Alváshoz készülődök, épp az ébresztőórámat állítom be fél 8-ra. Bekapcsolom a
tv-t, mindegy mi megy, azon alszok el - ezekben a percekben (éjfél után pár perccel írom ezeket a sorokat) így nézett ki egy kedd estém másfél évvel ezelőttig. A megszakítás nélkül, mélyen átaludt éjszakát aztán pörgős, munkába sietős reggel követte. Kapkodós, mégis nyugodt, kiszámítható. Biztosan tudtam, hogy elkészülök fél 9-re. Reggeli és öltözködés közben fél szemmel, fél füllel a képernyőre tapadtam, a beszélgetős társadalmi-politikai műsorokra kapcsoltam. Aztán slusszkulcs a zsebbe és uzsgyi! Épphogycsak, de beértem.
Nem volt régen a dolgozós életem, mégis hosszú percekbe tellett, mire fel tudtam idézni. Az anyaság valahogy időzavarral is jár - legalábbis nálam. Hihetetlen gyorsan eltelt a másfél év, amióta itthon vagyok, mégis nagyon távolinak tűnnek már az előtte lévő napok. Egyrészről nem tűnik másfél évnek az anyukalétem, másrészről viszont egy évtizednek érzem. Ez a kettősség jelen van az élet minden területén.
Örülök, hogy (félve, de leírom) csak 9-kor kelünk, hogy ráérősen telnek a napok, hogy ritkán van kapkodás. Barnabásom vidám halandzsázására jobb érzés kelni, mint a telefon ébresztőórájára, kis Hercegemen azonban nincs "szundi" lehetőség, hogy sunnyak még öt-tíz percet. Tudom, hogy sokkal egészségesebb nyugodt, zajmentes környezetben álomba merülni, mint a képernyő vibrálása mellett, mégis sokszor kínos a csend, gyakran nyúlnék a távirányító felé, de nem szeretném felkelteni a mélyen alvó kis Tündéremet. Örülök, hogy reggel mesét kell néznem a kis Manómmal, mert bevallom, szeretem őket, ám hiányzik a száz százalékos tájékozottság, naprakészség. Örülök, hogy a napjaim stresszmentesen, a munkahelyinél összehasonlíthatatlanul jobb, kedvesebb, szeretetreméltóbb és szeretettelibb főnökkel telnek, mégis hiányzik a pörgés, a kollégákkal való kávézás, viccelődés, a csapathoz tartozás érzése. Örülök, hogy délután nem kell az üres lakásra hazajönnöm, mert van, aki mindig betölti azt kacajával (vagy épp sírásával, de szerencsére ez a ritkább), mégis néha vágyom a csendre. Arra, hogy ejtőzhessek egyet a fárasztó nap után. Megnyugtat a tudat, hogy nem vagyok egyedül, hogy mindig van Velem valaki éjjel (a férjem külföldön dolgozik, a hétköznapok nélküle telnek), de olyan jó lenne úgy zuhanyozni, hogy közben nem áll a bébiőr a mosdópulton. És persze aludni sem lenne rossz a "kihangosító" nélkül, teljesen kikapcsolt aggyal.
Ugyanez igaz a házaséletünkre is. A világ legjobb napindítója, hogy hétvégén kicsi fiúnk bekuporodik közénk a nagy ágyba és szeretetteljesen ugrál rajtunk, húzza hajunkat, csavarja az orrunkat, de nagyon tudtuk szeretni az órákon át heverészős, semmittevős, délig ágyban levős ébredéseket is. Szeretjük, ha a barátaink átjönnek este, mikor Barnabásunk már alszik, beszélgetni, társasozni, filmezni, borozgatni, néha-néha azonban kimozdulnánk itthonról. Kevés szórakoztatóbb dolog van a kis Tökmaggal való sétáknál, de nagyra tudtam értékelni az andalító, romatnikus bolyongásokat, a nagy túrákat, kirándulásokat is.
