Szívszorító büszkeség

Barnabásunk egyedül alszik el. (Pontosabban a kis oroszlánjával, ami nélkül élni nem lehet.).
Azoknak, akiknél sosem volt gond az alvás, akiknek a kezdetektől egyedül alszik el a babájuk és a hosszú, gyakran több órás ringátosokban sosem volt részük, furcsa lehet, hogy ennek egy bejegyzést szentelek. Az a szülő azonban, akinek hozzánk hasonlóan minden altatás egy tortúra volt, tudja, hogy miért nagy szó ez: megtanult elaludni. Hiszen a babáknak mint minden mást, ezt is meg kell tanulni, meg kell tanítani.

A tanításra sok módszert ajánlanak különböző szakemberek. Szinte mindet olvastam, de egyiket sem alkalmaztam. Azt ugyanis mindegyik leszögezi, hogy ha sír a baba, akkor sem szabad kivenni a kiságyból. Na ez nekem nem menne, így meg sem próbáltam.
Fél éves koráig ringattuk, gyakran órákat. Barnabás ekkor már közel nyolc kilót nyomott, görccsel a karomban már nem volt olyan meghitt és romantikus a ritmikus hintázás. Ezután jött a nagy ágyon, anya vagy apa mellett, ráérősebb estéken kettőjük között, simogatásukat élvezve elalvás (hozzáteszem minden sírás nélküli volt az átmenet). Volt, hogy öt perc kellett ahhoz, hogy álomba szenderüljön és vihessük a saját kis ágyikójába, de az is előfordult, hogy másfél órát vártunk az álommanókra. Mégsem vágytunk igazán arra, hogy megtanuljon egyedül elaludni. Nem siettettük a dolgot.
Élveztük, ahogy kezünket szorítva, minket ölelve lassul és mélyül a szuszogása. Mosolyra derített, ahogy elnehezülnek hosszú szempillái, ahogy le-lecsukódnak őzike szemei, majd megadják magukat az álommanók hozta álompornak. S ahogy elernyednek aprócska kezei, ahogy megszabadul kis oroszlánja ujjai szorításától. Ha sok dolgom volt, rögtön vittem be az ágyikójába, de többnyire engedtem inkább a csábításnak és hosszú percekig gyönyörködtem a félhomályban az angyali arcocskában. Láttam rajta, távol jár már, mégis érzi, hogy ott vagyok vele, vigyázok rá, őrzöm álmát.
Életem legmeghittebb estéi voltak ezek. Egy kicsit sem éreztem tehernek, inkább szeretettel gondoltam arra, hogy karjaim közt érzi magát biztonságban, hozzám simulva, szívdobogásomat hallva tudja nyugodtan álomra hajtani a fejét. Ezért is érzek a büszkeség mellett szívszorító fájdalmat...

Az  anyaság nem fekete vagy fehér, érzések eddig soha át nem élt, árnyalt sorozata. Barnabás jövő héten lesz tizennégy hónapos. Nagy idő ez egy kis ember életében. Ennyi idő alatt megtanult egyedül elaludni, többé kevésbé egyedül kanalaz, a szomjoltáshoz sem szorul már a segítségemre. Szól, ha van "phü", megért szinte mindent és megérteti magát. Ül, megy, szalad. Cipőt hord, fogat mos. Megvannak a kedvenc ruhái és tudtamra adja, ha bizony azt akarja felvenni. Büszke vagyok, hogy ilyen okos, hogy gyorsan tanul. Örömmel látom, hogy szépen fejlődik, minden nap valamilyen új tudománnyal nevettet meg.
A büszkeség mellett mégis ott szunnyad a szívemben a fájdalom, s esténként hagyom, hogy feléledjen. Amikor már nem kell tudásáért, ügyességért, találékonyságáért, bátorságáért megtapsolnom  és megpuszilnom, amikor nem kell nevetne néznem, ahogy századszor is felemeli az üvegét csak azért, hogy megmutassa, egyedül is tud inni. Amikor kis Barnabásommal együtt ezek a tudományok is pihennek, átadom a büszkeség helyét egy mély sóhajnak. Felidézem a pillanatot, amikor még hozzám bújva, ölemben evett, amikor még mindenféle segítség nélkül kellett kitalálnom, mire vágyik, amikor még alig-alig mozogva feküdt, amikor még foga sem volt. És amikor még karjaimban, majd karjaim óvó ölelésében, kezem melegével a kis buksiján aludt el.
Furcsa kettősség ez: büszkeség és fájdalom egyszerre. Visszaemlékezés után ezek a pillanatok bekerülnek a múlt emlékei közé. Tudom, mindez már örökre a miénk, ha el  is múlt, el nem veheti senki. Ettől a gondolattal a fájdalom elillan, helyét visszaköveteli magának a büszkeség. Átadva magam akaratának odasétálok "kis nagyfiam" ágya mellé, s csakúgy, mint amikor mellettem feküdt, ámulattal nézem angyali arcocskáját. Megpuszilom meleg, bársonyos kis pofiját, keze ügyébe készítem kis oroszlánját. Lefekszem én is. Pihennem kell, hogy holnap újra őszintén tudjak vele nevetni.
Este, fürdés közben napok óta azzal próbálkozik, hogy ő is le tudjon spriccelni engem, ne csak én őt. Holnap szerintem sikerül neki, s akkor büszkén fogok nevetni új tudományán, vállalva azt, hogy csurom vizes leszek. :)

