Küszöbön

Soha életemben nem voltam ennyire fáradt és "elnyűtt". Testileg-lelkileg lemerültem. Orvosom a terhességem vége felé azt mondta: "A szülés nem más, mint egy sportteljesítmény. Extrém sport, de az". (Édesanyám és szülést már átélt kollégáim erre mind nyeltek egy nagyot, majd azt mondták: ,,meglátszik, hogy férfi".) Hát én semmilyen extrém sportot nem próbáltam eddig, de fizikálisan valóban úgy igénybe vett az a pár óra, mintha legalább az olimpiai aranyért futottam volna. Este tíz óra volt, mire áttoltak a kórterembe, s magamra hagytak az én Tündérkémmel. Hiába volt azonban este, hiába voltam végtelenül gyenge és fáradt, nem tudtam aludni.

Csend volt, szobatársat nem kaptunk, így minden idegszálammal a mellettem szuszogó kis csomagra összpontosíthattam, amit kilenc hónapon át a szívem alatt hordtam. Ösztönösen, megszokásból végigsimítottam a hasam, majd mosolyogva nyugtáztam, hogy már a maga teljes valóságában velünk van Tökmagunk. Angyali kis pofiját simogattam és a kis buksiját. Nézegettem, hogy melyikőnktől mit örökölt, hogy kire hasonlít. Mellkasára téve tenyerem éreztem szapora szívverését, bőrömet lágyan simogatta lélegzete.Csak néztem, bámultam, olykor-olykor sírtam. Fel nem foghattam, hogy megérkezett közénk, hogy ő az, akihez már hosszú hónapok óta beszélgetek, akivel zenét hallgatok, akivel minden titkom és gondolatom megosztom. Akire annyira vigyáztam és aki miatt mindent megettem, azt is, ami nem tartozik a kedvenceim közé. A szerelem már akkor elkezdődött, amikor a pocakomban volt, s most kiteljesedett. <3

Ebben a mámorban telt a kórházban töltött három nap, egyszerűen nem tudtam betelni kis Barnabásunkkal. Fogalmam sincs, hogy mi munkált bennem, de kávé és minden egyéb élénkítő nélkül pörögtem három napon át reggeltől estig. Egyrészt egy hősnek éreztem magam a szülés után. Már ezért az érzésért, a hatalmas önbizalomdózisért megérte! Másrészt óriási adrenalinbombát kaptam Barnabás mellé. Izgultam minden pelenkázásnál, öltöztetésnél, szopiztatásnál, büfiztetésnél. Aggódtam, hogy nem fázik-e (augusztus végén szültem, a legnagyobb melegben, 30 fok volt, úgyhogy szerintem meztelenül sem fázott volna, de hát akkor még nem voltam rutinos anyuka) vagy hogy nincs-e melege. Büszkén sétálgattam vele a kórteremben, a kórház folyosóján,  s alig vártam, hogy hazavihessem ezt az édes kis csomagot és megmutathassam neki, hol fog lakni.

Ez a rózsaszín köd, az árnyék nélküli örömmámor addig tartott, amíg el nem jött a hazaút pillanata. Felöltöztünk, édes kisfiunkat pedig olyan óvatosan raktuk bele a bébihordóba, mint valami porcelánbabát. Hosszú percekig azon tanakodtunk Tibivel, hogy nem túl szoros-e a szíj, aztán útnak indultunk. Elköszöntünk az orvostól és a szülésznőtől, én pedig azon kaptam magam, hogy gombóccal a torkomban alig bírom visszafojtani a sírást. Azt éreztem, hogy fáj a búcsú, de magam sem értettem, hogy miért. A kocsinál aztán már nem bírtam tovább, potyogtak a könnyeim, mint a záporeső, ahogy megpillantottam Barnabásunkat a kocsi hátsó ülésén. Hiába volt velem már negyedik napja, hiába gondoskodtam róla közel száz órája, ott, abban a pillanatban tudatosodott bennem, hogy anya lettem, hogy Tibi apa lett. Hogy szülők lettünk! Hogy van valaki, akiért felelősséggel tartozunk, akire az életünknél is jobban kell vigyáznunk. A gondolatot szó követte, megkértem Tibit, hogy figyelmesen, lassan vezessen (nem mintha eddig bámilyen balesetet okozott volna).

Hazaértünk, Barnabás azonban ebből mit sem vett észre, édesen aludt tovább. Letettük az ágyunkra és büszkén, egymást átölelve néztük a kisembert a nagy ágyon! :) Betakargattam, körbepárnáztam (nem mintha egy újszülött akár egy centit is arrébb tudna menni), majd kimentünk ebédelni. Tibi meglepetésebéddel várt haza. Ő főzte és isteni finom volt!  Mégsem tudtuk teljesen élvezni a mennyei falatokat, úgy siettünk az evéssel, mintha időre mennénk valahova. Pedig "csak" a kisfiúnkhoz siettünk a szobába. Bebújtunk mellé az ágyba és ki sem keltünk onnan estig. Csak gyönyörködtünk és gyönyörködtünk benne, én pedig időről időre sírtam. Másnap volt Tibi születésnapja. Ez volt az első közös reggelünk családként, ennél nagyobb ajándékot szerintem sosem fog kapni. Volt hát mit ünnepelni, 28  éves lett... és apa! Én mégis csak sírtam és sírtam.
Sokadig nap ment már ez így, s kezdtem kétségbe esni, hogy miért érzek a földöntúli boldogságon kívül lehangoltságot és szomorúságot is? Egyáltalán hogy lehet ezeket a teljesen ellentétes érzéseket együtt, egyszerre érezni? Teljesen össze voltam zavarodva. Hiába kérdezgette Tibi, hogy mi a baj, nem csak neki nem tudtam válaszolni, magamnak sem. Persze a hormonok is furcsa játékot játszanak ilyenkor az emberrel, de nem akartam csak erre fogni. Rájöttem, hogy mit siratok - a régi életemet.

Akárki akármit mond, a szülővé válásra, az anyaságra teljes mértékben felkészülni nem lehet. Hiába van rá kilenc hónapunk, addig nem tudjuk a maga valójában, hogy mit vállalunk, hogy milyen lesz azután az életünk, ameddig bele nem csöppenünk. Persze mindenki mondja, míg terhes vagy, hogy aludj sokat, mert utána nem lesz rá alkalmad, hogy menjetek el kettesben vacsorázni vagy moziba, mert utána jó sokáig csak álmodhatunk erről. Ezeket hallva legyintettem, "tudom, tudom", gondoltam magamban. És tudtam is. De teljesen más elméletben tudni és a gyakorlatban átélni.
A kórházból hazaérve döbbentem rá, hogy van egy kis emberke, akit mindig óvnom, féltenem és szeretnem kell, akiről mindig gondoskodni fogok, akit minden rossztól megvédek (legalábbis mindent megteszek ennek érdekében), akit boldoggá teszek.  Megrémisztett ez az óriási felelősség! A huszonnégyórás szolgálat, az éjjeli szoptatások, pelenkázások és ringatások, a kialvatlanság pedig felébresztette bennem a régi életem utána vágyat. Aludni akartam egyhuzamban tizenkét órát, zuhanyozni anélkül, hogy a bébiőr a mosdópulton áll és azt hallgatom, hogy mikor kell kiugranom a tus alól. Ugyanezt kívántam evés közben is. És el akartam menni otthonról. Shoppingolni, bevásárolni, beülni valahova a barátokkal egy kávéra. Hangosan zenét hallgatni, magas sarkút felvenni, a pelenkázótáska helyett a saját kis ridikülömet cipelni. Kettesben lenni a férjemmel, borozgatni, óriásit beszélgetni. Mondjuk az előző esti buliról. Vagy épp a leendő gyermekünkről. De ez már a múlt, a tervezgetett, hőn áhított gyermek már velünk volt.
Bármilyen furcsán hangzik, sirattam a terhességemet is. Én imádtam terhes lenni. Azok közé a szerencsések közé tartozom, akiket egyáltalán nem gyötört rosszullét, akik nem híztak sokat, akik végig fittek maradtak, akik 36 hetesen még 208 lépcsőn mentek fel a kilátóba. Szerettem a korábbinál nagyobb figyelmet, a pillanatokat, amikor Tibi a pocakomat simizte és beszélgetett a Tökmaggal. Amikor nevetve néztük, ahogy hullámzik a hasam, s követni tudtuk, hogy honnan hová "úszik".

Gyötrődtem nagyon. Duplán. Mert a fenti érzések mellett még lelkiismeretfurdalásom is volt... Amiatt, hogy így érzek. Hiszen a nagykönyv szerint nekem most a világ legboldogabb nőjének kellene lennem! Szégyelltem magam, amiért önző módon magamra, magunkra gondolok, a kettesben töltött évekre. Most már tudom, hogy nem kellett volna.
Mindenki másként éli meg ezeket a heteket, de hogy senkinél nem múlik nyomtalanul, abban biztos vagyok. Hiszen mégiscsak ez életünk eddigi legnagyobb változása, nem lehet észrevétlen. Én gyászoltam. A régi életünket, a mögöttünk álló nyolc évet. De ez nem jelentette azt, hogy ne lettem volna nagyon boldog. Az voltam! Hogy is ne lettem volna az, amikor kis Barnabásunknál jobban még senkit sem vártunk!? De szükségem volt arra a néhány könnycseppre ahhoz, hogy száz százalékban át tudjam adni magam az új életünknek. Annak, aminek a küszöbén álltam két héten át - fél lábbal még a Barnabás előtti fejezetet tapostam, a másikkkal pedig már a közös utunkat jártam.