Szeretem tehát az új életünket, de szerettem a régit is. Lehet, hogy sok anyukatársam elítél ezért, hogy sokan úgy gondolják, erre gondolni is vétek, én bevallom: az utóbbi sokszor hiányzik. És érdekes, hogy ahogy telik az idő, egyre gyakrabban. Ahelyett, hogy egyre halványulnának az emlékek, egyre többször kapom azon magam, hogy azon sóvárgok, mi lenne, ha még kettesben élnénk a friss házasok életét. Sőt, egy-egy hisztis, sírással, küzdelemmel, harccal kitöltött nap után (most kövezzetek meg!) az is elhagyta már a számat, hogy "lehet, hogy nekünk nem való gyerek". Hogy "azonnal kérem vissza a régi életünket!" Persze amint kimondom, furdal is a lelkiismeret. Aztán este, amikor elcsendesedik a gyerekszoba, veszek egy nagy levegőt, ha Tibi is itthon van megiszunk egy pohár bort, hátradőlünk és rájövünk, hogy Barnabásunk nélkül boldogtalanok lennénk. Hogy hiába nem lenne gyerekünk, az életünk már akkor sem lenne ugyanolyan. Mert közben elteltek az évek, öregedtünk. Hiába mennénk már el bulizni, a diszkóban már nem lennének ismerősek az arcok, a zenék. Hiába érnénk rá mi minden hétvégén, ha már minden barátunk a gyermekével tölti a szabadnapot. És rájövünk, hogy igenis, való nekünk a szülőség, annak minden nehézségével, a vele járó felelősséggel és lemondással együtt. Hiszen mindennél jobban ezt akartuk, őt akartuk: a kis Barnabást. <3 Nélküle nem hiányoznának ugyan a régi szokásaink, a spontaneitás az életünkből, de hiányozna egy leírhatatlan, megfogalmazhatatlan, mindennél fontosabb dolog: a saját család. Mert a szokások pótolhatók, lettek újak. De az érzés, amit egy kis emberke ad nap mint nap, pótolhatatlan. A tőle kapott szeretetcsomagot - a puszit, az ölelést, a simogatást, a nevetést, a huncut kacsintást, a hálás tekintetet - senki és semmi sem helyettesítheti és néha akármilyen nehéz is, ezért érdemes élni. Azért, hogy öreg korunkra úgy érezzük, az életünkből nem hiányzott semmi! :)
2015. február 25., szerda
2015. február 19., csütörtök
Örülök, hogy fiú!
"Úgy tűnik, hogy kislány!" - mondta az orvos, miközben a monitort fürkészte. Leírhatatlan örömöt éreztem, rögtön könnybe lábadt a szemem és fülig érő szájjal kerestem a férjem tekintetét. De még mielőtt megtalálhattam volna és kicsordult volna az a boldogságcsepp a szemem zugából, az orvos így szólt: "Vagy várjon! Nem, nézze csak! Ez itt határozottan kukacnak tűnik! Nyolcvan százalékra merem mondani, hogy kisfiú." Csalódottságomat próbáltam leplepzni. Szégyelltem magam, hogy nekem nem csak az a fontos, hogy egészséges, hogy nekem nem mindegy, hogy kisfiú vagy kislány érkezik közénk...
Tizenhat hetes terhes voltam ekkor. Többektől hallottam, hogy már ekkor megmondták a baba nemét. Mi is abban a reményben mentünk orvoshoz, hogy "ma kiderül". És - ahogy olvashattátok - majdnem biztosra kiderült, húsz százalék reményem maradt csak a hőn áhított lányra - ma már attól lelkiismeretfurdalásom van, hogy ezt egyáltalán leírom. Szörnyen érzem magam, ha ránézek kis Barnabásomra és eszembe jut, hogy én Jázmint akartam. Szörnyen érzem magam, mert nem értem, hogy hogy akarhattam. Hogy lehetne ő hercegnő, amikor nekem Kishercegre van szükségem! <3
Ha bele gondolok, mióta tudtam hogy a kisbabát nem a gólya hozza (ennek idejét körülbelülre sem tudom. Azt sem tudom, hogy valaha hittem-e, hogy az hozza :D), de legalábbis amióta tudtam, hogy egyszer majd én is anyuka leszek, azóta kislányt akartam. Kislány koromban imádtam babázni, sok babám volt, sok névvel - lánynevekkel. Egyetlen fiú volt köztük, az is csak azért, mert az a baba annyira fiúsan nézett ki, hogy nem lehetett még játszásiból sem lány. :) A babázásból kinőttem aztán, de a kislány iránti vágy maradt. Soha el sem tudtam magam képzelni egy kisfiúval, bele sem akartam gondolni abba, hogy nekem nem két lányom lesz. A húgommal annyira jó párost alkotunk, hogy én is ilyen testvérpárt szerettem volna. A gyermeki álmok, remények akkor sem hagytak magamra, amikor kiderült, babát várok. Ekkor fordult komolyra a dolog, ekkor tudatosult bennem, hogy ez nem "megrendelésre" megy. Hogy erről nem én döntök. Hogy ez életemben az első dolog, amire semmilyen befolyásom nincs. Mégis bíztam. Olyannyira, hogy ha a családtagjaim, barátaim közül bárki csak célozni is mert arra, hogy szerinte kisfiú van a pocakomban, idegesen felálltam és otthagytam. Jó esetben. Rosszabb napjaimon elkezdtem bizonygatni, hogy márpedig ő biztos, hogy puncis. Érveim is voltak. Szorgalmasan bújtam az ilyen-olyan népi hiedelmeket, hogy milyen tüneteket produkálnak a lányos és a fiús anyák. Mindegyik között találtam olyat, ami illett rám, úgyhogy csak meggyőztem magam arról, hogy a lányosból több passzol. Ezek lettek az érvek :)
Édesanyám biztos volt benne, hogy fiam lesz, ő nem hagyta lerázni magát, újra és újra próbált rávenni, hogy azért barátkozzak azzal a gondolattal is, hogy kukaca lesz a jövevénynek. Egyik beszélgetésünk alkalmával, a nagy ellenkezésem miatt viccesen megkérdezte: "És ha fiú lesz, ott hagyod a kórházban?" Én pedig rávágtam, hogy "igen". Persze ezt azért nem gondoltam komolyan, de jól mutatja ez a párbeszéd a helyzetet, hogy mennyire hallani sem akartam kisfiúról. El sem tudtam képzelni, hogy mit lehet csinálni egy kisfiúval. Utálok labdázni, mindig is unalmasnak találtam az építőkockázást és az autótologatást is. Mindezek után el lehet képzelni, hogy mennyire sokkoltak az orvos szavai. Pláne, hogy fél perc erejéig már örülhettem annak, hogy Jázmin lesz. Mert hogy a 16. hétre már a lány nevünk is meg volt.
Férjemnek nem voltak ilyen rózsaszínes álmai, ő tipikusan a "nekem mindegy, a lényeg, hogy egészséges legyen" elvet osztók táborába tartozik. Ő azért akart kicsit inkább kislányt, hogy én örüljek. :) Amint kiértünk az orvosi rendelőből, rám nézett és nevetett egy nagyot. Kínomban aztán én is, majd elkezdtem mondani, hogy azért ez még nem száz százalék, úgyhogy én még reménykedek. De innentől már nem nagyon hagyott. Nem hagyott ő. Folyamatosan mondogatta, hogy kisfiú, elkezdtük a fiú neveket bújni, sorolta, hogy miért jó, hogy fiú. És nem hagyott a lelkiismeretem. Iszonyú érzés kerített hatalmába, amikor arra gondoltam, hogy a kis pocaklakó odabent érezheti, hogy nem örülök annak, ami a lába között van. :) Így győzött a lelkiismeretem és húsz hetesen már úgy mentem a kötelező kórházi ultrahangra, hogy egyáltalán nem bíztam abban, hogy azt mondják, lány. Szerettem volna, ha eloszlatják minden kételyünket, ha a nyolcvanból száz százalékot csinálnak, de nekem sem számított már, hogy melyik oldalra billentik a mérleget. Megerősítették végül, hogy fiú és őszintén tudtam örülni neki. :) És persze bocsánatot is kértem a kis Tökmagtól!
Elolvastam Janikovszky Éva Örülj, hogy fiú! című könyvét. Nem mondom, hogy ez bármit segített annak elfogadásában, hogy kisfiam lesz, inkább csak jókat mosolyogtam rajta. A legtöbbet egy kedves kollégám mondata számított, akinek tizenöt éve úgy lett fia, hogy csakis lányt akart. Ő térített észhez, amikor azt mondta: "Ne lányt akarj vagy fiút, hanem gyermeket!" <3 Ezért a mondatért örökre hálás leszek neki és soha nem felejtem. Mert igaz.
