Hétalvó(m)

Barnabásom alszik. Már két órája édesen szuszog kis oroszlánját szorongatva. Hiába huszonkét hónapos, egyszerűen nem tudok betelni a látvánnyal - gondolom sokan vagytok ezzel így. Ilyenkor a kis pofikáján még mindig vélek felfedezni valamit azokból a vonásokból, amelyek újszülöttként tették gyönyörűvé. Néha éppen akkor lépek be, amikor mocorog, grimaszol - épp úgy, mint pár naposan. Azon kívül is be-benézek hozzá, hogy meggyőződök arról, hogy elaludt, és hogy megnézem, mielőtt én is nyugovóra térnék. Bemegyek, megállok az ágya mellett és csak gyönyörködöm. Próbálom türtőztetni magam, hogy megálljam, hogy ne adjak egy puszit a pofijára - arra ugyanis általában megébred. Csak állok némán, mosollyal az arcomon, végtelen szeretettel és büszkeséggel a szívemben, és úgy elemezgetem magamban vonásait, mint a szülőszobán, amikor először megláttam. Igyekszem lefényképezni magamnak az angyali, békés arcocskát, akiről ilyenkor nehéz elképzelni, hogy milyen eleven, örökmozgó, rosszalkodó, csíntalan kisördög is tud lenni. Nézem, nézem, s remélem, hogy a kép beleég a retinámba, mert sosem szeretném elfelejteni. Aztán kijövök a fényképezőért és lefotózom, az a biztos. Mert ki tudja, hogy tíz-húsz-ötven-hatvan év múlva mire lesz képes az agyam, elő tudja e majd hívni a most megörökített képet. :) Így van jó sok fotó édesen álmodó kis Barnabásomról. <3 És rajtam, meg apán kívül nem hiszem, hogy bárki is lát különbséget az elkapott pillanatok között, hogy bárki is érti, hogy minek ebből ennyi...Pedig nem véletlenül tartjuk nagy becsben ezeket a pillanatokat, perceket, órákat.

Barnabás alszik tehát, én pedig írok most éppen. De van, hogy főzök, takarítok, dolgozok, tornázok, szépítkezek, szervezek, tervezek, olvasok, céltalanul netezek. Igen, erre mindre van időm egy soha nem nyugodó, minden lében kanál kisember mellett. Nem panaszkodom - most már. Nem volt ez mindig így. Ha csak egy éve is azt mondja nekem valaki, hogy éjjel tizenkét (!) órát fog aludni, ebéd után pedig két-három órát, biztosan azt hiszem, hogy valaki máshoz beszél, nem az én gyerekemről van szó. :) Az alvás volt ugyanis egy éven át a legfőbb mumusunk.
Az eszik és alszik időszak tulajdonképpen, amivel az első hetekben jellemzik a szakirodalmak a babákat, nálunk két napig tartott. Már a kórházban töltött harmadik napon sem aludt egész nap. Aztán hazajöttünk, meglátogatott minket a gyerekorvos. A nálunk töltött két és fél óra alatt fél órát aludt mindössze és nem azért, mert szopizott sokat. Ezek után a doktornénink így búcsúzott: "Szimóna, nem akarom az ördögöt a falra festeni, de nem lesz jó alvó". 
Küzdöttünk is rendesen. Fogtuk a húsz perces alvásokat mindenre: fáj a hasa, jön a foga, mozgásfejlődés, nappali élmények álmában való feldolgozása, újra és újra rátörő éhség. Okot mindig találtam, amivel főként magamat próbáltam nyugtatgatni. De miután a hasfájós korszakon túl voltunk és Barnabás továbbra is húsz percet aludt napközben, egyre inkább beláttam, hogy egyszerűen bűn rossz alvó, az alvásigénye nem is közelít ahhoz, amit a nagykönyvben írnak. Mert olyan nincs, hogy minden nap jön a foga, ugrik a fejlődésben és a többi. Hogy kiire ütött, azt el nem bírtam képzelni, mert apa és én is simán tudunk aludni tulajdonképpen bármikor. Egy esős vasárnap délutánon, amikor nem volt semmi programunk, gyakran aludtunk egész délután. És folytattuk este és éjjel is persze! :) De Barnabásom mellett ennek már csak a halvány emléke élt.
Napközben - mint már írtam - húsz perceket aludt, ami pont arra volt elég, hogy nyugodtan pisiljek és egyek pár falatot. Akkor nem volt könyv, amit éppen olvastam, nem edzettem és blogot sem írtam még. Semmire nem volt ugyanis időm. De a rossz alvó kis Manóm így sem fáradt le, az éjszakáink sem voltak jobbak. Fél hét-hétkor kelt, nyolc-kilenc óra alvás után, s azt is kétóránként megszakítva (jobb esetben, rosszabb éjszakákon akár félóránként is). Félálomban, mint valami zombi, négyszer-ötször sétáltam át hozzá minden éjjel. Amikor meghallottam a bébiőrben Barnabásom nyöszörgését, először mindig reménykedtem, hogy csak álmodik, visszaalszik. Aztán a nyöszörgésből sírás lett, egyre hangosabb, én pedig vagdalózva, ciccegve, magamban káromkodva, mint akit kínoznak sétáltam át a szomszédba sokadszor és a félhomályban próbáltam kitapogatni a kiságyban a Kisherceget, akinek valami megint megzavarta az álmát. Azt hittem, ennek sosem lesz vége. De vége lett... :)

Már épp kezdtem elfogadni, hogy a rossz alvó gyerekemből sosem lesz hétalvó, amikor észrevettem az első reménykeltő jeleket. Nyolc hónapos kora körül, amikor elkezdett mászni. Szerintem akkortól fáradt le igazán. :) Akkor a 20 perces napközbeni alvásból 40-45 perc lett és az éjszakák is elkezdtek javulni. Hihetetlen, de akkor úgy örültem a szabad háromnegyed órának ebéd után, mint most a két-három órának. :) A következő fordulópont az átaludt éjszaka volt, amivel tíz hónaposan örvendeztetett meg először. Egy évesen aztán elkezdett járni, amihez - gondolom - még több energiára lett szüksége, így délután már másfél órákat sziesztázott, éjjel pedig tizenkét órán át durmolt. Ez utóbbi jó szokása azóta is kitart, sőt, egy-egy fárasztóbb nap után a tizenhárom órás alvás sem ritka. Ebéd után pedig már két-három órás pihenőt ad anyának és magának. :) Persze vannak továbbra is rossz napok és még rosszabb, sokszor kelős, álmatlan éjszakák néha, de már nem ez az általános, hanem az a kivétel. Végre látok Barnabásomban valamit magunkból! Végre újra arra valók az éjszakák, hogy feltöltődjek, hogy kipihenjem magam! És végre újra vannak vasárnap reggelek, amiket kihagyunk, pontosabban átalszunk - ugyanis tíz körül kelünk. Az elmúlt hétvégén - alig merem leírni - szombaton negyed 11-kor, vasárnap háromnegyed 11-kor fújta az ébresztőt a kis Manó! :) Jó, persze, ez nem normális, ebből azért nincs is rendszer, de jól esik néha na, hogy kényeztet minket. <3

Meg különben sincs szívem felébreszteni, én is utálom, ha felkeltenek. Ha nem magától kel, akkor egy kibírhatatlan hisztigépet kapok, amitől inkább megkímélem magunkat, ha lehet. És az sem utolsó szempont, hogy a gyerekek - azt olvastam - álmukban raktározzák el a kis agyukban a napközben tanultakat, hallottakat, látottakat, tulajdonképpen akkor tanulnak. Én pedig szeretném, ha okos kisfiam lenne - vagyis még okosabb, mert természetesen most is ő a legokosabb huszonkét hós emberke a világon! <3
Úgyhogy aludjon csak sokat és álmodjon meseszépeket! :)



u.i.: Remélem, hogy közületek, anyucik, sokakat kényeztet ekkora alvással a gyerkőce! Azoknak pedig, akik most küzdenek, üzenem: van remény! ;)