Csupa csoda december

Már csak három apró finomság rejtőzik Barnabás elől a fiókban. Három kis édesség, a 22-es, a 23-as és a 24-es számmal jelzett zsebbe. Huszonegyszer jártak már nálunk a Mikulás bácsi Manói.
Barnabásunk szobáját advent kezdetétől díszíti az óriási, huszonnégy zsebbel díszített ruhát viselő Mikulás. Már magát a figurát nagy örömmel fogadta a mi kis Angyalkánk a birodalma ajtaján. Hát még amikor megtalálta az első zsebben a túró rudit! :) Az adventi naptárat Tökmagunk koránál fogva még nem a klasszikus módon használjuk, nincsenek megtöltve előre a zsebek. Minden nap az épp aktuális dátumú helyre kerül bele a mosolyt fakasztó apróság. A Mikulás bácsi Manóinak szabad bejárása van hozzánk minden nap, ők csempésznek hol kisebb, hol kicsit nagyobb finomságot Télapó ruhájába. December hatodikán pedig maga a Télapó is megtisztelt bennünket. :) Ottjártukat rendszerint csak anya és apa hallja, mi szólunk egyetlen Maszatunknak, szerintünk most mentek el a Manók. Ő pedig gyorsan tanul - már december harmadikán tudta, hogy mit jelent ez. :) Apró, néha még csetlő-botló lábacskáival izgatottan szalad a szobájába, s veszi szemügyre Mikulás bácsi ruháját. Ha valamelyik alsóbb zsebből kandikál ki a tej- vagy gyümölcsszelet, akkor Barnabás maga veszi azt ki. Ha lábujjhegyen, sőt, ha lábujjhegyének a hegyén állva sem éri el, akkor jön a segítség. Már huszonegy napja életünk egyik apró csodája ez a pár perc. Látni kis Barnabásunk csillogó szemét, huncut mosolyát, hallani örömittas kacaját, amikor megpillantja a dagadó zsebecskét. Még azt sem tudja, hogy mit rejtettek oda a Manók, már maga a kincskeresés boldogság számára. :)

De nem a Mikulás bácsi az egyetlen adventi vendégünk, ablakaink is messziről hirdetik, hogy mi bizony nagyon várjuk a szeretet ünnepét. Két karácsonyi angyalunk, egy csillagunk és egy sor jégcsap fénye teszi meghitté a zord, hideg estéket. Vagyis inkább az egész napot. Barnabásnak ugyanis olyannyira tetszenek ezek az izzó csodák, hogy már reggel, rögtön ébredés után kiadja a parancsot, hogy kapcsoljuk be őket. Nem számít, hogy a nappali fényben, sőt, az elmúlt napokban a szikrázó napsütésben mit sem látni belőle odakintről. Ő, egészen közelről, anya vagy apa kezéből, nyakából nézve tökéletesen látja. 
Advent első hétvégéjén, meglátva az ünnepi fényeket, kis Szerelmünk fél órán át fel-alá futkározott a lakásban. Egyik szobából ki, másikba be, onnan a nappaliba, majd vissza a szobába, és így tovább. Mindegyik ablak előtt megállt, széles vigyorra húzta száját, majd ment a következő elé. Azt gondoltam akkor, hogy "minden csoda három napig tart", hogy a bronzhétvégére már természetesen lesznek számára, nem váltanak majd ki ekkora örömöt világító csodáink. De tévedtem! Aranyvasárnap van, s Barnabásunk lelkesedése töretlen, továbbra is az égők bekapcsolása minden nap az első dolgunk, s napközben is többször kiköveteli magának, hogy azokkal egy magasságban szemügyre vehesse őket.

Ugyanekkora csoda számára a karácsonyi vásár forgataga is. Olyannyira, hogy örökmozgó Barnabásunk, akit eddig legfeljebb tíz percre lehetett beleimádkozni a babakocsiba, a forralt boros, puncsos, langallós mámorban két órát is képes reklamálás nélkül végigülni. Csak ül, nézeget. Ő a faházakat, az ünnepi díszbe öltöztetett utcákat, a játékbolt kirakatában trombitáló angyalkákat, a karácsonyi dallamokat játszó zenészt, mi pedig Őt. Őt, ahogy csodálkozik, ahogy örül, ahogy boldog.
A Széchenyi téren aztán még több csodát kap: két kört a kisvasúton, pár percet a Télapó szánján, a nagy szakállú mellett ülve, szép kilátást a rénszarvasok hátáról, nagy találkozást magával Vukkal, óriási karácsonyfát, simogatható bárányokat. Azt sem tudja, hová nézzen, merre menjen. Mi segítünk neki, hogy a sok csodából egyet se hagyjon ki. Ő pedig abban segít nekünk, hogy az ünnepi várakozást és a karácsonyt újra gyermekként, csodaként éljük meg.

