Csend volt, szobatársat nem kaptunk, így minden idegszálammal a mellettem szuszogó kis csomagra összpontosíthattam, amit kilenc hónapon át a szívem alatt hordtam. Ösztönösen, megszokásból végigsimítottam a hasam, majd mosolyogva nyugtáztam, hogy már a maga teljes valóságában velünk van Tökmagunk. Angyali kis pofiját simogattam és a kis buksiját. Nézegettem, hogy melyikőnktől mit örökölt, hogy kire hasonlít. Mellkasára téve tenyerem éreztem szapora szívverését, bőrömet lágyan simogatta lélegzete.Csak néztem, bámultam, olykor-olykor sírtam. Fel nem foghattam, hogy megérkezett közénk, hogy ő az, akihez már hosszú hónapok óta beszélgetek, akivel zenét hallgatok, akivel minden titkom és gondolatom megosztom. Akire annyira vigyáztam és aki miatt mindent megettem, azt is, ami nem tartozik a kedvenceim közé. A szerelem már akkor elkezdődött, amikor a pocakomban volt, s most kiteljesedett. <3
Ebben a mámorban telt a kórházban töltött három nap, egyszerűen nem tudtam betelni kis Barnabásunkkal. Fogalmam sincs, hogy mi munkált bennem, de kávé és minden egyéb élénkítő nélkül pörögtem három napon át reggeltől estig. Egyrészt egy hősnek éreztem magam a szülés után. Már ezért az érzésért, a hatalmas önbizalomdózisért megérte! Másrészt óriási adrenalinbombát kaptam Barnabás mellé. Izgultam minden pelenkázásnál, öltöztetésnél, szopiztatásnál, büfiztetésnél. Aggódtam, hogy nem fázik-e (augusztus végén szültem, a legnagyobb melegben, 30 fok volt, úgyhogy szerintem meztelenül sem fázott volna, de hát akkor még nem voltam rutinos anyuka) vagy hogy nincs-e melege. Büszkén sétálgattam vele a kórteremben, a kórház folyosóján, s alig vártam, hogy hazavihessem ezt az édes kis csomagot és megmutathassam neki, hol fog lakni.
Ez a rózsaszín köd, az árnyék nélküli örömmámor addig tartott, amíg el nem jött a hazaút pillanata. Felöltöztünk, édes kisfiunkat pedig olyan óvatosan raktuk bele a bébihordóba, mint valami porcelánbabát. Hosszú percekig azon tanakodtunk Tibivel, hogy nem túl szoros-e a szíj, aztán útnak indultunk. Elköszöntünk az orvostól és a szülésznőtől, én pedig azon kaptam magam, hogy gombóccal a torkomban alig bírom visszafojtani a sírást. Azt éreztem, hogy fáj a búcsú, de magam sem értettem, hogy miért. A kocsinál aztán már nem bírtam tovább, potyogtak a könnyeim, mint a záporeső, ahogy megpillantottam Barnabásunkat a kocsi hátsó ülésén. Hiába volt velem már negyedik napja, hiába gondoskodtam róla közel száz órája, ott, abban a pillanatban tudatosodott bennem, hogy anya lettem, hogy Tibi apa lett. Hogy szülők lettünk! Hogy van valaki, akiért felelősséggel tartozunk, akire az életünknél is jobban kell vigyáznunk. A gondolatot szó követte, megkértem Tibit, hogy figyelmesen, lassan vezessen (nem mintha eddig bámilyen balesetet okozott volna).
Hazaértünk, Barnabás azonban ebből mit sem vett észre, édesen aludt tovább. Letettük az ágyunkra és büszkén, egymást átölelve néztük a kisembert a nagy ágyon! :) Betakargattam, körbepárnáztam (nem mintha egy újszülött akár egy centit is arrébb tudna menni), majd kimentünk ebédelni. Tibi meglepetésebéddel várt haza. Ő főzte és isteni finom volt! Mégsem tudtuk teljesen élvezni a mennyei falatokat, úgy siettünk az evéssel, mintha időre mennénk valahova. Pedig "csak" a kisfiúnkhoz siettünk a szobába. Bebújtunk mellé az ágyba és ki sem keltünk onnan estig. Csak gyönyörködtünk és gyönyörködtünk benne, én pedig időről időre sírtam. Másnap volt Tibi születésnapja. Ez volt az első közös reggelünk családként, ennél nagyobb ajándékot szerintem sosem fog kapni. Volt hát mit ünnepelni, 28 éves lett... és apa! Én mégis csak sírtam és sírtam.
Sokadig nap ment már ez így, s kezdtem kétségbe esni, hogy miért érzek a földöntúli boldogságon kívül lehangoltságot és szomorúságot is? Egyáltalán hogy lehet ezeket a teljesen ellentétes érzéseket együtt, egyszerre érezni? Teljesen össze voltam zavarodva. Hiába kérdezgette Tibi, hogy mi a baj, nem csak neki nem tudtam válaszolni, magamnak sem. Persze a hormonok is furcsa játékot játszanak ilyenkor az emberrel, de nem akartam csak erre fogni. Rájöttem, hogy mit siratok - a régi életemet.
Akárki akármit mond, a szülővé válásra, az anyaságra teljes mértékben felkészülni nem lehet. Hiába van rá kilenc hónapunk, addig nem tudjuk a maga valójában, hogy mit vállalunk, hogy milyen lesz azután az életünk, ameddig bele nem csöppenünk. Persze mindenki mondja, míg terhes vagy, hogy aludj sokat, mert utána nem lesz rá alkalmad, hogy menjetek el kettesben vacsorázni vagy moziba, mert utána jó sokáig csak álmodhatunk erről. Ezeket hallva legyintettem, "tudom, tudom", gondoltam magamban. És tudtam is. De teljesen más elméletben tudni és a gyakorlatban átélni.
A kórházból hazaérve döbbentem rá, hogy van egy kis emberke, akit mindig óvnom, féltenem és szeretnem kell, akiről mindig gondoskodni fogok, akit minden rossztól megvédek (legalábbis mindent megteszek ennek érdekében), akit boldoggá teszek. Megrémisztett ez az óriási felelősség! A huszonnégyórás szolgálat, az éjjeli szoptatások, pelenkázások és ringatások, a kialvatlanság pedig felébresztette bennem a régi életem utána vágyat. Aludni akartam egyhuzamban tizenkét órát, zuhanyozni anélkül, hogy a bébiőr a mosdópulton áll és azt hallgatom, hogy mikor kell kiugranom a tus alól. Ugyanezt kívántam evés közben is. És el akartam menni otthonról. Shoppingolni, bevásárolni, beülni valahova a barátokkal egy kávéra. Hangosan zenét hallgatni, magas sarkút felvenni, a pelenkázótáska helyett a saját kis ridikülömet cipelni. Kettesben lenni a férjemmel, borozgatni, óriásit beszélgetni. Mondjuk az előző esti buliról. Vagy épp a leendő gyermekünkről. De ez már a múlt, a tervezgetett, hőn áhított gyermek már velünk volt.
Bármilyen furcsán hangzik, sirattam a terhességemet is. Én imádtam terhes lenni. Azok közé a szerencsések közé tartozom, akiket egyáltalán nem gyötört rosszullét, akik nem híztak sokat, akik végig fittek maradtak, akik 36 hetesen még 208 lépcsőn mentek fel a kilátóba. Szerettem a korábbinál nagyobb figyelmet, a pillanatokat, amikor Tibi a pocakomat simizte és beszélgetett a Tökmaggal. Amikor nevetve néztük, ahogy hullámzik a hasam, s követni tudtuk, hogy honnan hová "úszik".