A tizenharmadik!

Egyáltalán nem vagyok babonás. Kicsit sem. A tizenhármas szám szerencsétlennek való titulálását is mindig elengedem a fülem mellett. És ezen az sem változtat, hogy Barnabásunkkal való közös életünk tizenharmadik hónapja - a rengeteg mosoly, babakacaj, vigyor, hálás ölelés, puszi és az új tudományok ellenére - ki merem jelenteni, hogy eddig a legnehezebb. (Pedig a minden este órákon át tartó hasfájással eltelt négy hónap sem volt épp sétagalopp.)

Miután elfújtuk az első születésnapi tortáján az egy szem kis gyertyát (még mindig összeszorul a szívem, ha erre gondolok), Barnabás elkezdett félni az öregedéstől. Egy év elteltével eszébe jutott, hogy hiába "nagyfiú" már, ő szeretné még anya kezéből kémlelni a világot, anyával csillapíttatni éhségét és szomjúságát, anyával vitetni magát egyik szobából a másikba. Ő bizony nem kéri még a nagyfiú jelzőt, köszöni szépen, maradna még egy kicsit baba. És ezzel a döntésével egy csapásra felfordult az életünk.
Egy csodálatos napot követett egy hisztis, nyűgös, anyának fél perc szusszanásra időt sem hagyó. Persze ekkor még nem hittem, hogy ezzel a nappal egy új korszak kezdődik. Mint mindenki, fogtam én is a fogzásra, az időjárás-változásra, a mozgásfejlődésre, a szopizás abbahagyására. De eltelt ugyanilyen nyűgösen még egy nap, majd egy hét, aztán kettő és három. Most nem is tudom már, hányadiknál tartunk, talán az ötödiknél.
Kis Maszatom az elmúlt hónapokban már ügyesen kanalazott, egyedül ivott és majszolgatott. Most nyújtja felém az üvegét, hogy itassam és adja kezembe a kekszet, hogy etessem. Eddig elteltek úgy fél órák is, hogy rám se hederített, amikor talált valami "kincset", ha hívtam sem jött oda hozzám. Most minden mozdulatomat árgus szemekkel követi. Amint elindulok egy másik helyiség felé, már pattan is fel a játékai mellől és árnyékként követ. Sőt, nem is kell másik szobába mennem, az is elég, ha felállok mellőle a szőnyegről. Egyszerűen úgy érzi jól magát, ha ott ülök, vele. Akkor számára kerek a világ, minden baj megszűnik, az alatt az idő alatt nyoma sincs az anyát nyúzó  babának - egy igazi kis angyal. Na de valamikor csak kell neki reggelit, ebédet, vacsorát készítenem. Ezen kívül mást - mint például a főzés, takarítás, teregetés - meg sem próbálok már. Ez a néhány perces, egyszerű művelet is kész cirkuszi mutatvány: vagy én vagyok az artista, vagy ő. (Bár én inkább bohócnak érzem magam.) Ha "kemény" napom van, amikor tartani tudom magam az elhatározásomhoz, hogy "nem veszem fel, két percet kibír", akkor ő van porondon: két kézzel csimpaszkodik a nadrágomba, s próbál feljebb jutni, kötélnek használva a lábamat. Eközben persze "nyüsszög", minden eszközt bevet, hogy jobb belátásra bírjon. Ez gyakran sikerül is neki, ilyenkor jön az én mutatványom, a zsonglőrködés. El lehet képzelni:  egyik kezemben a gyerek, aki ekkor diadalittasan vigyorog, fülig érő szájjal lesi, mit csinálunk a konyhapulton; másik kezemmel pedig vizet méricskélek és edénybe öntök, tűzhelyet begyújtok, kanalazok, keverek, üveget összerakok, kanalat keresek, szekrényt nyitogatok. Na ezek után nincs azon mit csodálkozni, hogy már nem csak a házimunka és a főzés, az evés is kizárólag Barnabás alvásidejére korlátozódik. Annak sem örül ugyanis, hiszen azt sem a szőnyegen csinálom ugyebár. És persze az ominózus, minden anyuka által emlegetett pisilés sem egyszerű már.
