk egyik apró csodája ez a pár perc. Látni kis Barnabásunk csillogó szemét, huncut mosolyát, hallani örömittas kacaját, amikor megpillantja a dagadó zsebecskét. Még azt sem tudja, hogy mit rejtettek oda a Manók, már maga a kincskeresés boldogság számára. :)
De nem a Mikulás bácsi az egyetlen adventi vendégünk, ablakaink is messziről hirdetik, hogy mi bizony nagyon várjuk a szeretet ünnepét. Két karácsonyi angyalunk, egy csillagunk és egy sor jégcsap fénye teszi meghitté a zord, hideg estéket. Vagyis inkább az egész napot. Barnabásnak ugyanis olyannyira tetszenek ezek az izzó csodák, hogy már reggel, rögtön ébredés után kiadja a parancsot, hogy kapcsoljuk be őket. Nem számít, hogy a nappali fényben, sőt, az elmúlt napokban a szikrázó napsütésben mit sem látni belőle odakintről. Ő, egészen közelről, anya vagy apa kezéből, nyakából nézve tökéletesen látja.
Advent első hétvégéjén, meglátva az ünnepi fényeket, kis Szerelmünk fél órán át fel-alá futkározott a lakásban. Egyik szobából ki, másikba be, onnan a nappaliba, majd vissza a szobába, és így tovább. Mindegyik ablak előtt megállt, széles vigyorra húzta száját, majd ment a következő elé. Azt gondoltam akkor, hogy "minden csoda három napig tart", hogy a bronzhétvégére már természetesen lesznek számára, nem váltanak majd ki ekkora örömöt világító csodáink. De tévedtem! Aranyvasárnap van, s Barnabásunk lelkesedése töretlen, továbbra is az égők bekapcsolása minden nap az első dolgunk, s napközben is többször kiköveteli magának, hogy azokkal egy magasságban szemügyre vehesse őket.
Ugyanekkora csoda számára a karácsonyi vásár forgataga is. Olyannyira, hogy örökmozgó Barnabásunk, akit eddig legfeljebb tíz percre lehetett beleimádkozni a babakocsiba, a forralt boros, puncsos, langallós mámorban két órát is képes reklamálás nélkül végigülni. Csak ül, nézeget. Ő a faházakat, az ünnepi díszbe öltöztetett utcákat, a játékbolt kirakatában trombitáló angyalkákat, a karácsonyi dallamokat játszó zenészt, mi pedig Őt. Őt, ahogy csodálkozik, ahogy örül, ahogy boldog.
A Széchenyi téren aztán még több csodát kap: két kört a kisvasúton, pár percet a Télapó szánján, a nagy szakállú mellett ülve, szép kilátást a rénszarvasok hátáról, nagy találkozást magával Vukkal, óriási karácsonyfát, simogatható bárányokat. Azt sem tudja, hová nézzen, merre menjen. Mi segítünk neki, hogy a sok csodából egyet se hagyjon ki. Ő pedig abban segít nekünk, hogy az ünnepi várakozást és a karácsonyt újra gyermekként, csodaként éljük meg.
A gyermekek megtanítanak újra gyermeknek lenni - tartja a mondás, s most látom, hogy mennyire igaz. Az idei advent nem arról szól, hogy minden vasárnap meggyújtsunk egy gyertyát, hogy hajszoljuk az ajándékokat a tömegben, s hogy csillogóra pucoljuk a lakást. Ezek is elmaradhatatlanok persze, de kis Barnabásunk megmutatta nekünk, hogy hogyan kell igazán várakozni, megmutatta december csodáját. Advent mégiscsak a várakozásról szól, s a tiszta gyermeki lélek még igazán tud várakozni, nem csak az ünnepet tudja élvezni, hanem az odáig vezető utat is. Kis Angyalkánknak hála az idei ünnepi előkészület nem (csak) idegeskedésről, rohanásról, kapkodásról szól. Persze most is aggódok, hogy minden kész legyen az év legszebb három napjára, izgulok, hogy mindenkinek örömet tudjak szerezni, idegeskedek, hogy megérkezik-e az ajándék, hogy finom lesz-e a süti. De idén mindeközben meg-megállunk néhány percre megnézni a csodákat: a Manók ajándékát, az ünnepi fényeket a meleg lakásból vagy épp az utcáról az otthonok ablakait kémlelve. S eközben eszünkbe jut, hogy mit is várunk, hogy mire is készülünk majd' egy hónapon át.
Nem tudom, hogy Barnabás mit fog szólni, ha a Manók után szerdán a Jézuska is nálunk jár majd, ha a nappaliban megpillantja a plafonig érő karácsonyfát, alatta pedig az ajándékokat. De az biztos, hogy gyermeki őszinteségével, tisztaságával beragyogja majd a Szentestét. Kétségem sincs afelől, hogy ez lesz felnőtt életünk eddigi legszebb karácsonya, a legnagyobb ajándékkal, csodával, amit csak kívánhatunk! <3 És ezért még csak a Jézuskának sem kellett írni! :)
