Két hete még nem mosolyogtam ilyen jót a történteken, de mostanra kezd halványodni az oroszlán nélkül töltött szörnyűséges 15 óra emléke. De mivel Barnabásom eddigi életének (szerencsére) ez volt a legnagyobb drámája, úgy érzem, mindenképp meg kell őriznem a történetet számára.
Barnabás és az oroszlán románca nem volt szerelem első látásra, mintegy fél éven át egy volt a szundikendő a többi plüss között az ágyában. Néha azzal aludt el, néha mással. Mikulásra kapta tőlünk, mindössze három hónapos volt akkor. Nincs hát mit csodálkozni azon, hogy időbe tellett, mire a kötődés kialakult. Egy éves kora körül vettem észre, hogy már csak az kell neki alváskor és hogy gyakran napközben is hozza-viszi. De ahogy telt-múlt az idő, egyre mélyebbre fűzte vele kapcsolatát a Kishercegem. Gyakran a játszótérre is vinni akarta, elég erős érvek kellettek itthon tartásához. A tisztára mosása igazi kihívást jelentett számomra, találni kellett ugyanis olyan időpontot, amikor másfél órára nélkülözhető életéből. (Miután kétszer is előfordult, hogy rossz időpontot választottam és Barnabás a mosógép előtt állva sírt, amíg le nem járt, azt a módszert dolgoztam ki, hogy éjjel, álmában vettem el tőle, majd egymás után kétszer, maximális fordulatszámon centrizve, félszárazan visszacsentem mellé.) Azzal nézte és hallgatta a meséket, volt, hogy én etettem őt, ő pedig az oroszlánt, sőt, az is előfordult, hogy fogat mosott neki. Tulajdonképpen az oroszlán lett Barnabásom "gyereke". Az utóbbi két hónapban neve is van már: "aja". Ezt hallva először már-már csalódott voltam, az "aja" és az "anya" szavak ugyanis a kezdeti stádiumban még össze-összemosódtak, s úgy értettem, hogy az oroszlánt ugyanúgy szólítja, mint engem. Még poénkodtunk is vele, hogy az oroszlán az anyapótlék. Arra, hogy nem "anyát", hanem "aját" mond, s arra, hogy ez nem más, mint az oroszlán első két szótagja ("ojo"), egyelőre kicsi hibával kiejtve, azon a bizonyos éjszakán jöttem rá (legalább volt valami értelme is a szívszaggató drámának).
Szép, napsütéses nyári napon történt a szakítás. Épp kacsaetetésből sétáltunk haza: mama, papa, anya, Barnabás és az oroszlán. Kismanóm valahol kiejthette szeretett alvókáját a babakocsiból, amit - hogy hogy, hogy nem - mögötte hárman sétálva nem vettünk észre. Negyed óra séta volt ez, nem sok idő, s amint a házhoz értünk, azonnal észrevettem, hogy valami hiányzik. Anyuval ketten rögtön sétáltunk vissza, ugyanazon az útvonalon. Benéztünk a bokrokba és a kukákba is, megkérdeztük az útba eső boltokat, hogy nem adták-e le, de sehol sem találtuk. Mindezek után este 8 órakor, teljesen kétségbeesve, ugyanakkor kíváncsian vezettem anyuéktól hazafelé. Kíváncsi voltam, hogy igaz-e, hogy nincs élet oroszlán nélkül. Mert én naiv kicsit bíztam abban, hogy nem pótolhatatlan, hogy Barnabásom okos és megérti, hogy elveszett, hogy elalszik majd a kutyusával, ami születése óta őrzi álmát. A magamat naivként való jellemzésből már sejthetitek a végkifejletet...
Amint beléptünk a lakásba, Barnabás keresni kezdte az "aját". Sehol sem találta, elkezdett sírni. Felhívtam a mamát és a papát, akik fejvesztve rohantak a késő estig nyitva tartó hipermarketbe, hogy beszerezzenek egy "ajapótlékot". Hoztak is egyet. Kendőnek kendő volt ugyan, csak éppen nem oroszlán, hanem maci és nem sárga, hanem szürke. Persze nem néztük hülyének a gyereket, nem gondoltuk, hogy majd elhiszi, hogy az oroszlán egy hosszú kirándulásból maciként tért haza, de bíztunk benne, hogy elfogadja, hogy ez az új alvóka, hogy ez van az oroszlán helyett.