A gyermekek megtanítanak újra gyermeknek lenni - tartja a mondás, s most látom, hogy mennyire igaz. Az idei advent nem arról szól, hogy minden vasárnap meggyújtsunk egy gyertyát, hogy hajszoljuk az ajándékokat a tömegben, s hogy csillogóra pucoljuk a lakást. Ezek is elmaradhatatlanok persze, de kis Barnabásunk megmutatta nekünk, hogy hogyan kell igazán várakozni, megmutatta december csodáját. Advent mégiscsak a várakozásról szól, s a tiszta gyermeki lélek még igazán tud várakozni, nem csak az ünnepet tudja élvezni, hanem az odáig vezető utat is. Kis Angyalkánknak hála az idei ünnepi előkészület nem (csak) idegeskedésről, rohanásról, kapkodásról szól. Persze most is aggódok, hogy minden kész legyen az év legszebb három napjára, izgulok, hogy mindenkinek örömet tudjak szerezni, idegeskedek, hogy megérkezik-e az ajándék, hogy finom lesz-e a süti. De idén mindeközben meg-megállunk néhány percre megnézni a csodákat: a Manók ajándékát, az ünnepi fényeket a meleg lakásból vagy épp az utcáról az otthonok ablakait kémlelve. S eközben eszünkbe jut, hogy mit is várunk, hogy mire is készülünk majd' egy hónapon át.

Nem tudom, hogy Barnabás mit fog szólni, ha a Manók után szerdán a Jézuska is nálunk jár majd, ha a nappaliban megpillantja a plafonig érő karácsonyfát, alatta pedig az ajándékokat. De az biztos, hogy gyermeki őszinteségével, tisztaságával beragyogja majd a Szentestét. Kétségem sincs afelől, hogy ez lesz felnőtt életünk eddigi legszebb karácsonya, a legnagyobb ajándékkal, csodával, amit csak kívánhatunk! <3  És ezért még csak a Jézuskának sem kellett írni! :)

Kisded játékaink

Még pizsamában vagyunk, épp csak, hogy felébredtünk, de Barnabás már lebirkózott és önfeledten, széles vigyorral rajtam ugrál. Nagyjából két hete minden napunk így kezdődik, majd a nap folyamán többször is megismétlődik ez a kis játék. Ha a földön ülök és Barnabás már huncut vigyorral közelít felém, tudom, hogy ezen a zsiványságon töri a fejét. Odajön, egészen közel, majd két parányi kis mancsával megfogja az arcom és hátradönt. Ez a lebirkózó technikája. Hátraesünk, azaz anya hátradől, hogy örömet okozzon és okoz is - a kis Tökmag mosollyal nyugtázza, hogy milyen erős, hogy legyőzte anyát, aztán felül és hosszasan ugrál a hasamon. Hát nem kellemes, de nem sajnál meg, mindent próbáltam. Ha fájdalmasan kiabálok, kinevet, ha kínomban nevetek, akkor velem nevet ! :D
 A ma reggeli jelenet közben azon gondolkoztam, hogy hányadszor játszhatjuk ugyanezt. Sokadszor, és kis Barnabás nem unja. Ez egyébként még egészen új játék, ahogy írtam, két hete iktattuk napirendbe. Vannak ennél jóval régebbiek, és jelentem, azokat sem kezdi ki az idő, a megszokás csöppet sem csorbítja élvezeti értékét számára.

Az ágyból kikelve irány a konyha, reggelizünk. Tegnap trehány voltam, elfelejtettem kalácsot venni, így jöhet a pép müzlivel. Barnabást ez a menü egyáltalán nem zavarja, sőt, örül neki, hogy maszatoló szenvedélyének nem csak este hódolhat. A maszatolást mesteri fokon űzi: pépes kis tenyerét erősen kinyitva egyetlen mozdulattal össze tudja pépezni az etetőszéken és magán kívül anyát, a hűtőt, a konyhapultot és a járólapot is. Ez a játék is nagy kedvenc, sikítva (ki)nevet a pépcseppeket látva az arcomon, ruhámon. Annak persze már kevésbé örül, hogy reggeli után a szokásosnál jóval hosszabb ideig tart a romeltakarítás, ami alatt egyedül kell játszania. De hát valamit, valamiért, ugyebár, ezt már most megtanulja legalább. :)
Hozzáteszem, ez számára nem jelent problémát, kis nyavalygás után gyorsan feltalálja magát: vagy a konyhaszekrény fiőkját, vagy a cipősszekrényt, vagy anya éjjeli szekrényét pakolja ki, attól függően, hogy csörömpölni, mindent összesározni/-homokozni, vagy hajcsatokat a lakás különböző pontjaira széthordani van éppen kedve. Így meg van a mosogatás után is a programom, nincs mit  csodálkozni azon, hogy 11 óráig gyakran még nem jutunk el a fogmosásig. :D Na de amikor eljutunk végre! Az ám az igazi móka!