Gyötrődtem nagyon. Duplán. Mert a fenti érzések mellett még lelkiismeretfurdalásom is volt... Amiatt, hogy így érzek. Hiszen a nagykönyv szerint nekem most a világ legboldogabb nőjének kellene lennem! Szégyelltem magam, amiért önző módon magamra, magunkra gondolok, a kettesben töltött évekre. Most már tudom, hogy nem kellett volna.
Mindenki másként éli meg ezeket a heteket, de hogy senkinél nem múlik nyomtalanul, abban biztos vagyok. Hiszen mégiscsak ez életünk eddigi legnagyobb változása, nem lehet észrevétlen. Én gyászoltam. A régi életünket, a mögöttünk álló nyolc évet. De ez nem jelentette azt, hogy ne lettem volna nagyon boldog. Az voltam! Hogy is ne lettem volna az, amikor kis Barnabásunknál jobban még senkit sem vártunk!? De szükségem volt arra a néhány könnycseppre ahhoz, hogy száz százalékban át tudjam adni magam az új életünknek. Annak, aminek a küszöbén álltam két héten át - fél lábbal még a Barnabás előtti fejezetet tapostam, a másikkkal pedig már a közös utunkat jártam.
Két héttel Barnabás megszületése után aztán beléptem az ajtón, s végre megtörtént, amit a könyvekben írnak: ÉDESANYA született! Csupa nagybetűvel! Én legalábbis úgy érzem, hogy ekkor lettem anya a szó legmélyebb értelmében. Ekkor raktam a sorban hátrébb a vágyaimat, az önzőséget, magamat, s tettem első helyre a Kisherceget.
Életünk így, Barnabással lett teljes, aki belakta helyét - otthonunkban és a szívünkben is. S azóta már semmivel sem cserélném el új életünket! <3
Hazaértünk, Barnabás azonban ebből mit sem vett észre, édesen aludt tovább. Letettük az ágyunkra és büszkén, egymást átölelve néztük a kisembert a nagy ágyon! :) Betakargattam, körbepárnáztam (nem mintha egy újszülött akár egy centit is arrébb tudna menni), majd kimentünk ebédelni. Tibi meglepetésebéddel várt haza. Ő főzte és isteni finom volt! Mégsem tudtuk teljesen élvezni a mennyei falatokat, úgy siettünk az evéssel, mintha időre mennénk valahova. Pedig "csak" a kisfiúnkhoz siettünk a szobába. Bebújtunk mellé az ágyba és ki sem keltünk onnan estig. Csak gyönyörködtünk és gyönyörködtünk benne, én pedig időről időre sírtam. Másnap volt Tibi születésnapja. Ez volt az első közös reggelünk családként, ennél nagyobb ajándékot szerintem sosem fog kapni. Volt hát mit ünnepelni, 28 éves lett... és apa! Én mégis csak sírtam és sírtam.
Sokadig nap ment már ez így, s kezdtem kétségbe esni, hogy miért érzek a földöntúli boldogságon kívül lehangoltságot és szomorúságot is? Egyáltalán hogy lehet ezeket a teljesen ellentétes érzéseket együtt, egyszerre érezni? Teljesen össze voltam zavarodva. Hiába kérdezgette Tibi, hogy mi a baj, nem csak neki nem tudtam válaszolni, magamnak sem. Persze a hormonok is furcsa játékot játszanak ilyenkor az emberrel, de nem akartam csak erre fogni. Rájöttem, hogy mit siratok - a régi életemet.
Akárki akármit mond, a szülővé válásra, az anyaságra teljes mértékben felkészülni nem lehet. Hiába van rá kilenc hónapunk, addig nem tudjuk a maga valójában, hogy mit vállalunk, hogy milyen lesz azután az életünk, ameddig bele nem csöppenünk. Persze mindenki mondja, míg terhes vagy, hogy aludj sokat, mert utána nem lesz rá alkalmad, hogy menjetek el kettesben vacsorázni vagy moziba, mert utána jó sokáig csak álmodhatunk erről. Ezeket hallva legyintettem, "tudom, tudom", gondoltam magamban. És tudtam is. De teljesen más elméletben tudni és a gyakorlatban átélni.
