Félelem és aggódás a köbön

A Balaton-parton vagyunk. Barnabásom kifáradt a délelőtti pancsolásban, az igazak álmát alussza a lakókocsiban. Tibi ugyanezt teszi a parton, élvezve a nyár utolsó simogató Napsugarait, én pedig a napozóágyból csodálom a vizet, a kacsákat, a túlpartot. Egy-egy pillanatra sikerül megfeledkeznem arról, hogy augusztus 30-át írunk, de gyorsan visszazökkenek a valóságba. Elég csak körülnézni... A kempingben már sok az üres placc, az állandó vendégeken kívül turisták már nem nagyon vannak. A hőmérő higanyszála 30 fok felett van, de érezni azért, hogy gyengébben süt már a Nap. Korábban sötétedik és az éjszakák már hűvösek. Csak a Balaton ugyanaz. Ugyanúgy törik meg rajta a Nap, éjszaka pedig a Hold sugara, ugyanúgy hullámzik a hajók és a kacsák mögött, ugyanolyan szürke előttem és zöldeskék a messzi távolban. Ugyanúgy csap fel és nyaldossa a sziklákat partot érve. A Balaton, a csodás!


Minden nyáron sokszor lejövünk a magyar tengerhez, idén azonban minden eddiginél gyakrabban volt erre lehetőségünk. Összesen egy hónapot töltöttünk a Balaton mellett kis Barnabásunkkal és most, nyár végére sem unjuk. Boldog vagyok, hogy itt búcsúzhatunk a nyártól, s vehetünk egy nagy levegőt, hogy tiszta fejjel, lelkileg megerősödve térjünk vissza és vágjunk bele az új életünkbe. Mert holnaptól új élet kezdődik.

Barnabásom holnap lesz két éves, ezért is örülök annak, hogy - az előzetes tervek ellenére - mi csak kedden, szeptember 1-jén kezdjük a bölcsit. Így is lelkiismeretfurdalásom van, hát még ha a szülinapján dobnám be a mélyvízbe. A holnapi nap még egy utolsó anya-fia nap lesz - ajándék Neki, s Nekem! Persze, tudom, nem az utolsó, de mégis... Az utolsó ilyen. Az utolsó olyan, amikor csak édesanya vagyok, akinek egyáltalán nem jár munkán az esze, akinek nincs is más "munkája", mint hogy a gyermekével legyen, róla gondoskodjon, vele játsszon, neki okozzon önfeledt pillanatokat. Az utolsó olyan, amikor Barnabás csak anya és apa kisfia, mama és papa unokája, dédi dédunokája vagy keresztanya keresztfia. Az utolsó olyan, amikor ébresztőóra  nélkül, ráérősen ébredünk hétköznap és ha akarunk, 11 órakor még pizsamában vagyunk. Az utolsó olyan, amikor nem sietünk, amikor sehová sem készülődünk, alighogy kinyílt a szemünk. Az utolsó olyan, ami csak a miénk - kettőnké!
Nemsokára újra dolgozó nő (is) leszek. Holnaptól Barnabás az Elefánt csoport tagja lesz, s remélem, hogy sokak barátja és Ritának és Adrienn-nek is picit a "kisfia". Holnaptól korán kelünk, csörög a vekker, sietünk reggel, örökké késésben leszünk. Már hallom magamat: "Gyere már Barnabás, mert megint elkésünk!".

Félek. Borzasztóan félek, könny szökik a szemembe, ahányszor csak az új életünkre gondolok. Sőt, már a hét eleji szülői értekezleten majdnem elsírtam magam. Tavasszal, a beíratáskor még jó ötletnek tűnt a bölcsi, biztos voltam benne, hogy Barnabásnak szüksége van már a gyerektársaságra, nekem pedig a felnőttre. Aztán ahogy egyre közeledett a nyár vége, megjelentek a vészjósló sötét felhők a fejem felett. Barnabás az elmúlt hónapokban nagyon anyás lett, a korábbinál sokkal jobban igényli az állandó jelenlétemet, a szeretgetést, a gondoskodást. Mi lesz Vele nélkülem? Tizenkét órát alszik, mostantól, ha este korán lefektetem, akkor is legfeljebb csak tizenegyet tud majd. Milyen szívtelen vagyok, hogy egy ilyen pici gyereket felébresztek legszebb álmából? Imád enni. De mi van, ha a bölcsis koszt nem ízlik majd neki? Ebéd után is nagyokat alszik, de csak és kizárólag kiságyban, csendben és teljes sötétségben. A bölcsiben nem rácsos ágy van, sokan lesznek körülötte és csak félhomály adott a sötétítővel. Hogy kínozhatom azzal, hogy megvonom tőle a nyugodt sziesztát? Itthon minden figyelmet ő kap, csak vele foglalkozok egész nap. Mi lesz, ha magányos lesz és szomorú? Nagyon bújós és nyűgös, ha jön a foga. Vajon a bölcsiben is tutujgatják majd az ilyen napokon? Van egy csomó szava, amit csak mi értünk, amiket ő maga alkotott. Megértik majd, hogy mit szeretne? Tejallergiás. Biztosan tartani tudják a diétát és megfelelően etetik? Szeretik majd a nevelőnénik? Tudnak neki elég figyelmet szentelni a többi gyerek mellett? Lesznek barátai? Jól fogja magát érezni? Haragudni fog Rám, amiért ott hagyom idegenekkel? Nem fog ettől kevésbé szeretni? Nem vagyok szívtelen és gonosz, hogy ennyi idősen magára hagyom? Olyan kicsi még... :(
Ezek a gondolataim egy hónapja és ahogy közeledik a nagy nap, egyre sötétebbek a felhők felettem, egyre hangosabban szólal meg bennem a vészcsengő. Szeretném elnyomni, de nem tudom. Elszomorodok a gondolattól, hogy nem tudok majd minden percéről. Hogy nem fogom tudni, pontosan mennyit evett, mennyit aludt. Hogy mit csinált, mit játszott, mit rosszalkodott. Fájni fog, ha valamit nem én hallok és látok tőle először, hanem a nevelőnénik. Félek attól is, hogy kevés időm jut rá a munka mellett. Hogy bármennyire is szeretnék érte én odaérni, ritkán fog menni. Félek, hogy elszalasztok értékes pillanatokat.
Van bennem azért némi várakozás és izgatottság is. Két héttel ezelőtt még a munkát sem vártam, bevallom, elkényelmesedtem kicsit itthon, mostanra azonban már megváltozott az ezzel kapcsolatos érzésem. Azt, hogy újra dolgozzak, most már várom, nagyon is. Győzködöm magamat, hogy jó lesz Barnabásnak a bölcsiben, hogy szeretni fog ott, hogy ez csak lámpaláz, amit most érzek: félelem az újtól, a változástól, és hogy néhány hét múlva majd csak nevetek magamon. De a félelmeim erősebbek, nem győznek az észérvek. Most úgy érzem, megbántam már, hogy így döntöttünk, hogy beírattam bölcsibe, de már nincs visszaút, hiszen hivatalosan már dolgozok, épp szabadságon vagyok.  Félek, bánni fogom, hogy nem használtam ki a 3 évet, hogy elszalasztok értékes napokat. Siratom a két évet, amíg Barnabás egészen az enyém volt! <3
Mindezt persze nem mondom Barnabásnak, s igyekszem nem is éreztetni vele gyötrődésemet. Vidáman mesélek neki Bogyó és Babóca segítségével minden nap a bölcsis életről, vettem neki csodaszép kis hátizsákot és bölcsis szandit. Hiába, nagyfiú már... az én kicsi nagyfiam! :)

Szikrázó Napsütés, Balaton, a csodás - a bús melankóliából Barnabásom bébiőrből kiszűrődő, csivitelő hangja húz ki: "Anya! Anya!". A napozásnak vége, útban a lakókocsi felé felébresztem apát is. Folytatódik a nap, s használjuk is ki, tegyünk még hozzá a nyári emlékek hosszú, boldog sorához! Az aggodalmat elteszem holnapra... Vagyis holnaputánra, mert a holnap még a Miénk, csak a Miénk - Barnabásé és az Anyukájáé! <3

"Kérlek, Ősz, ezúttal ne siess! Késhetnél is picit... "

Életünk kockái

Susmogás: most akkor hogy is vonulunk be? Életemben annyira még nem dobogott a szívem, mint az oltárig vezető úton. Félelmetesen hosszúnak tűnt a folyosó! :)
Az esküvői videónkat nézem. Most, három év távlatából, a világot - és a méreteket is - reálisan látva jót nevetek magamon.

A hétvégén ünnepeltük a házassági évfordulónkat. A harmadikat! Tíz és fél év áll Tibivel a hátam mögött, abból az utóbbi hármat férj és feleségként éltük le, a most hátrahagyott kettőt pedig már apaként és anyaként is(!). Nézem az esküvői videónkat és azon gondolkozom, hogy mennyi minden változott három év alatt. Nem sok idő, mégis sokkal több mindent megéltünk az elmúlt harminchat hónapban, mint az előtte lévő nyolcvannégyben. Az első hét év jórészt a barátokról szólt, élveztük az élet habos oldalát - haverok, buli és még több buli! A boldogító igen után aztán belevetettük magunkat a nagybetűs, felnőtt életbe, a nagykönyvet követve.És egyszer csak belecsöpptentünk életünk legszebb, legizgalmasabb, csodákkal teli részébe! De valljuk be, valahol a legnehezebbe is...

A gyermek ajándék, csoda! Senki és semmi nem tud bennünket olyan boldoggá tenni, mint ezek a csöppnyi kis emberek, ám a változással, amit az életünkbe hoznak, nehézségek is járnak. A kialvatlanságra és a napi kedvenc zenéket felváltó gyereksírásra mindenki fel van készülve (már amennyire fel lehet), de arra, hogy mindennek ez az apró emberke áll a központjában, minden programot ő határoz meg, minden gondolatunk mögött ő áll, nem lehet. A gyermek áldás, csoda, de próbatétel is, amit csak az erős alapokon álló kapcsolatok bírnak ki. Mert a férfinek hiányzik a korábban neki járó kizárólagos figyelem és törődés, a nő pedig érzi ennek a terhét, s lélekszakadva próbál egyensúlyozni a feleség és az anyaszerep között. Mert a nő akarva akaratlanul is megváltozik, olyan tulajdonságokat hoz ki belőle a gyermeke, amelyek létezéséről addig maga sem tudott. Mert a nő kiszakad a társadalmi életből, mindennapjait a háztartásvezetés és a gyermeknevelés teszi ki. Mert nagy energiákat követel egy-két kettesben eltöltött óra megszervezése is. Mert nehéz elfogadni, hogy egyik napról a másikra nem mi vagyunk a saját életünk urai, nem azt csinálunk és akkor, amikor akarunk. Ettől a sok változástól pedig a nő és a férfi is feszült lesz. Mi is éreztük ennek a súlyát, állnak mögöttünk nehéz napok, de úgy érzem, eddig jól vizsgáztunk. A köztünk lévő kötelék egy percre sem lazult meg, a sziklaszilárd alapon nem repedések lettek, hanem újabb rétegek! Az idei évfordulón erre (is) koccintottunk, miután felidéztük a három évvel ezelőtti pillanatokat.

Nézem a videót, közös életünk első kockáit. Akár tegnap is készülhettek volna, három év nem fogott a külsőnkön. Mégis mások  már azok, akik lapozgatják az emlékeket és azok, akik szerepelnek rajtuk. A férfi már nem csak férj, hanem édesapa is, a nő pedig nem csak feleség, édesanya is. Két szó, talán a legszebbek a világon, amelyek pontos jelentése leírhatatlan. Barnabásunk a legszebb ajándék, amit az élettől kaptunk, Ő a köztünk lévő szövetséget megbonthatatlanná, mindennapjainkat tartalmasabbá, boldogabbá tette, közös életünknek új értelmet adott. A mi "feladatunk" már nem csak az, hogy egymást boldoggá tegyük és segítsük tűzön-vízen át. Egy kisembert kell úgy szeretnünk, dédelgetnünk, nevelnünk, hogy boldog, céljait elérő, sikeres felnőtt legyen majd belőle. Okosan kell szeretni, úgy, hogy közben felállítsuk neki a szabályokat, megmutassuk neki, mi a jó és a mi a rossz, s megtanítani neki azt, hogy bármit elérhet az életben, amit csak szeretne. Ehhez kell neki példát mutatnunk kitartásból, szorgalomból, becsületből, őszinteségből, önzetlenségből, emberségből. Mondja azt bárki, hogy nem ez a világ legnehezebb feladata! Mégis nevetve csináljuk, mert olyan pillanatokkal van kikövezve, amelyeket csak egy édesanya és édesapa élhet meg.

Nézem a videót. Le-leragadok a kedvenc részeknél, miközben cikáznak fejemben a gondolatok. Könny szökik a szemembe, a büszkeség könnycseppjei. Büszke vagyok magunkra, arra, hogy a világ legcsodálatosabb kisfiújának a szülei lettünk, s arra, hogy emellett sem felejtettünk el férj és feleség is lenni. Büszke vagyok magamra,  hogy tíz évvel ezelőtt jól választottam. :) És büszke vagyok a férjemre, mert olyan társ és édesapa lett, amilyenről minden nő álmodik. <3
Két egész hetet együtt tölthettünk a nyáron és gyakran csak hátradőltem,néztem a pasijaimat és mosolyogtam. Barnabásunk már most tanulja apától a férfias dolgokat. Együtt borotválkoznak, szöget ütnek, fúrnak és kalapálnak. Apától tanul focizni, csajozni (mert nem lehet elég korán kezdeni), bulizni. Míg én gyerekdalokat és mondókákat hallgattatok vele naphosszat, Tibi már most a legnagyobb slágerekhez szoktatja a fülét. Apát követve lesz bátor, vakmerő és nagyot álmodó. Ha rajtam múlna, sosem ugrálna a magasból, a racionalitások talaján maradva lebeszélném minden lehetetlennek tűnő dolog megpróbálásáról ahelyett, hogy azt tanítanám, hogy minden lehetséges. Ínyenc sem anya példáját követve lesz, velem nem valószínű, hogy gyakran enne szalonnát, kolbászt és rántottát. De felismeri és nevén nevezi már a sört, a bort és a pálinkát is, amit szintén nem tőlem tud. A pasis öltözködést is tanulja már a kis  Manó, ha apa baseball sapkát vesz, ő is magára parancsolja. De ami a legfontosabb, hogy a férfias "keménység" mellett látja a gondoskodást is. Azt, hogy néha apa főz anya helyett, hogy puszilgatjuk és ölelgetjük anyát, ha beteg, hogy a férfi nem attól férfi, hogy rá sem néz a porszívóra. És azt, hogy hogyan kell kényezetetni a nőket - hétvégén én már két pasitól kapom ágyba a kávét! <3

Már jó ideje megy a videó  és még mindig csak a polgári szertartás elején tartok, a mindent megváltoztató kérdés előtt járok. A versmondó szaval: "... És végül szeretném, ha már ráncok borítják az arcunkat, azt lássam, hogy életünk nem is lehetett volna ennél boldogabb!" Eddig jó úton járunk, s tudom, hogy nem is térünk le róla soha!

"Igen!" - "Igen!". Végre, jöhet a buli, most már egy két évessel ropva a táncot, miközben őzike szemeivel értetlenkedve nézi, hogy hogy került anya és apa a tévébe! :)

Drága Férjem! (A megszólítás története maradjon a mi titkunk ;) ) 
Köszönöm, hogy Vagy Nekem és hogy vagy Barnabásunknak! S azt, hogy nem is akármilyen - A legeslegjobb! <3
A nehezebb napokon pedig gondolj erre:
"Im, szerelmem ekkép változik, de
Soha meg nem szűnik, mindig él,
S nem gyöngül, ha néha szelidebb is...
Gyakran csendes a folyó, de mély!" /Petőfi Sándor/

Szupi Balcsi

Vége a nyárnak! Tudom, sokakat lehangolok ezzel a kijelentéssel, a húgom szinte sértésnek vette, amikor a füle hallatára hagyta el ez a mondat a számat, úgyhogy kiegészíteném annyival: számunkra! Fáj ez az igazság, főleg, hogy nem is akármilyen nyár van a hátunk mögött! Háromszor nyaraltunk, megszámlálhatatlanul sokszor strandoltunk, nem volt hétvége program nélkül - ennek is köszönhető, hogy jó rég írtam. Mostanra viszont annyi mesélnivalóm gyűlt össze, hogy bepótolom a kimaradt bejegyzéseket a következő napokban, adok olvasnivalót bőven. Már csak azért is, hogy ennek a nyárnak minden illatára, zajára, dalára, nevetésére, érintésére emlékezni tudjak majd!

Ez volt az első nyár, amit Barnabásom is élvezett. Tavaly is sok helyen jártunk, vittük nyaralni is, de idén lett száz százalékosan valódi a mosoly az arcán a Balaton partján. A pancsolást, a hűsítő habokat tavaly is nagy kacajjal fogadta, de nagyjából ennyiben ki is merült számára a nyaralás - és így sajnos számunkra is. Bár a strandon könnyebb volt vele, mert még nem tudta követelni a "pancsit" és nem kellett azon agyalni, hogy mivel tartsam legalább negyed órát a parton, esténként sétálni nem lehetett vele. Menni még nem tudott, a babakocsiban és kézben pedig utált. Négykézláb szeretett volna jönni-menni a sétányon, s ha ebben korlátoztuk, abban nem volt köszönet. Hisztiből pedig nem kértünk, így minden estét a szálláson töltöttünk. Nem úgy, mint idén...
Ezúttal minden napos vendégei voltunk a füredi Tagore-sétánynak. Bár egy valami nem  változott tavaly óta: Barnabás legszívesebben most is egyedül, a maga útvonalán, a maga tempójában fedez fel mindent, babakocsiból a legritkább esetben kémleli a környéket. Nem mondom, hogy nem fáradtunk le ugyanannyira az utána való futkározásban, az állandó készenlétben, mint ő a "sétában", de élmény volt, mert neki az volt! Minden este, a strandról kifelé menet már mondta, hogy "hajó, hajó"  és "vito, vito" (ez a vitorlás barnabásul :) ), így a kikötőbe való séta kötelező programmá vált. És egyáltalán nem bántuk! A sétány elején zenélő "indiken" kívül minden és mindenki megnevettette ezt a kisembert. (Az indiánoktól félt, már  a sétányhoz közeledve közölte mindig, hogy "fél", így nagy ívben kikerültük őket.)
Már két éve Barnabásommal élek, érzek, lélegzek, mégsem tudtam még megszokni, hogy számára minden egy nagy csoda! És imádom, hogy ez így van. Általa mi is kicsit újra gyerekek lettünk, mi is újra észrevesszük az apró szépségeket. Kacsát és hattyút etettünk esténként, a kikötőben pedig a hajónézésen kívül a virágokat is meg "kellett" szagolni. Integettünk a hajóknak, kavicsot dobáltunk a vízbe és minden csobbanásnál nagyot nevettünk. Megálltunk minden utcazenésznél, annál is, amelyiknél jómagam nem tettem volna. Járdaszegélyen sétáltunk és Barnabás szerint olyan "magasról" ugrottunk le a végén! :) Az állatkertben hosszan időztünk az őzikéknél és kecskéknél is, amikre Barnabás előtt épp hogy csak rápillantottunk. Élvezettel néztük, ahogy a félelmet legyőzi benne a kíváncsiság és kuncogva megsimogatja, majd megeteti őket. Aztán mi is eléjük tartottuk a tenyerünket és gyerekké válva nevettünk azon, ahogy csiklandoznak. Azt pedig, hogy ezek után Barnabás minden állatnál kérte, hogy "simito", azaz simogassuk meg, Tibivel egymásra mosolyogva vettük tudomásul és véget nem érő türelemmel magyaráztuk felváltva minden kifutónál, hogy az ororszlánt, a tigrist, az orrszarvút, az elefántot vagy a kígyót éppen miért nem lehet. :)
Mindezek után az pláne természetes volt, hogy a Balatonban mi is vízicsibék módjára "pancsiztunk" Barnabásom szavával élve. Főleg, miután a Kismanó megkapta a karúszóját. A beleülős, neki való úszógumit tulajdonképpen a szekrénynek vettük  meg tavaly. Meg persze a lelkiismeretünk megnyugtatására! Kishercegünk már tavaly sem óhajtott beleülni, pedig akkor még nem tudta olyan magabiztossággal tudtunkra adni az akaratát, mint idén. Most nyáron már ki sem tudtuk próbáltatni vele. A bokáig érő pancsolóból mégis mindig be akart menni a mélybe, így - bár igazából sem súlyban, sem korban nem neki való még a legkisebb sem - beruháztunk egy karúszóra. Nincs mit veszteni alapon, legfeljebb megy az úszógumi mellé... De nem, ez a világ legjobb vétele volt! :)

Barnabás az első perctől imádja, nagy magabiztossággal úszik vele ott is, ahol már nem ér le a lába. Egy-két fürdés után már arra is rájött, hogy ebben lebegni is tud a vízen, így napoztatta apró talpacskáit. A sokadik alkalommal pedig már apa hátáról ugrált a vízbe. És tudjátok még, mit csináltunk a vízben? Iszapoztunk, vízipisztolyoztunk, egymást locsáltuk és buktattuk le! Na meg kagylókat kerestünk, amire nagyjából tíz éves korom óta nem volt példa. Amit találtunk, Barnabásnak adtuk, ő kellő aprólékossággal megnézte, értékelte, hogy "pici" vagy "nagy", majd visszadobta. Úgyhogy nem hoztunk haza egyet sem! :)

 

