A tizenharmadik!

Egyáltalán nem vagyok babonás. Kicsit sem. A tizenhármas szám szerencsétlennek való titulálását is mindig elengedem a fülem mellett. És ezen az sem változtat, hogy Barnabásunkkal való közös életünk tizenharmadik hónapja - a rengeteg mosoly, babakacaj, vigyor, hálás ölelés, puszi és az új tudományok ellenére - ki merem jelenteni, hogy eddig a legnehezebb. (Pedig a minden este órákon át tartó hasfájással eltelt négy hónap sem volt épp sétagalopp.)

Miután elfújtuk az első születésnapi tortáján az egy szem kis gyertyát (még mindig összeszorul a szívem, ha erre gondolok), Barnabás elkezdett félni az öregedéstől. Egy év elteltével eszébe jutott, hogy hiába "nagyfiú" már, ő szeretné még anya kezéből kémlelni a világot, anyával csillapíttatni éhségét és szomjúságát, anyával vitetni magát egyik szobából a másikba. Ő bizony nem kéri még a nagyfiú jelzőt, köszöni szépen, maradna még egy kicsit baba. És ezzel a döntésével egy csapásra felfordult az életünk.
Egy csodálatos napot követett egy hisztis, nyűgös, anyának fél perc szusszanásra időt sem hagyó. Persze ekkor még nem hittem, hogy ezzel a nappal egy új korszak kezdődik. Mint mindenki, fogtam én is a fogzásra, az időjárás-változásra, a mozgásfejlődésre, a szopizás abbahagyására. De eltelt ugyanilyen nyűgösen még egy nap, majd egy hét, aztán kettő és három. Most nem is tudom már, hányadiknál tartunk, talán az ötödiknél.
Kis Maszatom az elmúlt hónapokban már ügyesen kanalazott, egyedül ivott és majszolgatott. Most nyújtja felém az üvegét, hogy itassam és adja kezembe a kekszet, hogy etessem. Eddig elteltek úgy fél órák is, hogy rám se hederített, amikor talált valami "kincset", ha hívtam sem jött oda hozzám. Most minden mozdulatomat árgus szemekkel követi. Amint elindulok egy másik helyiség felé, már pattan is fel a játékai mellől és árnyékként követ. Sőt, nem is kell másik szobába mennem, az is elég, ha felállok mellőle a szőnyegről. Egyszerűen úgy érzi jól magát, ha ott ülök, vele. Akkor számára kerek a világ, minden baj megszűnik, az alatt az idő alatt nyoma sincs az anyát nyúzó  babának - egy igazi kis angyal. Na de valamikor csak kell neki reggelit, ebédet, vacsorát készítenem. Ezen kívül mást - mint például a főzés, takarítás, teregetés - meg sem próbálok már. Ez a néhány perces, egyszerű művelet is kész cirkuszi mutatvány: vagy én vagyok az artista, vagy ő. (Bár én inkább bohócnak érzem magam.) Ha "kemény" napom van, amikor tartani tudom magam az elhatározásomhoz, hogy "nem veszem fel, két percet kibír", akkor ő van porondon: két kézzel csimpaszkodik a nadrágomba, s próbál feljebb jutni, kötélnek használva a lábamat. Eközben persze "nyüsszög", minden eszközt bevet, hogy jobb belátásra bírjon. Ez gyakran sikerül is neki, ilyenkor jön az én mutatványom, a zsonglőrködés. El lehet képzelni:  egyik kezemben a gyerek, aki ekkor diadalittasan vigyorog, fülig érő szájjal lesi, mit csinálunk a konyhapulton; másik kezemmel pedig vizet méricskélek és edénybe öntök, tűzhelyet begyújtok, kanalazok, keverek, üveget összerakok, kanalat keresek, szekrényt nyitogatok. Na ezek után nincs azon mit csodálkozni, hogy már nem csak a házimunka és a főzés, az evés is kizárólag Barnabás alvásidejére korlátozódik. Annak sem örül ugyanis, hiszen azt sem a szőnyegen csinálom ugyebár. És persze az ominózus, minden anyuka által emlegetett pisilés sem egyszerű már.
Míg el nem jutottunk a tizenharmadik hónapig, csak hírből ismertem a "WC-n sem lehetek egyedül" problémát. Ezidáig egyáltalán nem értettem a dolgot. Magamra csukom az ajtót, kinyitni nem tudja és kész - gondoltam magamban. Ez az elmélet akkor dőlt meg, amikor Barnabás az ajtóban állva sírt bebocsátásért, én pedig nem mertem kinyitni az ajtót dolgom végeztével, attól félve hogy rányitom a kis lábára vagy ujjacskájára (attól függően ugyebár, hogy épp négykézláb vagy két lábon várja, hogy beengedjem). Hiába kiabáltam neki bentről, hogy lépjen arrébb, rám se hederített. Miután kijutottam szorult helyzetemből, megfogadtam, hogy csukott ajtónál Barnabással egyedül itthon többet nem. Így már oda is utánam jön. Megtehetném, hogy arra az egy percre beteszem a kiságyba, néha ezt is csinálom, de általában nincs szívem hozzá. Akkor is sírt ilyenkor, amikor még nem volt ennyire anyás, hát még most. Inkább próbálom visszatartani az alvásidejéig. Ha pedig nem sikerül, akkor találni egy olyan pillanatot, amikor épp nagyon elfoglalt, elosonni és bízni abban, hogy a "munkát" fontosabbnak tartja, mint az én szemmel tartásomat. Az esetek döntő többségében azonban épp hogy beérek a WC-re, máris nyílik a résnyire hagyott ajtó és fülig érő szájjal ott áll előttem a kis Tökmag :). Én pedig, aki ezt korábban más anyukáktól elképedve hallgatta, nem tudok ezen mérgelődni, sőt. Meglátom a "rajtakaptalak!", "meg akartál lógni, de most meg vagy, anya!" vigyort az arcán és én is mosolyra derülök. Örülök, hogy örül nekem!:)
És persze annak is, hogy ennyire ragaszkodó, kötődő és szeretettel teli. De azt hiszem, hogy erre szokták mondani: jóból is megárt a sok. Az elmúlt öt hét pedig - kövezzetek meg érte - nekem már sok. Eddig is rengeteget játszottam vele, a házimunkát mindig az alvás idején végeztem. Azalatt a néhány teendő alatt, amit kénytelen vagyok megcsinálni, viszont okosan elfoglalta magát. Volt, hogy ott hagyott és elment egy másik szobába csibészkedni, kihasználta, hogy nem figyelek. Vagy ugyanúgy a lábam alatt volt, mint most, de nem rajtam lógott, hanem bebújt a konyhabútor fiókjába és szórta kifelé a szűrőket, edényeket, habverőt, palacsintaforgatót. Feltalálta magát, sőt, örült neki, hogy van egy-két perce, amíg csak fél szemem van rajta. Láthatóan élvezte, mégis úgy tűnik, úgy döntött, lassít a tempón. Sosem volt az a baba, aki kézben akart lenni, sőt, kimondottan nem szerette, ha cipeljük. Most bepótolja a lemaradást!
Én pedig megadom magam - cipelem. Végülis, a maga közel tíz kilójával, edzésnek sem rossz. Aztán majd csak visszatér az egyszer már elkezdett, önállósodás felé vezető útra. Addig pedig nincs más dolgom: felveszem, etetem, itatom és persze ülök a szőnyegen. Na meg várom a bűvös (?) tizenharmadik hónap végét.