A kórházból hazaérve döbbentem rá, hogy van egy kis emberke, akit mindig óvnom, féltenem és szeretnem kell, akiről mindig gondoskodni fogok, akit minden rossztól megvédek (legalábbis mindent megteszek ennek érdekében), akit boldoggá teszek. Megrémisztett ez az óriási felelősség! A huszonnégyórás szolgálat, az éjjeli szoptatások, pelenkázások és ringatások, a kialvatlanság pedig felébresztette bennem a régi életem utána vágyat. Aludni akartam egyhuzamban tizenkét órát, zuhanyozni anélkül, hogy a bébiőr a mosdópulton áll és azt hallgatom, hogy mikor kell kiugranom a tus alól. Ugyanezt kívántam evés közben is. És el akartam menni otthonról. Shoppingolni, bevásárolni, beülni valahova a barátokkal egy kávéra. Hangosan zenét hallgatni, magas sarkút felvenni, a pelenkázótáska helyett a saját kis ridikülömet cipelni. Kettesben lenni a férjemmel, borozgatni, óriásit beszélgetni. Mondjuk az előző esti buliról. Vagy épp a leendő gyermekünkről. De ez már a múlt, a tervezgetett, hőn áhított gyermek már velünk volt.
Bármilyen furcsán hangzik, sirattam a terhességemet is. Én imádtam terhes lenni. Azok közé a szerencsések közé tartozom, akiket egyáltalán nem gyötört rosszullét, akik nem híztak sokat, akik végig fittek maradtak, akik 36 hetesen még 208 lépcsőn mentek fel a kilátóba. Szerettem a korábbinál nagyobb figyelmet, a pillanatokat, amikor Tibi a pocakomat simizte és beszélgetett a Tökmaggal. Amikor nevetve néztük, ahogy hullámzik a hasam, s követni tudtuk, hogy honnan hová "úszik".
Gyötrődtem nagyon. Duplán. Mert a fenti érzések mellett még lelkiismeretfurdalásom is volt... Amiatt, hogy így érzek. Hiszen a nagykönyv szerint nekem most a világ legboldogabb nőjének kellene lennem! Szégyelltem magam, amiért önző módon magamra, magunkra gondolok, a kettesben töltött évekre. Most már tudom, hogy nem kellett volna.
Mindenki másként éli meg ezeket a heteket, de hogy senkinél nem múlik nyomtalanul, abban biztos vagyok. Hiszen mégiscsak ez életünk eddigi legnagyobb változása, nem lehet észrevétlen. Én gyászoltam. A régi életünket, a mögöttünk álló nyolc évet. De ez nem jelentette azt, hogy ne lettem volna nagyon boldog. Az voltam! Hogy is ne lettem volna az, amikor kis Barnabásunknál jobban még senkit sem vártunk!? De szükségem volt arra a néhány könnycseppre ahhoz, hogy száz százalékban át tudjam adni magam az új életünknek. Annak, aminek a küszöbén álltam két héten át - fél lábbal még a Barnabás előtti fejezetet tapostam, a másikkkal pedig már a közös utunkat jártam.
Két héttel Barnabás megszületése után aztán beléptem az ajtón, s végre megtörtént, amit a könyvekben írnak: ÉDESANYA született! Csupa nagybetűvel! Én legalábbis úgy érzem, hogy ekkor lettem anya a szó legmélyebb értelmében. Ekkor raktam a sorban hátrébb a vágyaimat, az önzőséget, magamat, s tettem első helyre a Kisherceget.
Életünk így, Barnabással lett teljes, aki belakta helyét - otthonunkban és a szívünkben is. S azóta már semmivel sem cserélném el új életünket! <3