Két héttel Barnabás megszületése után aztán beléptem az ajtón, s végre megtörtént, amit a könyvekben írnak: ÉDESANYA született! Csupa nagybetűvel! Én legalábbis úgy érzem, hogy ekkor lettem anya a szó legmélyebb értelmében. Ekkor raktam a sorban hátrébb a vágyaimat, az önzőséget, magamat, s tettem első helyre a Kisherceget.
Életünk így, Barnabással lett teljes, aki belakta helyét - otthonunkban és a szívünkben is. S azóta már semmivel sem cserélném el új életünket! <3

Úgy vártunk Rád, Édes Kisfiam!

Kis Barnabásunk születésének pillanata, az ahhoz vezető pár órás út, annak minden másodperce örökbe beégett az emlékezetembe. Felejthetetlen nap volt - szerintem minden édesanya így gondolja. Én hozzáteszem: életem egyik legszebb élménye - ezt már nem tudja őszintén kimondani minden, valaha szült nő, ezért érzem magam nagyon szerencsésnek.
Augusztus 29-re vártuk a Tökmagot (apa azóta így hívta, hogy megtudtuk, kisfiú érkezik közénk). Sőt, az orvos három héttel korábban azt jósolta, hogy két héten belül megérkezik, így úgy számoltunk, hogy augusztus 22-re legkésőbb család leszünk. Hát nem így lett, Barnabásunk megvárakoztatott bennünket.
Az egész család nagyon türelmetlen volt már, minden nap égett a telefonom a sok hívástól. Úgy kérték rajtam számon a kis angyalkát, mintha parancsolhatnék neki. Miközben én sem szerettem volna már semmit sem jobban, mint hogy a karjaimban tarthassam. Bevallom, érkezése előtti napokban - bár abszurdnak hangzik - már-már haragudtam Barnabásunkra, amiért nem kíváncsi ránk. Apának a két hét szabadságából egy hét már letelt, s Barnabás még sehol. Egy héttel kevesebb idő, amit együtt tölthetünk, családként. A várakozás örömteli napjait felváltotta a lehangoltság, letargia. Minden este kérleltük, könyörögtünk neki, hogy bújjon ki, biztattuk, hogy ne féljen elindulni. Elmondtuk neki, hogy milyen sokan várják már idekint, meséltünk neki a szobácskájáról. Apa minden este a karácsonyi csengőnkkel csengetett neki, hogy ideje kijönni. De ő ránk se hederített!
Minden este úgy csuktam le a szemem, hogy talán reggelre már nem így ébredünk. Valamiért úgy képzeltem, hogy éjjel szülök. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért. Talán túl sok amerikai filmet láttam, amelyikben az éjszaka közepén kelti a nő párját, aki félálomban, teljes stresszben, pizsamában és mamuszban száguld feleségével a kórház felé. Hogy miért, miért sem, mindegy is, a lényeg, hogy éjszakára vártam Barnabásunkat, és minden reggel csalódottan ébredtem. Jó pár nap így telt el, mire elkezdtem átértékelni a dolgokat. Úgy tekintettem végül ezekre a napokra, mint Barnabásunktól kapott ajándékra. Kaptunk tőle még egy egész hetet, amit kettesben tölthettünk Tibivel. Amikor éjjel feküdtünk és délben keltünk. Olyannyira elkezdtünk ennek örülni, hogy szülés előtt négy nappal még bevállaltam egy kirándulást Győrből Budapestre, a Citadellához. És nem csak az utat vállaltam be, a Citadellához is felkapattam nagy pocival. Szerelmes, felejthetetlen, soha vissza nem térő napok voltak ezek, amit végül megköszöntünk a Tökmagnak!:) A Tökmagnak, aki egy hasonlóan szerelmes ebéd után végre úgy döntött, véget vet a romantikának...
Augusztus 31-én reggel az orvosnál kezdtük a napot, aki azt mondta, hogy talán holnap este megismerhetjük Barnabásunkat. Már-már beletörődtem, hogy apához hasonlóan szeptemberi gyerek lesz, sőt, akár egy napon is lehet a születésnapjuk (Tibi szeptember 5-én ünnepel), ő azonban úgy gondolta, hogy a szülinapi tortán nem akar majd osztozni, még apával sem!:) A kórházból hazaérve kibéreltem magamnak a nappalit, a kanapét: moziztam és két marékkal faltam a chipset, míg Tibi elugrott itthonról. Mikor hazaért, nekiláttunk a hagymás rostélyosnak, ebéd után pedig a mosogatásnak. Ekkor vette Barnabásunk a bátorságot az előtte álló hosszú, fárasztó úthoz. Háromnegyed kettőkor indult el, de akkor még