Míg el nem jutottunk a tizenharmadik hónapig, csak hírből ismertem a "WC-n sem lehetek egyedül" problémát. Ezidáig egyáltalán nem értettem a dolgot. Magamra csukom az ajtót, kinyitni nem tudja és kész - gondoltam magamban. Ez az elmélet akkor dőlt meg, amikor Barnabás az ajtóban állva sírt bebocsátásért, én pedig nem mertem kinyitni az ajtót dolgom végeztével, attól félve hogy rányitom a kis lábára vagy ujjacskájára (attól függően ugyebár, hogy épp négykézláb vagy két lábon várja, hogy beengedjem). Hiába kiabáltam neki bentről, hogy lépjen arrébb, rám se hederített. Miután kijutottam szorult helyzetemből, megfogadtam, hogy csukott ajtónál Barnabással egyedül itthon többet nem. Így már oda is utánam jön. Megtehetném, hogy arra az egy percre beteszem a kiságyba, néha ezt is csinálom, de általában nincs szívem hozzá. Akkor is sírt ilyenkor, amikor még nem volt ennyire anyás, hát még most. Inkább próbálom visszatartani az alvásidejéig. Ha pedig nem sikerül, akkor találni egy olyan pillanatot, amikor épp nagyon elfoglalt, elosonni és bízni abban, hogy a "munkát" fontosabbnak tartja, mint az én szemmel tartásomat. Az esetek döntő többségében azonban épp hogy beérek a WC-re, máris nyílik a résnyire hagyott ajtó és fülig érő szájjal ott áll előttem a kis Tökmag :). Én pedig, aki ezt korábban más anyukáktól elképedve hallgatta, nem tudok ezen mérgelődni, sőt. Meglátom a "rajtakaptalak!", "meg akartál lógni, de most meg vagy, anya!" vigyort az arcán és én is mosolyra derülök. Örülök, hogy örül nekem!:)
És persze annak is, hogy ennyire ragaszkodó, kötődő és szeretettel teli. De azt hiszem, hogy erre szokták mondani: jóból is megárt a sok. Az elmúlt öt hét pedig - kövezzetek meg érte - nekem már sok. Eddig is rengeteget játszottam vele, a házimunkát mindig az alvás idején végeztem. Azalatt a néhány teendő alatt, amit kénytelen vagyok megcsinálni, viszont okosan elfoglalta magát. Volt, hogy ott hagyott és elment egy másik szobába csibészkedni, kihasználta, hogy nem figyelek. Vagy ugyanúgy a lábam alatt volt, mint most, de nem rajtam lógott, hanem bebújt a konyhabútor fiókjába és szórta kifelé a szűrőket, edényeket, habverőt, palacsintaforgatót. Feltalálta magát, sőt, örült neki, hogy van egy-két perce, amíg csak fél szemem van rajta. Láthatóan élvezte, mégis úgy tűnik, úgy döntött, lassít a tempón. Sosem volt az a baba, aki kézben akart lenni, sőt, kimondottan nem szerette, ha cipeljük. Most bepótolja a lemaradást!
Én pedig megadom magam - cipelem. Végülis, a maga közel tíz kilójával, edzésnek sem rossz. Aztán majd csak visszatér az egyszer már elkezdett, önállósodás felé vezető útra. Addig pedig nincs más dolgom: felveszem, etetem, itatom és persze ülök a szőnyegen. Na meg várom a bűvös (?) tizenharmadik hónap végét.