Az első találkozás biztató volt, már-már megnyugodtam, s láttam lelki szemeim előtt a fürdés után édesen, macit ölelve alvó kis Barnabásomat. Örült a macinak, nevetett neki, simogatta, puszilgatta és az oroszlánt a fekvésig hátralévő egy órában nem kereste. Eljött aztán az alvás ideje. A tejcit még nyugodtan megitta a macit szorongatva, de amint betettem a kiságyba, kezdetét vette a dráma.
Először csak kiabálta Barnabásom, hogy "aja, aja, aja", tőlem várta, hogy odaadjam neki. Elmagyaráztam neki milliószor, ezerféleképpen a történteket, próbáltam megnyugtatni, de csak egyre kétségbeesettebben kereste. Kikéredzkedett a kiságyból és kereste a lakásban. Megnézte mindenütt, majd keserves sírásba kezdett. Minden túlzás nélkül állítom, hogy ilyet én még tőle a 21 hónap alatt nem láttam és nem hallottam. Az a lebiggyesztett száj, amit sírás közben produkált, ismeretlennek is elárulta volna, hogy nagyon elkeseredett. Hogy nem azért sír, mert fáj valamije, mert éhes vagy szomjas, vagy szimplán nem akar aludni, hanem mert szomorú, nagyon. Soha nem felejtem el azt a tekintetet, ahogy rám nézett. Tőlem, a rajta mindig, minden bajban segítőtől, a minden fájdalomra orvosságot meglelőtől várta, hogy segítsek. De nem tudtam. Szívszaggató volt, komolyan mondom. Egyrészt a csalódottság, amit éreztem rajta, másrészt a szakadatlan, folytonos, este 9-től éjfélig tartó sírás az "aja, aja" vagy "ojo, ojo" hívószavakkal vegyítve (igen, ez volt az a pillanat, amikor rájöttem, hogy miért "aja" az oroszlán), harmadrészt a tehetetlenség, hogy ezen a bajon nem tudok segíteni, erre nincs gyógyszer, nincs fájdalomcsillapító. Vagyis egy érkezett ugyebár, de hát nem használt. Úgy nézett és úgy kérte tőlem imádott alvókáját, hogy látszott rajta az a meggyőződés, hogy azt én vettem el tőle és nem akarom visszaadni. Néhányszor abbahagyta a sírást pár percre, akkor, amikor gondolt egyet, újra felkerekedett az ágyból és végigpásztázta a szobákat. Aztán ismét nem találta és folytatta oroszlánja siratását ott, ahol abbahagyta. Odaadtuk neki az itthon lévő összes plüssöt, játékot, kispárnát, takarót, hátha valamelyikkel elaludna. Ígértünk neki fűt-fát: hogy holnap megkeressük, szerzünk ugyanolyat. Próbáltuk lekenyerezni azzal, hogy kivételesen aludhat anya és apa között. De minden szó, minden próbálkozás hatástalan volt. Ringattam, öleltem, énekeltem neki, de ő csak sírt, sírt és az "aját" követelte. Néha próbálkozott az elalvással, próbálta úgy gyűrni a szeméhez és kis pofijához az új macit, ahogy az oroszlánt szokta, de nem ment, s csak még inkább felhergelte magát: földhöz vágta, kijelentette, hogy "nem, nem, nem" (háromszor a nyomatékosítás kedvéért), majd újra csak azt kántálta, hogy "aja, aja" és "ojo, ojo". Éjfélre álomba sírta magát. :(
Ahelyett, hogy gyorsan én is bezuhantam volna az ágyba és szusszantam volna egyet a nagy próbatétel után, felraktam minden létező fórumra a szökevény fotóját, majd elkezdtem keresgélni a neten, hátha találok valahol ugyanolyat. Azt tudtam, hogy gyártani már nem gyártják. Amikor kialakult ez a szoros kötődés, akartam venni még egyet gondolva az ilyen esetre, de akkor már nem kaptam. Bevallom, akkor azért nem jártam végig Győr összes bababoltját, az internetes keresőt pedig egyáltalán nem vetettem be, hiszen nem volt vészhelyzet. Inkább bíztam abban, hogy nem lesz rá szükség. Hát lett volna. Most pedig sehol sem találtam.
Barnabás két órán át aludt, majd megébredt és újra elkezdte keresni alvótársát. A macival még félálomban, csukott szemmel sem lehetett megtéveszteni, a dráma folytatódott, most egészen reggel 6-ig kitartott a sírás. Közben tíz percekre el-elbóbiskolt, de még akkor, álmában is hüppögött és fel-felkiáltott, hogy "aja". Én pedig egyre jobban kétségbe estem. Olyan gyomoridegem volt az elveszett oroszlán miatt, mint még talán sosem. Nevetségesnek hangzik: egy oroszlán miatt. Két éve szerintem még nevettem volna ezen, el nem hittem volna, hogy a gyerekek így tudnak ragaszkodni valamihez. De most már tudom. Féltem, egyfolytában azon járt az agyam, hogy vajon hány ilyen éjszakánk lesz, hány napig fogja keresni, mire elfogadja, hogy nincs többé. 6-tól fél 8-ig megint aludt egyet, majd nyakunkba vettük a várost. Mindent bejártunk, de mindenhol ugyanazt hallottuk: nem is gyártják már. Közben reménykedve néztem újra és újra a telefonomra, hátha jött valakitől az üzenet, hogy megtalálta. És ha nem is ezzel a hírrel, de jött. Nem is egy. Rengetegen segítettek a keresésben, közvetítettek, három édesanya pedig azért írt, hogy nekik ugyanilyenjük van, nem használják, szívesen Barnabásomnak adnák. Azonnal el is mentünk az egyikért, most már csak abban kellett reménykednem, hogy elfogadja, még ha nem is ugyanaz, csak ugyanolyan. Mert azt rögtön kiszúrta, nem volt nehéz: nem volt viseltes és foltos, hiányzott róla a címke, abból a csücsökből, amit mindig rágott. De nem bánta. Az átélt éjszaka után annyira örült annak, hogy van egy másik, a réginek a testvére, hogy nem érdekelte. Tudtomra adta, hogy tudja, hogy ez nem ugyanaz, de leírhatatlanul boldog volt. Nem is láttam még akkora örömöt az arcát, amit akkor, amikor megpillantotta az oroszlánt a megmentő anyuka kezében, amint hozta azt le a lépcsőn. Ölelgette, puszilgatta, azt mondogatta, hogy "szere, szere" és hogy "vigyá, vigyá", azaz vigyázni fog rá! :) És végre rám sem nézett azzal a megvető pillantással, amire többé gondolni sem szeretnék. Biztos vagyok benne, hogy haragudott rám. :( A tragikus éjszakát követő reggelen nem vehettem ki az ágyból, nem fogadott el tőlem semmit, apát akarta mindenáron. Belesajdul a szívem, ha eszembe jut, remélem, hogy többet ilyet nem kell átélnem.
Oroszlán nélkül tehát tényleg nincs élet, de az odaadó, jószívű, segítőkész édesanyáknak hála már nem is kell, hogy legyen. Mert hogy napokon belül érkezik anya fiókjába az oroszlánnak még egy testvére, biztos, ami biztos! :)
Akárki akármit mond a mai világról, számomra bebizonyosodott, hogy az igenis jó, mert sok jó ember lakja. Sőt, hiszem, hogy több jó, mint rossz, s amíg így van, addig jó helyen vannak itt a gyermekeink! Köszönöm Nektek, Anyukák, akik magatokra ismertek, kívánom, hogy számotokra is legyen szép a világ! ;)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése