"Úgy tűnik, hogy kislány!" - mondta az orvos, miközben a monitort fürkészte. Leírhatatlan örömöt éreztem, rögtön könnybe lábadt a szemem és fülig érő szájjal kerestem a férjem tekintetét. De még mielőtt megtalálhattam volna és kicsordult volna az a boldogságcsepp a szemem zugából, az orvos így szólt: "Vagy várjon! Nem, nézze csak! Ez itt határozottan kukacnak tűnik! Nyolcvan százalékra merem mondani, hogy kisfiú." Csalódottságomat próbáltam leplepzni. Szégyelltem magam, hogy nekem nem csak az a fontos, hogy egészséges, hogy nekem nem mindegy, hogy kisfiú vagy kislány érkezik közénk...
Tizenhat hetes terhes voltam ekkor. Többektől hallottam, hogy már ekkor megmondták a baba nemét. Mi is abban a reményben mentünk orvoshoz, hogy "ma kiderül". És - ahogy olvashattátok - majdnem biztosra kiderült, húsz százalék reményem maradt csak a hőn áhított lányra - ma már attól lelkiismeretfurdalásom van, hogy ezt egyáltalán leírom. Szörnyen érzem magam, ha ránézek kis Barnabásomra és eszembe jut, hogy én Jázmint akartam. Szörnyen érzem magam, mert nem értem, hogy hogy akarhattam. Hogy lehetne ő hercegnő, amikor nekem Kishercegre van szükségem! <3
Ha bele gondolok, mióta tudtam hogy a kisbabát nem a gólya hozza (ennek idejét körülbelülre sem tudom. Azt sem tudom, hogy valaha hittem-e, hogy az hozza :D), de legalábbis amióta tudtam, hogy egyszer majd én is anyuka leszek, azóta kislányt akartam. Kislány koromban imádtam babázni, sok babám volt, sok névvel - lánynevekkel. Egyetlen fiú volt köztük, az is csak azért, mert az a baba annyira fiúsan nézett ki, hogy nem lehetett még játszásiból sem lány. :) A babázásból kinőttem aztán, de a kislány iránti vágy maradt. Soha el sem tudtam magam képzelni egy kisfiúval, bele sem akartam gondolni abba, hogy nekem nem két lányom lesz. A húgommal annyira jó párost alkotunk, hogy én is ilyen testvérpárt szerettem volna. A gyermeki álmok, remények akkor sem hagytak magamra, amikor kiderült, babát várok. Ekkor fordult komolyra a dolog, ekkor tudatosult bennem, hogy ez nem "megrendelésre" megy. Hogy erről nem én döntök. Hogy ez életemben az első dolog, amire semmilyen befolyásom nincs. Mégis bíztam. Olyannyira, hogy ha a családtagjaim, barátaim közül bárki csak célozni is mert arra, hogy szerinte kisfiú van a pocakomban, idegesen felálltam és otthagytam. Jó esetben. Rosszabb napjaimon elkezdtem bizonygatni, hogy márpedig ő biztos, hogy puncis. Érveim is voltak. Szorgalmasan bújtam az ilyen-olyan népi hiedelmeket, hogy milyen tüneteket produkálnak a lányos és a fiús anyák. Mindegyik között találtam olyat, ami illett rám, úgyhogy csak meggyőztem magam arról, hogy a lányosból több passzol. Ezek lettek az érvek :)
Édesanyám biztos volt benne, hogy fiam lesz, ő nem hagyta lerázni magát, újra és újra próbált rávenni, hogy azért barátkozzak azzal a gondolattal is, hogy kukaca lesz a jövevénynek. Egyik beszélgetésünk alkalmával, a nagy ellenkezésem miatt viccesen megkérdezte: "És ha fiú lesz, ott hagyod a kórházban?" Én pedig rávágtam, hogy "igen". Persze ezt azért nem gondoltam komolyan, de jól mutatja ez a párbeszéd a helyzetet, hogy mennyire hallani sem akartam kisfiúról. El sem tudtam képzelni, hogy mit lehet csinálni egy kisfiúval. Utálok labdázni, mindig is unalmasnak találtam az építőkockázást és az autótologatást is. Mindezek után el lehet képzelni, hogy mennyire sokkoltak az orvos szavai. Pláne, hogy fél perc erejéig már örülhettem annak, hogy Jázmin lesz. Mert hogy a 16. hétre már a lány nevünk is meg volt.