Amíg Barnabás kicsi volt, bébihordóban jött velem a fürdőbe, onnan nézte, ahogy anya fogat mos, fésülködik, ha pedig megyünk valahová, akkor ki is sminkeli magát. Addig tartott a jó világ, ameddig nem tudott ülni, onnantól kikövetelte magának, hogy felültessem a mosdópultra. Itt egészen komplex, szabályokkal tűzdelt játék veszi kezdetét, minden nap ugyanazzal a forgatókönyvvel. A start mezőre feljutva ("végre, anya felrakott a pultra"!) az első mezőn meg akarja nyitni a csapot. Kétszer-háromszor bepróbálkozik, de nem engedek - ekkor már jó lenne elkezdeni a nap tartalmas részét és nem tükröt pucolni és felmosni -, így feladja. Ezután feláll és végigtapogatja a tükröt, hogy a tükörtakarítás mégse maradhasson el! Eközben én egyik kezemmel fogat mosok, a másikkal pedig Barnabást fogom, mégiscsak elég magasan van az a pult. Végeztem, öblítek, mire végzek, a fogkefémmel már ördögi Kisangyalom próbálgatja az anyától előbb látott mozdulatokat. Van saját fogkeféje, saját fogkrémje, használjuk is naponta kétszer, de anyáé azért csak jobb, úgyhogy azt is minden reggel kölcsönveszi. Miután megunja, előre lép még egy mezőt, megint feláll és kinyitja a fürdőszobaszekrény ajtaját. Itt beindul a játék, hatosokkal megyünk tovább. :) Kiveszi a fésűmet és odaadja, emlékeztetve arra, hogy kócos vagyok. :) Kötelességtudóan megfésülködök, addig ő kikeresi a parfümöm, leveszi a tetejét és a nyakamhoz tartja. :) Ezután jön a szekrényből szinte minden, majd a következő mezőn célba dobás a feladat: amit csak lehet, a mosógép és a mosdópult közti keskeny kis nyílásba "ejt le". Ameddig legalább egy tárggyal célba nem dob, addig nincs továbblépés a következő mezőre. Meg van, feladat teljesítve, körömreszelő a lyukban, amire Barnabás olyan ártatlan szemekkel mutogat, mintha nem láttam volna, hogy hogy került oda. Itt következik a finálé, Barnabás kedvenc része: "nem tudom kivenni, oda nem fér be anya keze" - mondom mintegy századszorra úgy, mintha először tenném. Erre kis Maszatom nyúl felém, hogy vegyem le, majd földet érve azonnal fut a kamrába és segítőkészen hozza a seprűt. Annak nyelével nehezen, kicsit rájátszva kiszedem a reszelőt, visszateszem a helyére, megköszönöm Maszatomnak a seprűt, a játéknak vége. Örömmel nyugtázom ezt, annak ellenére, hogy természetesen a Kisbogár nyert. Hülyére vett, megint, mint minden reggel.

Közös kis játékaink többségét lejátszuk már délre, de azért a nap hátralévő részében is megy a zsiványkodás. A legváratlanabb pillanatokban ismétli a lebirkózást, a radiátorra teregetett ruhákat szép sorjában leszedi és a földre dobja, a megkaparintott kincseket pedig az ágy mögé. Unalomig játszott közös mókák ezek, amik azért élvezetesek számára, mert bosszantóak számomra! :D Mégis belemegyek a játékba minden nap. A játékba, amiben végülis mindegyikőnk nyer: ő élvezetet, s azt, hogy hagyom, arra a néhány percre hadd járjon tilosban, én pedig sok-sok mosolyt, puszit, ölelést, na meg babakacajt, aminél nincs édesebb hang a világon. Játszunk, s hagyom, hogy ő legyen a játékvezető. Egy-két évig még biztosan...  :)

Év végi leltár

Barnabás ma hallgathatatlanná tett egy cd-t azzal, hogy a járólapot törölgette vele! :) Ez adta az apropóját annak, hogy elkészítsem a saját év végi leltárunkat - lássuk csak!

Kis Barnabásom elég korán lett angyalkából angyali kisördög. :) Legalábbis korábban, mint arra én számítottam. Napra pontosan négy hónapos volt, amikor elkezdett forogni, s néhány napjára rá el is kezdte a bajkeverést. Odaforgott a földön lévő cserepes virághoz, felburította azt, majd megkóstolta a földet. Eddig a pillanatig nyugodtan magára hagytam egy-két percre a nappaliban, a játszószőnyegen, ez volt az a momentum, ami ennek átgondolására késztetett. Mire kijöttem a wc-ről, már tiszta fekete volt a földtől a kis pofija és csak nyalta, nyalogatta. :D Megláttam és az első "hííí" felkiáltás után hosszú percekig csak nevettem. Majd megörökítettem a pillanatot, mielőtt a mosdóba vittem volna - végülis már mindegy volt, hogy pár másodperccel több vagy kevesebb ideig kóstolgatja a virágföldet. Ezután a virágaink elkerültek számára elérhetetlen helyekre, de úgy tűnik, hogy nem tetszik nekik az új helyük. A legszebbek levelei száradnak le, kókadoznak, így ha az idei leltárhiányt nem is gyarapítják, nem fogok meglepődni, ha a jövő évin már szerepelni fognak.  És ez még csak a kezdet volt, ekkor még csak jobbra vagy balra mozdult el ahhoz képest, ahová leraktam (az első három hétben csak balra, amivel első babásként megijesztett kicsit és mindenféle mozgásfejlődéssel kapcsolatos szakirodalom elolvasására késztetett), a saját tengelye körül nem forgott. Onnantól, hogy ez is ment, gyakorlatilag a lakás bármely pontjára eljutott, ugyanúgy, mint később, amikor már kúszott és mászott. De ekkor legalább még csak a földön lévő dolgokat érte el. Azokat elpakoltam, így nyugodtan mehetett bárhova, én pedig egy-két percre továbbra is magára hagytam. Ennek ellenére már ekkor jelentős károkat okozott, igaz, azokat csakis magamnak, anyai szívemnek köszönhetem.

Telefon(ok): A mobilom volt Barnabásom első áldozata, ekkor még csak 4 hónapos volt. Elkezdődött a mindent rágcsálós, szájba vevős időszak és neki épp a telefonomra fájt a foga. Tél volt, sokat kellett öltözni, amit nagyon utált, s annak hangot is adott. Szerettem volna ezeket a készülődéseket kellemesebbé tenni mindkettőnk számára, ezért nem tűnt rossz ötletnek, hogy engedek kérésének, arra a pár percre közelebbről is szemügyre veheti a kütyüt, amit anya napjában sokszor a füléhez szorongat, vagy éppen szorgosan kopogtatja a körmeit a képernyőjén. A terv első fele bejött, az öltözés valóban simán, sírás nélkül ment, csak éppen a telefonom nem bírta sokáig a strapát. Néhány hét után felmondta a szolgálatot, gondolom nem bírta a sok nyálat :) Ezt aztán eljátszottunk még egy telefonnal is :)

Szélcsengő: a pelenkázó fölötti lámpáról lógott le a kis tengeri csikós szélcsengő, amit a mama hozott neki Capriról, amikor 2 hetes volt. Alighogy elkezdték érdekelni a körülötte lévő dolgok, kiszúrta, de sokáig csak nézte, nézte, hallgatta. Aztán persze kellett neki, anya pedig odaadta, végülis ő kapta. Ő pedig az egyik pelenkázás alkalmával egy mozdulattal ledobta, az pedig apró darabokra tört. Ezt a mozdulatot aztán mind a mai napig gyakran eljátssza a pelenkázón lévő bébiőrrel is, de az úgy tűnik, bírja a kiképzést :)

Távirányító: ugyanúgy járt, mint a telefon, csak nem öltöztetés közben.

Könyvek: a rágókának is használható vízálló könyvein kívül tulajdonképpen nincs, ami egybe lenne. Rengeteg könyve van, sokat olvasok neki és szereti is, de jelentem, nem a használatban szakadtak el. És nem, nem csak a normál mesekönyvek, amikben már normál lapok vannak, hanem a keményfedelesek is több részben vannak, a sarkok gyakran hiányoznak :)

Bor: a konyhabútorom alsó része beépített bortartóval végződik. Egy szép napon Barnabás odagurult, azaz forgott és lehúzta az alsó fakkban lévő üveget. Pechemre épp vörös volt, csak hogy ne ússzam meg egy szimpla porszívózással és felmosással, hanem a fugából is sikálhassam a vörös színt :). Ekkor az alsó fakkokból kikerültek a borok, most már üres az egész :D

Ennyi volt kis Barnabásom számláján már akkor - legalábbis ennyire emlékszem most vissza -, amikor még csak a földszinten lévő dolgokra nézve jelentett veszélyt. A java még csak ezután jött.

Jénai: elkezdődött a pakolós korszak, minden napos programmá vált a konyhabútor kipakolása. A leltárhiányban a jénai (is) az én hibám, egy fáradt, éjszaka keveset alvós reggelen ugyanis elfelejtettem kipakolni az üveg dolgokat, mielőtt átadtam a terepet a Kisbogárnak. Nem is értem egyébként, hogy hogy lehetnek a babák ugyanolyan fittek egy alvással telt éjszaka után, mint egy alig alvós után...

Képkeret: a papír képkeret úgy járt, mint sok könyvlap.

Világító asztali tömb (vagy nem tudom hogy hívják pontosan): az éjjeli szekrényemen volt, az első karácsonyaink egyikén kaptam Tibitől. A tömbben egy rózsa és egy szív mellett az "I love you" felirat áll - tizenévesen ennek nagyon tud örülni az ember. :P Hogy ez motiválta e Barnabást, vagy sem, nem tudom, de itt, az éjjeli szekrényemnél állt fel életében először,. és rögtön le is verte ezt. A tömb tartója, amiben az égők is vannak, elvesztett kapásból két lábat, így elég instabil lett, a tömb széle pedig megpattant. Azért nem dobtam ki, emlék, de már nem az éjjeli szekrényemen :)

Gyűrűtartó: szintén az éjjeli szekrényemen volt, abban pihennek éjjel a karikagyűrűink - most már az alja és a teteje külön életet él.

Karkötők: két gyöngysoros karkötőm vár újrafűzésre, egy pedig arra, hogy Tibi szétszerelje az ülőgarnitúránkat és kiszedje két rész közül.

Függöny: a nappaliban, az erkélynél lévő, földig érő függöny mögött a forgó időszaktól kezdve előszeretettel bujkál, kukuccsosat játszik. Az elmúlt egy évben több apró lyuk, szakadás is lett rajta, az új függöny már varrónőnél van :)

Azt hiszem, ennyi. A leltárt olvasva biztos sok anyuka csóvája a fejét, mert biztos vannak, akik mindig következetesek tudnak lenni és nem engednek semmilyen körülmények között. Azok pedig, akiknek még nincs gyerekük, azt gondolják magukban, hogy "minek adja oda a telefonját? Én tuti nem fogom" - én is ezt gondoltam volna még tavaly ilyenkor is, mindössze 3 hónapos babával. Én mégsem gondolom magam sem következetlennek, sem gyengének, sem felelőtlennek. Minden, Barnabásra veszélyes dolog el van rakva, minden konnektorban vakdugó van, a fiókok és szekrények többségén gyerekzár. Egy-kettő olyan maradt csak nyitva a Kisherceg előtt, ami számára veszélytelen dolgokat rejt, csak hogy hagyjunk neki is egy kis élvezetet. De amikor minden pelenkázás egy harc, amit napi ötször-hatszor meg kell vívnod, amikor minden öltöztetés egy végigsírt küzdelem, amikor betegség vagy fogfájás miatt napok óta egész nap sír, amikor elesik és nehezen akar megvigasztalódni, vagy amikor egészen egyszerűen én vagyok idegileg és testileg is teljesen lefáradva, akkor néha engedek. Hogy az öt-hat pelenkázásból legalább egy legyen, ami nem ér fel egy tornaórával, hogy az öltöztetés végére ne legyen teljesen kisírt Kishercegem gyönyörű, bogár szeme, hogy az egész napos sírásban legyen egy csendes perc, esetleg egy halvány mosoly. Ha ez gyengeség, akkor az vagyok, de az én lelkiismeretem így nyugodt. Amikor már minden helyes próbálkozás befuccsol, akkor engedek egy kicsit, csak hogy jobb kedvre derítsem kis Maszatomat és ezzel magamat is. Magában kárt nem tesz, a tárgyak pedig elsikkadnak a hálája, a mosolya mellett! <3

De ma bevallom, kényelemből engedtem neki. Készülődnöm kellett, mert időre mentünk valahová. Gyakran eljátszik egyedül, de ma nem tolerálta az öltözést és sminkelést, így találnom kellett valamit, ami néhány perc erejéig érdekesebb, mint én. :) Ez a valami lett a cd-lejátszó. Letettem az asztalról a földre, gondoltam, nyomkodja a gombokat és élvezi, hogy egyszer szól, egyszer nem, hangosít, halkít. Így is volt, csak aztán a cd-tartót is felnyitotta és kivette a cd-t. :D Az eredményt a leltár elején olvashattátok! De legalább időben odaértünk, ahová kellett. :D

Apa és alma

Kis Barnabás másfél hónapja lábon jár, mostanra már egyenetlen terepen, megpakolva, sok ruhában "pingvinként" is ügyesen közlekedik. Sőt, már szaladni is tud, gyakorlatilag már csak a lépcsők jelentenek akadályt számára. A mozgásfejlődés ezzel tulajdonképpen véget ért, jöhet a kommunikáció. A kommunikáció, amit szavak nélkül is jól művel már egy ideje.

Tíz hónaposan, mint mindent, egyik napról a másikra kezdte a mutogatást. Azóta a mutatóujjával "beszél". Karját és az ujjacskáját is olyan mereven kinyújtja egy hümmögés kíséretében, hogy az gyakran még most, négy hónap elteltével is mosolyt csal az arcomra. De célravezető kommunikációs eszköz, gyakorlatilag mindent tudtunkra ad vele. Rámutat az őt érdeklő tárgyakra, állatokra, várva, hogy megmondjuk, mi az. Ha éhes, ételre, ha szomjas, az üvegére mutat, ha a cumiját szeretné, akkor arra irányítja ujjacskáját. Jelzi, hogy melyik játékot vegyem le a polcról, megmutatja, hogy merre menjünk. "Hol van" kezdetű kérdéseimre is ügyesen válaszol így. Én ezt tekintem a kommunikáció első formájának. Kezdetleges ugyan, de az első, teljesen "néma" babahónapokhoz képest hihetetlen mértékben megkönnyíti a dolgomat az a pirinyó kis ujjacska. De nem is olyan sokára valóban beszélgetni fogunk, az elmúlt hetekben ugyanis az első szavak is elhagyták a száját.
Baba, mama, memme, pápá, dádá - ezeket régebb óta mondja utánam, ha ez is számít, akkor ezeket nevezhetjük Tökmagunk első szavainak. Állathangokból is egyre szélesebb a repertoár, a halacska tátogását gyorsan követte a "brumm-brumm", a "vau" és a "gá-gá". Két hete aztán ennél komolyabb szót alkotott: "apa" <3. Akkor lepett meg minket ezzel, amikor a legkevésbé sem számítottunk rá.
Elég régóta mondogatom neki pelenkázás, öltöztetés, törölközés közben a legegyszerűbb szavakat, köztük az apát is, kérve, hogy mondja utánam, de minden próbálkozásomra csak egy boldog mosoly vagy hosszas gügyögés volt a válasz. Hát nem az autóban ülve, a parkolóban vártam, hogy tanításom meghozza gyümölcsét. :) Két hete vasárnap, a mamánál való ebédről hazatérve, a ház előtt leparkolva, Maszatunk hátul, ülésében várta türelemmel, hogy a bevásárlótáskák után végre rá kerüljön a sor és kivegyük a kocsiból. Mikor aztán Apa kinyitotta a hátsó ajtót, Barnabás ránézett, majd egy nagy mosoly kíséretében jól érthetően, kristálytisztán, hibátlanul azt mondta: "APA"! Én épp mellette pakolgattam, Tibi nagy szerencséjére, így ugyanis meg tudtam erősíteni, hogy nem hallott rosszul. Először elfogta a kétely, kérdőn rám nézett, hogy jól értette-e... De aztán kimondta még egyszer és nagyon örült magának... Mi pedig neki! :) Apa szíve pedig nagyot dobbant, nagyon nagyot! <3
Azóta eltelt több mint két hét és nem mondta újra. De nem sürgetjük, tudjuk, hogy tudja. Csak épp nem a meglévő kis szókészletét gyakorolja, hanem inkább bővíti azt. Ma még az első szónál is sikerült jobban meglepnie. A dédinél ebédeltünk hárman, Barnabás, Vivien (Barnabásunk keresztanyja) és én, amikor azt mondta: "alma". Az asztalon, a gyümölcskosárban lévő almákkal játszott, egyet leejtett. Rámutatott - mint mindig, mereven kinyújtva kis karját és ujjacskáját :) - és azt mondta: "ALMA". Ezúttal hárman néztünk egymásra, de nem volt kétség, mindannyian hallottuk. És ismét hibátlan kiejtéssel, újra a legváratlanabb pillanatban, magától, nem "megrendelésre".

Lehet, sőt, biztos, hogy elfogult vagyok, de szerintem az alma nem sok gyerek első szavainak egyike. Ráadásul ezt kimondottan - mint például a babát, mamát, papát, apát - nem is tanítottam neki. Ha jól belegondolok, csak akkor hallotta ezt a szót, amikor szóltam neki, hogy itt az alma, megpucoltam, felvágtam, jöhet uzsonnázni. Meg amikor a boltban almákat válogattam. Nem véletlenül mondják, hogy a kicsi gyerekekre csak úgy ragad a tudás, minden információt beszippant a kis agyuk. Tulajdonképpen ismer ő már minden szót, fejben szerintem folyékonyan beszél. Mindent megért ugyanis, amit mondok neki. Kidobja a szemetet, ha azt kérem, ha jelzem, hogy porszívózni fogunk, előveszi a porszívót. A sonka, túró rudi és banán vezényszavakra a hűtőhöz rohan, az "engedd le a vizet!" felszólításra kihúzza a dugót. "Lemegyünk sétálni" - mondom, erre hozza a cipőjét és az enyémet is. :) Szinte minden állatot felismer, könyveiben okosan rábök arra, amelyiket nevén nevezzük, vagy amelyiknek a hangját utánozzuk. Kérésre zenét kapcsol, sőt, megmutatja a kazánt és a radiátort is (apja fia). :) A szavak tehát már odabent vannak, a kis buksijában. Ott állnak szépen sorban, csak arra várnak, hogy Barnabás piciny szájával megformázza őket. Ott tolonganak a betűk szabályos egymásutánban, azon vitatkozva, hogy melyikőjük legyen a következő.

"Apa", "alma" - ezeket a sorokat írva is itt csengenek a fülemben, hallom, ahogy vékonyka, csilingelő kis hangján mondja kis Manónk, olyan természetességgel, mintha századszor tenné. Szinte hihetetlen, hogy milyen boldoggá tett egy "alma"! Bearanyozta a napomat, így végülis nekem mindegy, hogy mi lesz a következő. Na jó, azt azért nem bánnám, ha a "kazánt" megelőzné majd az "anya"! :)

Szívszorító büszkeség

Barnabásunk egyedül alszik el. (Pontosabban a kis oroszlánjával, ami nélkül élni nem lehet.).
Azoknak, akiknél sosem volt gond az alvás, akiknek a kezdetektől egyedül alszik el a babájuk és a hosszú, gyakran több órás ringátosokban sosem volt részük, furcsa lehet, hogy ennek egy bejegyzést szentelek. Az a szülő azonban, akinek hozzánk hasonlóan minden altatás egy tortúra volt, tudja, hogy miért nagy szó ez: megtanult elaludni. Hiszen a babáknak mint minden mást, ezt is meg kell tanulni, meg kell tanítani.

A tanításra sok módszert ajánlanak különböző szakemberek. Szinte mindet olvastam, de egyiket sem alkalmaztam. Azt ugyanis mindegyik leszögezi, hogy ha sír a baba, akkor sem szabad kivenni a kiságyból. Na ez nekem nem menne, így meg sem próbáltam.
Fél éves koráig ringattuk, gyakran órákat. Barnabás ekkor már közel nyolc kilót nyomott, görccsel a karomban már nem volt olyan meghitt és romantikus a ritmikus hintázás. Ezután jött a nagy ágyon, anya vagy apa mellett, ráérősebb estéken kettőjük között, simogatásukat élvezve elalvás (hozzáteszem minden sírás nélküli volt az átmenet). Volt, hogy öt perc kellett ahhoz, hogy álomba szenderüljön és vihessük a saját kis ágyikójába, de az is előfordult, hogy másfél órát vártunk az álommanókra. Mégsem vágytunk igazán arra, hogy megtanuljon egyedül elaludni. Nem siettettük a dolgot.
Élveztük, ahogy kezünket szorítva, minket ölelve lassul és mélyül a szuszogása. Mosolyra derített, ahogy elnehezülnek hosszú szempillái, ahogy le-lecsukódnak őzike szemei, majd megadják magukat az álommanók hozta álompornak. S ahogy elernyednek aprócska kezei, ahogy megszabadul kis oroszlánja ujjai szorításától. Ha sok dolgom volt, rögtön vittem be az ágyikójába, de többnyire engedtem inkább a csábításnak és hosszú percekig gyönyörködtem a félhomályban az angyali arcocskában. Láttam rajta, távol jár már, mégis érzi, hogy ott vagyok vele, vigyázok rá, őrzöm álmát.
Életem legmeghittebb estéi voltak ezek. Egy kicsit sem éreztem tehernek, inkább szeretettel gondoltam arra, hogy karjaim közt érzi magát biztonságban, hozzám simulva, szívdobogásomat hallva tudja nyugodtan álomra hajtani a fejét. Ezért is érzek a büszkeség mellett szívszorító fájdalmat...