Mert mindegy, hogy fiú vagy lány. A miénk. Ma már hiszem, hogy nekem a sors azért adott fiút, hogy ezt a leckét megtanuljam. Megtörtént, csillagos ötösre tudnék bárki előtt vizsgázni belőle. Boldog vagyok, hogy fiam van. Ma már értem, hogy miért mondják, hogy az anyának a fiú a szerelem, az apának a lány. Boldog vagyok, hogy lett még egy szerelmem, aki soha nem hagy el. Boldog vagyok, hogy van valaki, akinek a szemében minden nap láthatom ugyanazt a huncut, kaján vigyort, amibe tizenhét évesen beleszerettem. Igaz, hogy az első egy évben számtalanszor le lettem pisilve, hogy a hasfájástól az oltási lázon át a fogfájásig nap mint nap tapasztalom, hogy a fiúk kényesebbek, mint a lányok és hogy gyakrabban kell majd fodrászhoz járnunk, mégiscsak jó, hogy van egy fiam. Mert kevésbé hisztis. Mert nagyon anyás és kimondhatatlan boldogságot jelent számomra, hogy egy kis ember ennyire ragaszkodjon hozzám, hogy én legyen számára a VILÁG. Mert imádom vagány cuccokba öltöztetni. Mert általa megtanultam szeretni labdázni, autózni és legozni. Mert ha nagyobb lesz sem kell üresen hagynom neki a fél gardróbot és fürdőszobaszekrényt. Mert ünnepekkor nem kell egymásra várnunk a tükörért. Mert két pasi várja majd, hogy elkészüljek. Mert lesz még egy lovagom, aki cipeli helyettem a nehéz csomagokat, aki villanykörtét tud cserélni, lyukat tud fúrni a falba és időnként ellenőrzi a kocsiban az olajszintet. Mert van, akit megtaníthatok udvariasnak lenni. Akiből olyan pasit "faraghatok", akiről minden nő álmodik. Mert van, akit majd egyszer én kísérhetek oltárhoz, aki mellett sétálva nők tucatjai irigykednek majd rám. Mert húsvétkor eggyel több locsolóm van és nőnapra is eggyel több virágot kapok. Mert eggyel több szerelmem van. <3
Ma már csak azért szeretném, hogy a kistesó (egyszer majd) lány legyen, hogy ugyanazt érezhesse Tibi is, amit én érzek. Hogy legyen majd valaki, akinek nem példát kell adnia abból, hogy milyen egy férfi, férj, apa, hanem akinek azt kell megmutatnia, hogy milyen az, ha a tenyerén hordozzák, hogy annál lejjebb később se adja! :) Remélem, hogy én megtudom mutatni Barnabásomnak, hogy milyen az, ha egy nő odaadóan, gondoskodóan szereti, s ő sem éri majd be mástól sem ennél kevesebb odafigyeléssel, szeretettel. Mert akkor hiszem, hogy örök életében boldog ember lesz. Boldog férfi. Az én boldog fiam. <3
Tizenhat hetes terhes voltam ekkor. Többektől hallottam, hogy már ekkor megmondták a baba nemét. Mi is abban a reményben mentünk orvoshoz, hogy "ma kiderül". És - ahogy olvashattátok - majdnem biztosra kiderült, húsz százalék reményem maradt csak a hőn áhított lányra - ma már attól lelkiismeretfurdalásom van, hogy ezt egyáltalán leírom. Szörnyen érzem magam, ha ránézek kis Barnabásomra és eszembe jut, hogy én Jázmint akartam. Szörnyen érzem magam, mert nem értem, hogy hogy akarhattam. Hogy lehetne ő hercegnő, amikor nekem Kishercegre van szükségem! <3
Ha bele gondolok, mióta tudtam hogy a kisbabát nem a gólya hozza (ennek idejét körülbelülre sem tudom. Azt sem tudom, hogy valaha hittem-e, hogy az hozza :D), de legalábbis amióta tudtam, hogy egyszer majd én is anyuka leszek, azóta kislányt akartam. Kislány koromban imádtam babázni, sok babám volt, sok névvel - lánynevekkel. Egyetlen fiú volt köztük, az is csak azért, mert az a baba annyira fiúsan nézett ki, hogy nem lehetett még játszásiból sem lány. :) A babázásból kinőttem aztán, de a kislány iránti vágy maradt. Soha el sem tudtam magam képzelni egy kisfiúval, bele sem akartam gondolni abba, hogy nekem nem két lányom lesz. A húgommal annyira jó párost alkotunk, hogy én is ilyen testvérpárt szerettem volna. A gyermeki álmok, remények akkor sem hagytak magamra, amikor kiderült, babát várok. Ekkor fordult komolyra a dolog, ekkor tudatosult bennem, hogy ez nem "megrendelésre" megy. Hogy erről nem én döntök. Hogy ez életemben az első dolog, amire semmilyen befolyásom nincs. Mégis bíztam. Olyannyira, hogy ha a családtagjaim, barátaim közül bárki csak célozni is mert arra, hogy szerinte kisfiú van a pocakomban, idegesen felálltam és otthagytam. Jó esetben. Rosszabb napjaimon elkezdtem bizonygatni, hogy márpedig ő biztos, hogy puncis. Érveim is voltak. Szorgalmasan bújtam az ilyen-olyan népi hiedelmeket, hogy milyen tüneteket produkálnak a lányos és a fiús anyák. Mindegyik között találtam olyat, ami illett rám, úgyhogy csak meggyőztem magam arról, hogy a lányosból több passzol. Ezek lettek az érvek :)
Édesanyám biztos volt benne, hogy fiam lesz, ő nem hagyta lerázni magát, újra és újra próbált rávenni, hogy azért barátkozzak azzal a gondolattal is, hogy kukaca lesz a jövevénynek. Egyik beszélgetésünk alkalmával, a nagy ellenkezésem miatt viccesen megkérdezte: "És ha fiú lesz, ott hagyod a kórházban?" Én pedig rávágtam, hogy "igen". Persze ezt azért nem gondoltam komolyan, de jól mutatja ez a párbeszéd a helyzetet, hogy mennyire hallani sem akartam kisfiúról. El sem tudtam képzelni, hogy mit lehet csinálni egy kisfiúval. Utálok labdázni, mindig is unalmasnak találtam az építőkockázást és az autótologatást is. Mindezek után el lehet képzelni, hogy mennyire sokkoltak az orvos szavai. Pláne, hogy fél perc erejéig már örülhettem annak, hogy Jázmin lesz. Mert hogy a 16. hétre már a lány nevünk is meg volt.
Férjemnek nem voltak ilyen rózsaszínes álmai, ő tipikusan a "nekem mindegy, a lényeg, hogy egészséges legyen" elvet osztók táborába tartozik. Ő azért akart kicsit inkább kislányt, hogy én örüljek. :) Amint kiértünk az orvosi rendelőből, rám nézett és nevetett egy nagyot. Kínomban aztán én is, majd elkezdtem mondani, hogy azért ez még nem száz százalék, úgyhogy én még reménykedek. De innentől már nem nagyon hagyott. Nem hagyott ő. Folyamatosan mondogatta, hogy kisfiú, elkezdtük a fiú neveket bújni, sorolta, hogy miért jó, hogy fiú. És nem hagyott a lelkiismeretem. Iszonyú érzés kerített hatalmába, amikor arra gondoltam, hogy a kis pocaklakó odabent érezheti, hogy nem örülök annak, ami a lába között van. :) Így győzött a lelkiismeretem és húsz hetesen már úgy mentem a kötelező kórházi ultrahangra, hogy egyáltalán nem bíztam abban, hogy azt mondják, lány. Szerettem volna, ha eloszlatják minden kételyünket, ha a nyolcvanból száz százalékot csinálnak, de nekem sem számított már, hogy melyik oldalra billentik a mérleget. Megerősítették végül, hogy fiú és őszintén tudtam örülni neki. :) És persze bocsánatot is kértem a kis Tökmagtól!
Elolvastam Janikovszky Éva Örülj, hogy fiú! című könyvét. Nem mondom, hogy ez bármit segített annak elfogadásában, hogy kisfiam lesz, inkább csak jókat mosolyogtam rajta. A legtöbbet egy kedves kollégám mondata számított, akinek tizenöt éve úgy lett fia, hogy csakis lányt akart. Ő térített észhez, amikor azt mondta: "Ne lányt akarj vagy fiút, hanem gyermeket!" <3 Ezért a mondatért örökre hálás leszek neki és soha nem felejtem. Mert igaz.
Mert mindegy, hogy fiú vagy lány. A miénk. Ma már hiszem, hogy nekem a sors azért adott fiút, hogy ezt a leckét megtanuljam. Megtörtént, csillagos ötösre tudnék bárki előtt vizsgázni belőle. Boldog vagyok, hogy fiam van. Ma már értem, hogy miért mondják, hogy az anyának a fiú a szerelem, az apának a lány. Boldog vagyok, hogy lett még egy szerelmem, aki soha nem hagy el. Boldog vagyok, hogy van valaki, akinek a szemében minden nap láthatom ugyanazt a huncut, kaján vigyort, amibe tizenhét évesen beleszerettem. Igaz, hogy az első egy évben számtalanszor le lettem pisilve, hogy a hasfájástól az oltási lázon át a fogfájásig nap mint nap tapasztalom, hogy a fiúk kényesebbek, mint a lányok és hogy gyakrabban kell majd fodrászhoz járnunk, mégiscsak jó, hogy van egy fiam. Mert kevésbé hisztis. Mert nagyon anyás és kimondhatatlan boldogságot jelent számomra, hogy egy kis ember ennyire ragaszkodjon hozzám, hogy én legyen számára a VILÁG. Mert imádom vagány cuccokba öltöztetni. Mert általa megtanultam szeretni labdázni, autózni és legozni. Mert ha nagyobb lesz sem kell üresen hagynom neki a fél gardróbot és fürdőszobaszekrényt. Mert ünnepekkor nem kell egymásra várnunk a tükörért. Mert két pasi várja majd, hogy elkészüljek. Mert lesz még egy lovagom, aki cipeli helyettem a nehéz csomagokat, aki villanykörtét tud cserélni, lyukat tud fúrni a falba és időnként ellenőrzi a kocsiban az olajszintet. Mert van, akit megtaníthatok udvariasnak lenni. Akiből olyan pasit "faraghatok", akiről minden nő álmodik. Mert van, akit majd egyszer én kísérhetek oltárhoz, aki mellett sétálva nők tucatjai irigykednek majd rám. Mert húsvétkor eggyel több locsolóm van és nőnapra is eggyel több virágot kapok. Mert eggyel több szerelmem van. <3
Ma már csak azért szeretném, hogy a kistesó (egyszer majd) lány legyen, hogy ugyanazt érezhesse Tibi is, amit én érzek. Hogy legyen majd valaki, akinek nem példát kell adnia abból, hogy milyen egy férfi, férj, apa, hanem akinek azt kell megmutatnia, hogy milyen az, ha a tenyerén hordozzák, hogy annál lejjebb később se adja! :) Remélem, hogy én megtudom mutatni Barnabásomnak, hogy milyen az, ha egy nő odaadóan, gondoskodóan szereti, s ő sem éri majd be mástól sem ennél kevesebb odafigyeléssel, szeretettel. Mert akkor hiszem, hogy örök életében boldog ember lesz. Boldog férfi. Az én boldog fiam. <3
2015. február 10., kedd
Felnőtt gyermekek
Játék az élet! Ismerjük ezt a mondást és sokan próbálunk is így élni, de a gyerekek élnek csak valóban játszva. Barnabásom 17 hónapos. Ha filmként próbálom visszapörgetni az eddig együtt töltött időt, két évadot látok. Az első 13 hónap napjait meséli el, a másodiknak még nincs vége, egyelőre négy hónap epizódjaiból áll. A játék ezzel kezdődött el igazán!
Mivel nem volt még gyermekem, eddig nem volt tapasztalatom abban, hogy a járás mekkora változást hoz egy anya életébe. Amíg a földön forogva, kúszva, mászva teltek kis Barnabásom napjai, s nem tudtam, hogy milyen lesz, ha kis törpeként fut majd utánam, addig nem gondoltam nehéznek a napjainkat. Most, hogy tudom, milyen az élet egy két lábon álló, járó fiúcskával, azt gondolom, hogy sokkal könnyebb így az élet.
Emlékszem, miután megszületett, minden nagyobb gyerekes ismerősünk, barátunk azzal riogatott, hogy addig örüljünk, ameddig nem megy, mert akkor kezdődik ám csak az igazi "hadd le hadd". "Nem lesz majd egy perc nyugtod sem, futhatsz mindenhova utána" - mondták vészjóslóan. Én mégis már akkor úgy éreztem, hogy könnyebb lesz majd az életünk. Én személy szerint utáltam, hogy amíg mászott, nem tudtunk elmenni étterembe,kávézóba, bábszínházba, hivatalba. Tulajdonképpen sehova, ahol nem "illik" mászni. Barnabás már akkor is örökmozgó volt, babakocsiban, bébihordóban, etetőszékben legfeljebb öt percig bírt megülni, azután hangos sírással adta tudtunkra, kikéri magának, hogy korlátozzuk számára a mozgás szabadságát. Így minden ilyen kiruccanás inkább volt rémálom, mint kikapcsolódás. Vagy azon erőlködtünk, hogy lekössük, szórakoztassuk és rábírjuk arra, hogy ülve maradjon, vagy feladtuk és tíz perc után sietve távoztunk, mielőtt mindenki minket nézne. Az első tizenhárom hónapban emiatt minden programunkat jól átgondolva szerveztük meg, próbáltuk Barnabással kerülni az olyan nyilvános helyeket, ahol a játszótérinél komolyabb viselkedés elvárt. :) De itthon is jóval nehezebb volt vele négykézláb, mint két lábon. Folyamatos volt a hiszti amiatt, mert nem érte el az őt érdeklő dolgokat. Nem tudtam házimunkát végezni mellette, mert már akkor segíteni akart, ki akarta próbálni ő is a porszívót, a seprűt, de nem tudta. Nem tudtam bevonni a feladatokba, mert nem lehetett még semmit rábízni. És ahogy egyre telt az idő, ez egyre rosszabb lett - mert az akarat már meg volt benne, de szembesülnie kellett saját korlátaival. Tizenhárom hónapos korára aztán már gyakorlottan sétált, a mászást addigra teljesen elhagyta és ezzel újra átalakította a mindennapjainkat.
Nem mondom, hogy bizonyos szempontból nem nehezebb egy totyogóval, mint egy mozgásában korlátozottabb babával. Mindenhová oda akar menni, folyamatosan a nyomában kell lenni. A babakocsiban és a tricikliben már nem ülni akar, hanem tolni azt, így a tőlünk két percre lévő pékségig húsz perc az út. Útközben meg kell állni minden fűszálnál, ha pedig ne adj' Isten kutya vagy macska is az utunkba téved, akkor letáborozunk félúton és kenyér nélkül maradunk. :) Mégis sokkal könnyebb egy két lábon álló Barnabással az élet! :) Mert végre leküzdötte a korlátait. Végre nem hisztizi végig a pékségig az utat, mert utál a babakocsiban ülni. Igaz, hogy tízszer annyi ideig tart az út, de az az út nyugodt, sírásmentes, sokat nevetős, mindenre rácsodálkozós.
Az utóbbi négy hónapban valóban játszva élünk. Végre bevonhatom Barnabást a házimunkába, ráadásul számára minden feladat játék. Igazi segítségem lett, amióta jár. Kidobja a szemetet, adogatja nekem a kiteregetni való ruhákat, beviszi a megszáradt zoknikat a fiókjába, egyedül kihozza azt a könyvet a szobájából, amelyikből az esti mesét kéri. Ha rongyot adok a kezébe, port töröl, de porszívózni, söpörni és felmosni is imád. (Azt azért elismerem, hogy ez utóbbiakkal továbbra is vannak problémák, itt megmaradt a hiszti. Most már tudja ugyan használni a takarító eszközöket, de a munka azért még hagy némi kívánnivalót maga után. Azért pedig, hogy az általa kihagyott részeken, sarkokban is tisztaság legyen, nagy csatát kell vívnom vele a porszívóért, a seprűért, a felmosóért. De ennyi baj legyen, ennyi hisztit kibírunk. :) ) Tudja igazán élvezni, hogy ropog a hó a talpa alatt, lehet vele hóembert építeni, a hólapátolás igazi élvezet számára. Több táskát fel tudok hozni egyszerre a kocsiból, mert mindkét kezem szabad! Sőt, már-már három kezem van, Barnabás ugyanis sokszor kiköveteli magának, hogy ő is cipekedhessen, így egy könnyebb szatyrot rá bízhatok. Mióta pedig lépcsőzni is tud, nem kell nagy levegőt vennem, mielőtt felmegyünk, tíz kilóval kevesebbet kell haza cipelnem.
Barnabás tehát porszívózik, söpör, felmos, port töröl, tereget, kiviszi a szemetet, segít cipekedni és pakolni, virágot öntözni és havat lapátolni. Ma büszkén tolta a hólapáttal maga előtt a havat és emelte meg hóval tele. Számára ez is, mint minden más, felnőttek számára kötelező feladat, játék csupán. A játszótársa pedig én vagyok, s vele nekem is újra játék az élet! :) Neki köszönhetően idén nem nyűg a hólapátolás, hanem vicces, mosolyra fakasztó etap közös életünk második évadában. Holnap takarítós részt forgatunk, a nyáron pedig közös fűlocsolás váltja majd a hókotrást. Az lesz csak az igazi móka! :) Az évad tehát folytatódik, apával együtt "játszunk tovább mint a felnőtt gyermekek!" :)
Mivel nem volt még gyermekem, eddig nem volt tapasztalatom abban, hogy a járás mekkora változást hoz egy anya életébe. Amíg a földön forogva, kúszva, mászva teltek kis Barnabásom napjai, s nem tudtam, hogy milyen lesz, ha kis törpeként fut majd utánam, addig nem gondoltam nehéznek a napjainkat. Most, hogy tudom, milyen az élet egy két lábon álló, járó fiúcskával, azt gondolom, hogy sokkal könnyebb így az élet.
Emlékszem, miután megszületett, minden nagyobb gyerekes ismerősünk, barátunk azzal riogatott, hogy addig örüljünk, ameddig nem megy, mert akkor kezdődik ám csak az igazi "hadd le hadd". "Nem lesz majd egy perc nyugtod sem, futhatsz mindenhova utána" - mondták vészjóslóan. Én mégis már akkor úgy éreztem, hogy könnyebb lesz majd az életünk. Én személy szerint utáltam, hogy amíg mászott, nem tudtunk elmenni étterembe,kávézóba, bábszínházba, hivatalba. Tulajdonképpen sehova, ahol nem "illik" mászni. Barnabás már akkor is örökmozgó volt, babakocsiban, bébihordóban, etetőszékben legfeljebb öt percig bírt megülni, azután hangos sírással adta tudtunkra, kikéri magának, hogy korlátozzuk számára a mozgás szabadságát. Így minden ilyen kiruccanás inkább volt rémálom, mint kikapcsolódás. Vagy azon erőlködtünk, hogy lekössük, szórakoztassuk és rábírjuk arra, hogy ülve maradjon, vagy feladtuk és tíz perc után sietve távoztunk, mielőtt mindenki minket nézne. Az első tizenhárom hónapban emiatt minden programunkat jól átgondolva szerveztük meg, próbáltuk Barnabással kerülni az olyan nyilvános helyeket, ahol a játszótérinél komolyabb viselkedés elvárt. :) De itthon is jóval nehezebb volt vele négykézláb, mint két lábon. Folyamatos volt a hiszti amiatt, mert nem érte el az őt érdeklő dolgokat. Nem tudtam házimunkát végezni mellette, mert már akkor segíteni akart, ki akarta próbálni ő is a porszívót, a seprűt, de nem tudta. Nem tudtam bevonni a feladatokba, mert nem lehetett még semmit rábízni. És ahogy egyre telt az idő, ez egyre rosszabb lett - mert az akarat már meg volt benne, de szembesülnie kellett saját korlátaival. Tizenhárom hónapos korára aztán már gyakorlottan sétált, a mászást addigra teljesen elhagyta és ezzel újra átalakította a mindennapjainkat.
Nem mondom, hogy bizonyos szempontból nem nehezebb egy totyogóval, mint egy mozgásában korlátozottabb babával. Mindenhová oda akar menni, folyamatosan a nyomában kell lenni. A babakocsiban és a tricikliben már nem ülni akar, hanem tolni azt, így a tőlünk két percre lévő pékségig húsz perc az út. Útközben meg kell állni minden fűszálnál, ha pedig ne adj' Isten kutya vagy macska is az utunkba téved, akkor letáborozunk félúton és kenyér nélkül maradunk. :) Mégis sokkal könnyebb egy két lábon álló Barnabással az élet! :) Mert végre leküzdötte a korlátait. Végre nem hisztizi végig a pékségig az utat, mert utál a babakocsiban ülni. Igaz, hogy tízszer annyi ideig tart az út, de az az út nyugodt, sírásmentes, sokat nevetős, mindenre rácsodálkozós.
Az utóbbi négy hónapban valóban játszva élünk. Végre bevonhatom Barnabást a házimunkába, ráadásul számára minden feladat játék. Igazi segítségem lett, amióta jár. Kidobja a szemetet, adogatja nekem a kiteregetni való ruhákat, beviszi a megszáradt zoknikat a fiókjába, egyedül kihozza azt a könyvet a szobájából, amelyikből az esti mesét kéri. Ha rongyot adok a kezébe, port töröl, de porszívózni, söpörni és felmosni is imád. (Azt azért elismerem, hogy ez utóbbiakkal továbbra is vannak problémák, itt megmaradt a hiszti. Most már tudja ugyan használni a takarító eszközöket, de a munka azért még hagy némi kívánnivalót maga után. Azért pedig, hogy az általa kihagyott részeken, sarkokban is tisztaság legyen, nagy csatát kell vívnom vele a porszívóért, a seprűért, a felmosóért. De ennyi baj legyen, ennyi hisztit kibírunk. :) ) Tudja igazán élvezni, hogy ropog a hó a talpa alatt, lehet vele hóembert építeni, a hólapátolás igazi élvezet számára. Több táskát fel tudok hozni egyszerre a kocsiból, mert mindkét kezem szabad! Sőt, már-már három kezem van, Barnabás ugyanis sokszor kiköveteli magának, hogy ő is cipekedhessen, így egy könnyebb szatyrot rá bízhatok. Mióta pedig lépcsőzni is tud, nem kell nagy levegőt vennem, mielőtt felmegyünk, tíz kilóval kevesebbet kell haza cipelnem.
Barnabás tehát porszívózik, söpör, felmos, port töröl, tereget, kiviszi a szemetet, segít cipekedni és pakolni, virágot öntözni és havat lapátolni. Ma büszkén tolta a hólapáttal maga előtt a havat és emelte meg hóval tele. Számára ez is, mint minden más, felnőttek számára kötelező feladat, játék csupán. A játszótársa pedig én vagyok, s vele nekem is újra játék az élet! :) Neki köszönhetően idén nem nyűg a hólapátolás, hanem vicces, mosolyra fakasztó etap közös életünk második évadában. Holnap takarítós részt forgatunk, a nyáron pedig közös fűlocsolás váltja majd a hókotrást. Az lesz csak az igazi móka! :) Az évad tehát folytatódik, apával együtt "játszunk tovább mint a felnőtt gyermekek!" :)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)