Férjemnek nem voltak ilyen rózsaszínes álmai, ő tipikusan a "nekem mindegy, a lényeg, hogy egészséges legyen" elvet osztók táborába tartozik. Ő azért akart kicsit inkább kislányt, hogy én örüljek. :) Amint kiértünk az orvosi rendelőből, rám nézett és nevetett egy nagyot. Kínomban aztán én is, majd elkezdtem mondani, hogy azért ez még nem száz százalék, úgyhogy én még reménykedek. De innentől már nem nagyon hagyott. Nem hagyott ő. Folyamatosan mondogatta, hogy kisfiú, elkezdtük a fiú neveket bújni, sorolta, hogy miért jó, hogy fiú. És nem hagyott a lelkiismeretem. Iszonyú érzés kerített hatalmába, amikor arra gondoltam, hogy a kis pocaklakó odabent érezheti, hogy nem örülök annak, ami a lába között van. :) Így győzött a lelkiismeretem és húsz hetesen már úgy mentem a kötelező kórházi ultrahangra, hogy egyáltalán nem bíztam abban, hogy azt mondják, lány. Szerettem volna, ha eloszlatják minden kételyünket, ha a nyolcvanból száz százalékot csinálnak, de nekem sem számított már, hogy melyik oldalra billentik a mérleget. Megerősítették végül, hogy fiú és őszintén tudtam örülni neki. :) És persze bocsánatot is kértem a kis Tökmagtól!
Elolvastam Janikovszky Éva Örülj, hogy fiú! című könyvét. Nem mondom, hogy ez bármit segített annak elfogadásában, hogy kisfiam lesz, inkább csak jókat mosolyogtam rajta. A legtöbbet egy kedves kollégám mondata számított, akinek tizenöt éve úgy lett fia, hogy csakis lányt akart. Ő térített észhez, amikor azt mondta: "Ne lányt akarj vagy fiút, hanem gyermeket!" <3 Ezért a mondatért örökre hálás leszek neki és soha nem felejtem. Mert igaz.
Mert mindegy, hogy fiú vagy lány. A miénk. Ma már hiszem, hogy nekem a sors azért adott fiút, hogy ezt a leckét megtanuljam. Megtörtént, csillagos ötösre tudnék bárki előtt vizsgázni belőle. Boldog vagyok, hogy fiam van. Ma már értem, hogy miért mondják, hogy az anyának a fiú a szerelem, az apának a lány. Boldog vagyok, hogy lett még egy szerelmem, aki soha nem hagy el. Boldog vagyok, hogy van valaki, akinek a szemében minden nap láthatom ugyanazt a huncut, kaján vigyort, amibe tizenhét évesen beleszerettem. Igaz, hogy az első egy évben számtalanszor le lettem pisilve, hogy a hasfájástól az oltási lázon át a fogfájásig nap mint nap tapasztalom, hogy a fiúk kényesebbek, mint a lányok és hogy gyakrabban kell majd fodrászhoz járnunk, mégiscsak jó, hogy van egy fiam. Mert kevésbé hisztis. Mert nagyon anyás és kimondhatatlan boldogságot jelent számomra, hogy egy kis ember ennyire ragaszkodjon hozzám, hogy én legyen számára a VILÁG. Mert imádom vagány cuccokba öltöztetni. Mert általa megtanultam szeretni labdázni, autózni és legozni. Mert ha nagyobb lesz sem kell üresen hagynom neki a fél gardróbot és fürdőszobaszekrényt. Mert ünnepekkor nem kell egymásra várnunk a tükörért. Mert két pasi várja majd, hogy elkészüljek. Mert lesz még egy lovagom, aki cipeli helyettem a nehéz csomagokat, aki villanykörtét tud cserélni, lyukat tud fúrni a falba és időnként ellenőrzi a kocsiban az olajszintet. Mert van, akit megtaníthatok udvariasnak lenni. Akiből olyan pasit "faraghatok", akiről minden nő álmodik. Mert van, akit majd egyszer én kísérhetek oltárhoz, aki mellett sétálva nők tucatjai irigykednek majd rám. Mert húsvétkor eggyel több locsolóm van és nőnapra is eggyel több virágot kapok. Mert eggyel több szerelmem van. <3
Ma már csak azért szeretném, hogy a kistesó (egyszer majd) lány legyen, hogy ugyanazt érezhesse Tibi is, amit én érzek. Hogy legyen majd valaki, akinek nem példát kell adnia abból, hogy milyen egy férfi, férj, apa, hanem akinek azt kell megmutatnia, hogy milyen az, ha a tenyerén hordozzák, hogy annál lejjebb később se adja! :) Remélem, hogy én megtudom mutatni Barnabásomnak, hogy milyen az, ha egy nő odaadóan, gondoskodóan szereti, s ő sem éri majd be mástól sem ennél kevesebb odafigyeléssel, szeretettel. Mert akkor hiszem, hogy örök életében boldog ember lesz. Boldog férfi. Az én boldog fiam. <3
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése