Félelem és aggódás a köbön

A Balaton-parton vagyunk. Barnabásom kifáradt a délelőtti pancsolásban, az igazak álmát alussza a lakókocsiban. Tibi ugyanezt teszi a parton, élvezve a nyár utolsó simogató Napsugarait, én pedig a napozóágyból csodálom a vizet, a kacsákat, a túlpartot. Egy-egy pillanatra sikerül megfeledkeznem arról, hogy augusztus 30-át írunk, de gyorsan visszazökkenek a valóságba. Elég csak körülnézni... A kempingben már sok az üres placc, az állandó vendégeken kívül turisták már nem nagyon vannak. A hőmérő higanyszála 30 fok felett van, de érezni azért, hogy gyengébben süt már a Nap. Korábban sötétedik és az éjszakák már hűvösek. Csak a Balaton ugyanaz. Ugyanúgy törik meg rajta a Nap, éjszaka pedig a Hold sugara, ugyanúgy hullámzik a hajók és a kacsák mögött, ugyanolyan szürke előttem és zöldeskék a messzi távolban. Ugyanúgy csap fel és nyaldossa a sziklákat partot érve. A Balaton, a csodás!


Minden nyáron sokszor lejövünk a magyar tengerhez, idén azonban minden eddiginél gyakrabban volt erre lehetőségünk. Összesen egy hónapot töltöttünk a Balaton mellett kis Barnabásunkkal és most, nyár végére sem unjuk. Boldog vagyok, hogy itt búcsúzhatunk a nyártól, s vehetünk egy nagy levegőt, hogy tiszta fejjel, lelkileg megerősödve térjünk vissza és vágjunk bele az új életünkbe. Mert holnaptól új élet kezdődik.

Barnabásom holnap lesz két éves, ezért is örülök annak, hogy - az előzetes tervek ellenére - mi csak kedden, szeptember 1-jén kezdjük a bölcsit. Így is lelkiismeretfurdalásom van, hát még ha a szülinapján dobnám be a mélyvízbe. A holnapi nap még egy utolsó anya-fia nap lesz - ajándék Neki, s Nekem! Persze, tudom, nem az utolsó, de mégis... Az utolsó ilyen. Az utolsó olyan, amikor csak édesanya vagyok, akinek egyáltalán nem jár munkán az esze, akinek nincs is más "munkája", mint hogy a gyermekével legyen, róla gondoskodjon, vele játsszon, neki okozzon önfeledt pillanatokat. Az utolsó olyan, amikor Barnabás csak anya és apa kisfia, mama és papa unokája, dédi dédunokája vagy keresztanya keresztfia. Az utolsó olyan, amikor ébresztőóra  nélkül, ráérősen ébredünk hétköznap és ha akarunk, 11 órakor még pizsamában vagyunk. Az utolsó olyan, amikor nem sietünk, amikor sehová sem készülődünk, alighogy kinyílt a szemünk. Az utolsó olyan, ami csak a miénk - kettőnké!
Nemsokára újra dolgozó nő (is) leszek. Holnaptól Barnabás az Elefánt csoport tagja lesz, s remélem, hogy sokak barátja és Ritának és Adrienn-nek is picit a "kisfia". Holnaptól korán kelünk, csörög a vekker, sietünk reggel, örökké késésben leszünk. Már hallom magamat: "Gyere már Barnabás, mert megint elkésünk!".

Félek. Borzasztóan félek, könny szökik a szemembe, ahányszor csak az új életünkre gondolok. Sőt, már a hét eleji szülői értekezleten majdnem elsírtam magam. Tavasszal, a beíratáskor még jó ötletnek tűnt a bölcsi, biztos voltam benne, hogy Barnabásnak szüksége van már a gyerektársaságra, nekem pedig a felnőttre. Aztán ahogy egyre közeledett a nyár vége, megjelentek a vészjósló sötét felhők a fejem felett. Barnabás az elmúlt hónapokban nagyon anyás lett, a korábbinál sokkal jobban igényli az állandó jelenlétemet, a szeretgetést, a gondoskodást. Mi lesz Vele nélkülem? Tizenkét órát alszik, mostantól, ha este korán lefektetem, akkor is legfeljebb csak tizenegyet tud majd. Milyen szívtelen vagyok, hogy egy ilyen pici gyereket felébresztek legszebb álmából? Imád enni. De mi van, ha a bölcsis koszt nem ízlik majd neki? Ebéd után is nagyokat alszik, de csak és kizárólag kiságyban, csendben és teljes sötétségben. A bölcsiben nem rácsos ágy van, sokan lesznek körülötte és csak félhomály adott a sötétítővel. Hogy kínozhatom azzal, hogy megvonom tőle a nyugodt sziesztát? Itthon minden figyelmet ő kap, csak vele foglalkozok egész nap. Mi lesz, ha magányos lesz és szomorú? Nagyon bújós és nyűgös, ha jön a foga. Vajon a bölcsiben is tutujgatják majd az ilyen napokon? Van egy csomó szava, amit csak mi értünk, amiket ő maga alkotott. Megértik majd, hogy mit szeretne? Tejallergiás. Biztosan tartani tudják a diétát és megfelelően etetik? Szeretik majd a nevelőnénik? Tudnak neki elég figyelmet szentelni a többi gyerek mellett? Lesznek barátai? Jól fogja magát érezni? Haragudni fog Rám, amiért ott hagyom idegenekkel? Nem fog ettől kevésbé szeretni? Nem vagyok szívtelen és gonosz, hogy ennyi idősen magára hagyom? Olyan kicsi még... :(
Ezek a gondolataim egy hónapja és ahogy közeledik a nagy nap, egyre sötétebbek a felhők felettem, egyre hangosabban szólal meg bennem a vészcsengő. Szeretném elnyomni, de nem tudom. Elszomorodok a gondolattól, hogy nem tudok majd minden percéről. Hogy nem fogom tudni, pontosan mennyit evett, mennyit aludt. Hogy mit csinált, mit játszott, mit rosszalkodott. Fájni fog, ha valamit nem én hallok és látok tőle először, hanem a nevelőnénik. Félek attól is, hogy kevés időm jut rá a munka mellett. Hogy bármennyire is szeretnék érte én odaérni, ritkán fog menni. Félek, hogy elszalasztok értékes pillanatokat.
Van bennem azért némi várakozás és izgatottság is. Két héttel ezelőtt még a munkát sem vártam, bevallom, elkényelmesedtem kicsit itthon, mostanra azonban már megváltozott az ezzel kapcsolatos érzésem. Azt, hogy újra dolgozzak, most már várom, nagyon is. Győzködöm magamat, hogy jó lesz Barnabásnak a bölcsiben, hogy szeretni fog ott, hogy ez csak lámpaláz, amit most érzek: félelem az újtól, a változástól, és hogy néhány hét múlva majd csak nevetek magamon. De a félelmeim erősebbek, nem győznek az észérvek. Most úgy érzem, megbántam már, hogy így döntöttünk, hogy beírattam bölcsibe, de már nincs visszaút, hiszen hivatalosan már dolgozok, épp szabadságon vagyok.  Félek, bánni fogom, hogy nem használtam ki a 3 évet, hogy elszalasztok értékes napokat. Siratom a két évet, amíg Barnabás egészen az enyém volt! <3
Mindezt persze nem mondom Barnabásnak, s igyekszem nem is éreztetni vele gyötrődésemet. Vidáman mesélek neki Bogyó és Babóca segítségével minden nap a bölcsis életről, vettem neki csodaszép kis hátizsákot és bölcsis szandit. Hiába, nagyfiú már... az én kicsi nagyfiam! :)

Szikrázó Napsütés, Balaton, a csodás - a bús melankóliából Barnabásom bébiőrből kiszűrődő, csivitelő hangja húz ki: "Anya! Anya!". A napozásnak vége, útban a lakókocsi felé felébresztem apát is. Folytatódik a nap, s használjuk is ki, tegyünk még hozzá a nyári emlékek hosszú, boldog sorához! Az aggodalmat elteszem holnapra... Vagyis holnaputánra, mert a holnap még a Miénk, csak a Miénk - Barnabásé és az Anyukájáé! <3

"Kérlek, Ősz, ezúttal ne siess! Késhetnél is picit... "