A játszótér is jó barátunk lett, ez volt ugyanis az egyetlen esély arra, hogy Barnabást szárazon tartsuk legalább egy kis ideig. Vele sütöttünk, sőt, volt, hogy azon kaptuk magunkat, a gyerek már a csúszda tetején,  mi meg ketten ücsörgünk a homokozó szélén és sütjük a nyuszikát. De legalább volt a fiúcskának mit szétrombolnia, mikor visszajött! :) Utána pedig visszaült mellénk és beásatta apával a lábát a homokba. Aztán beásta apa a sajátját is és akkor már csatlakoztam én is. És csudaklassz volt! Tudjátok még, hogy milyen hűsítő a homok mélyen? :)

Az pedig csak ráadás volt, hogy egy két éves nem csak az élet apró csodáinak tud örülni, ajándékban is nagyon boldoggá teszik az ici-pici apróságok is. Úgy tudott örülni a főtt kukoricának és egy jókora szelet dinnyének, mintha egy hatalmas tortát vettünk volna neki. Széles mosolyt csalt az arcára az utcán osztogatott lufi is, na meg a strandon a kapszulákban árult dolgok. Igaz, ez utóbbi nekem az idegeimre ment, szidtam sokat a kapszulák feltalálóját, akárki is legyen az! Nem tudom, mi a pontos neve azoknak a műanyag, nagy tégelyeknek,amik pár száz forintért adnak egy meglepetést rejtő kisebb-nagyobb tojást, gumilabdát, tanga bugyit (!). (Ez utóbbit többször is megnéztem, hogy jól látom-e, valakinek biztosan úgy tűnhetett, hogy vásárolnék, csak zavarban vagyok. Egy röpke gondolat erejéig egyébként átfutott az agyamon, hogy veszek egyet, mert nagyon kíváncsi vagyok, hogy miből van az a bugyi, ami csupán kétszáz forint. De győzött a józan ész... na meg a szemérem! :D) Az ismeretlen feltaláló, na meg a gyártók viszont biztosan meggazdagodtak belőle, az én gyerekemnek ugyanis minden nap kellett venni legalább egy valamit legalább az egyik kapszulából. Legszívesebben a közelükbe nem vittem volna már őt,  de gyakorlatilag kikerülhetetlen: méterenként kihelyeztek egyet, biztos, ami biztos! :)

De nem a kapszulák voltak az egyetlenek, amik számomra kevésbé tűntek csodálatosnak, mint két évesemnek. Rovarok iránti rajongásáról már írtam egy korábbi posztomban, s az ízeltlábúak iránti érdeklődés azóta csak tovább mélyült. A lepkéknek, katicabogaraknak és szitakötőknek még tudtam vele együtt örülni, de a hangyáknak, méheknek, temetőbogaraknak, tücsköknek, pókoknak és szarvasbogárnak bevallom, már nem. Sőt, ez utóbbiaknak apa sem, úgyhogy az Barnabásom egyetlen szerencséje, hogy van egy papája, aki megmutatja neki a természet ezen élőlényeit is. Legnagyobb barátságot a szarvasbogárral kötött, persze, hisz az volt a legnagyobb! Papával találták a szállásunk udvarán. Először csak a papa tenyerében figyelte,  majd megsimogatta nagy sikongatásokkal kísérve, később pedig úgy felbátorodott, hogy már a saját kis tenyerében tartotta a ""szarvast", cipelte, hozta oda hozzám és a mamához... Szerintem látta rajtunk, hogy rajongásunk nem őszinte, a gyerekek hótiszta lelkükkel átlátnak a felnőtteken, érzik, mi a való, s mi nem. <3

Ha a "szarvas" felé mutatott érdeklődésem művi is volt, a nyár minden más pillanata őszinte. Őszintén nevetős, viháncolós, örülős, élvezős, ölelős, puszilós, érintős, szeretős, ráérős! Imádtam, hogy nem sietünk sehová, hogy nem kell siettetnünk Barnabást, hogy hagyhatjuk, hogy minden bokornál megálljon, hogy fél órát elszöszmötöljön valami mellett, hogy felfedezze a világot!
Búcsúzóul behunytam a szemem és nagyot szippantottam a balatoni nyárba, azt kívánva, hogy még ezer ilyen élményt adjon Nekünk! A "Balcsi" partján töltött közel három hét Barnabás szerint is "szupi" volt, úgyhogy az biztos, hogy jövőre újra találkozunk!
Jövünk majd, Balaton, egy három évessel! :)