csak félve, közbe-közbe gondolkodóba esve, hogy jöjjön vagy se. Már mértük az időt apával, s már szinte biztos voltam benne, hogy már nem kell sokat várnunk arra, hogy láthassuk a kicsi fiúcskát, de fél ötig nem fordult "véresen komolyra" a dolog. Két fájás között viccelődtünk, beszélgettünk, fogat mostam, készülődtem. Egyik pillanatról a másikra lettek a tíz perces fájásokból két percesek. Ekkor már anyu is itt volt nálunk, aki pánikba esve mentőt akart hívni, mondván, nem érünk be a kórházba, de erről szerencsére lebeszéltük. Kapkodva indultunk, de nekem még ekkor is volt annyi energiám és lélekjelenlétem, hogy a lépcsőházból visszafutottam megfésülködni. Kócoson mégsem mehetek! És különben is - hogy mutattam volna az első közös fotónkon a kisfiammal?! Fél hatra értünk be a kórházba, 19:23-kor pedig már fel is sírt a legkisebb szerelmem! Ügyes volt nagyon, már most kész úriember, hogy megkímélte anyát. Megcsináltuk - ő, én és apa! A pillanat pedig, amikor fölém tartották az én kékfejű, véres, bömbölő kis hercegemet, leírhatatlan. Nem gondoltam semmire, teljesen üres volt a agyam, csak néztem, csodáltam és sírtam. Nem tudtam szólni, nem köszöntem neki, nem mondtam neki semmi szépet, ahogy azt korábban elképzeltem. Csak bámultam, az örömkönnyektől homályos szemeimmel megkerestem a kis talpacskáját, s azt érintettem meg először. A kis talpacskát, ami már tizenkét hetes pocaklakó korában ámulatba ejtett, amit hat hónapon át szerelemmel nézegettem az ultrahangon kapott fotón. Most végre láthattam élőben, megérinthettem. Hihetetlenül pici, puha és gömbölyű!:)
Miután a család kint várakozó apraja-nagyja is kigyönyörködte magát a mi hercegünkben, apa visszahozta hozzám, s a következő két órát hármasban töltöttük. Hiába feküdtem egy kényelmetlen kórházi ágyon, kórházi hálóingben, izzadtan, műszerek között, életünk legmeghittebb két órája volt ez. Csak simogattuk, cirógattuk, puszilgattuk kis Barnabásunkat. Két érintés és leheletnyi csók között pedig egy-egy testrészét elemeztük. Sűrű, fekete haja volt, hosszú szempillái, turcsi kis orra, íves szája. Pont olyan, amilyet szerettem volna. Míg a pocakomban volt, bíztam benne, hogy apa szemeit és szempilláit örökli, szülei két "rossz" orra közül pedig a kevésbé rosszat, az enyémet. Így lett, úgyhogy tökéletesebbet rajzolni sem lehetne. Íves szemöldökének a szülésznők is csodájára jártak, hosszú, zongorista ujjain pedig mi hüledeztünk, hiszen olyan egyikünknek sincs. (A család aztán a nagypapa génjeire fogta.)
Fél tíz, a két óra letelt, elhagyhattuk a szülőszobát. Csend honolt az osztályon, mindenki aludt, egy-egy csecsemő sírása emlékeztetett csak arra, hogy hol vagyunk. Későre járt, a család nem maradhatott, rögtön egyedül maradtam - négyszemközt, a fiammal. Fáradtnak kellett volna lennem, de én majd kicsattantam az energiától. Egész éjjel epekedve vártam, hogy mikor ébred fel az én kis angyalkám, hogy mikor láthatom újra gyönyörű szemeit, hallhatom egyelőre még halk, nyöszörgő hangját. Hogy mikor lesz rám szüksége, hogy mikor gondoskodhatok róla. Reggelig csak néztem, gyönyörködtem, fülig érő szájjal csodáltam. Olyan földöntúli érzések kerítettek hatalmukba, amelyekről addig azt sem tudtam, hogy léteznek. Boldog voltam, nagyon boldog, életemben eddig a legboldogabb!

u.i.: A szülésznőm, amikor a szülés előtti hetekben elmondtam neki, hogy mennyire félek, mert nagyon alacsony a fájdalomtűrő küszöböm, ezt mondta: "Fájni fog, de szeretném megmutatni Neked, hogy milyen egy szép szülés". Azóta is fülemben csengenek ezek a szavak, amelyeken akkor mosolyogtam magamban, s igazán nem hittem, hogy igazak lehetnek. Most már tudom, ahogy szerette volna, sikerült megmutatnia nekem, hogy milyen egy szép szülés. Azóta minden szülés előtt állónak azt kívánom, hogy úgy élhesse át azokat az órákat, ahogyan az nekem megadatott. Ennél többet senkinek sem kívánhatnék!