Az  anyaság nem fekete vagy fehér, érzések eddig soha át nem élt, árnyalt sorozata. Barnabás jövő héten lesz tizennégy hónapos. Nagy idő ez egy kis ember életében. Ennyi idő alatt megtanult egyedül elaludni, többé kevésbé egyedül kanalaz, a szomjoltáshoz sem szorul már a segítségemre. Szól, ha van "phü", megért szinte mindent és megérteti magát. Ül, megy, szalad. Cipőt hord, fogat mos. Megvannak a kedvenc ruhái és tudtamra adja, ha bizony azt akarja felvenni. Büszke vagyok, hogy ilyen okos, hogy gyorsan tanul. Örömmel látom, hogy szépen fejlődik, minden nap valamilyen új tudománnyal nevettet meg.
A büszkeség mellett mégis ott szunnyad a szívemben a fájdalom, s esténként hagyom, hogy feléledjen. Amikor már nem kell tudásáért, ügyességért, találékonyságáért, bátorságáért megtapsolnom  és megpuszilnom, amikor nem kell nevetne néznem, ahogy századszor is felemeli az üvegét csak azért, hogy megmutassa, egyedül is tud inni. Amikor kis Barnabásommal együtt ezek a tudományok is pihennek, átadom a büszkeség helyét egy mély sóhajnak. Felidézem a pillanatot, amikor még hozzám bújva, ölemben evett, amikor még mindenféle segítség nélkül kellett kitalálnom, mire vágyik, amikor még alig-alig mozogva feküdt, amikor még foga sem volt. És amikor még karjaimban, majd karjaim óvó ölelésében, kezem melegével a kis buksiján aludt el.
Furcsa kettősség ez: büszkeség és fájdalom egyszerre. Visszaemlékezés után ezek a pillanatok bekerülnek a múlt emlékei közé. Tudom, mindez már örökre a miénk, ha el  is múlt, el nem veheti senki. Ettől a gondolattal a fájdalom elillan, helyét visszaköveteli magának a büszkeség. Átadva magam akaratának odasétálok "kis nagyfiam" ágya mellé, s csakúgy, mint amikor mellettem feküdt, ámulattal nézem angyali arcocskáját. Megpuszilom meleg, bársonyos kis pofiját, keze ügyébe készítem kis oroszlánját. Lefekszem én is. Pihennem kell, hogy holnap újra őszintén tudjak vele nevetni.
Este, fürdés közben napok óta azzal próbálkozik, hogy ő is le tudjon spriccelni engem, ne csak én őt. Holnap szerintem sikerül neki, s akkor büszkén fogok nevetni új tudományán, vállalva azt, hogy csurom vizes leszek. :)

A tizenharmadik!

Egyáltalán nem vagyok babonás. Kicsit sem. A tizenhármas szám szerencsétlennek való titulálását is mindig elengedem a fülem mellett. És ezen az sem változtat, hogy Barnabásunkkal való közös életünk tizenharmadik hónapja - a rengeteg mosoly, babakacaj, vigyor, hálás ölelés, puszi és az új tudományok ellenére - ki merem jelenteni, hogy eddig a legnehezebb. (Pedig a minden este órákon át tartó hasfájással eltelt négy hónap sem volt épp sétagalopp.)

Miután elfújtuk az első születésnapi tortáján az egy szem kis gyertyát (még mindig összeszorul a szívem, ha erre gondolok), Barnabás elkezdett félni az öregedéstől. Egy év elteltével eszébe jutott, hogy hiába "nagyfiú" már, ő szeretné még anya kezéből kémlelni a világot, anyával csillapíttatni éhségét és szomjúságát, anyával vitetni magát egyik szobából a másikba. Ő bizony nem kéri még a nagyfiú jelzőt, köszöni szépen, maradna még egy kicsit baba. És ezzel a döntésével egy csapásra felfordult az életünk.
Egy csodálatos napot követett egy hisztis, nyűgös, anyának fél perc szusszanásra időt sem hagyó. Persze ekkor még nem hittem, hogy ezzel a nappal egy új korszak kezdődik. Mint mindenki, fogtam én is a fogzásra, az időjárás-változásra, a mozgásfejlődésre, a szopizás abbahagyására. De eltelt ugyanilyen nyűgösen még egy nap, majd egy hét, aztán kettő és három. Most nem is tudom már, hányadiknál tartunk, talán az ötödiknél.
Kis Maszatom az elmúlt hónapokban már ügyesen kanalazott, egyedül ivott és majszolgatott. Most nyújtja felém az üvegét, hogy itassam és adja kezembe a kekszet, hogy etessem. Eddig elteltek úgy fél órák is, hogy rám se hederített, amikor talált valami "kincset", ha hívtam sem jött oda hozzám. Most minden mozdulatomat árgus szemekkel követi. Amint elindulok egy másik helyiség felé, már pattan is fel a játékai mellől és árnyékként követ. Sőt, nem is kell másik szobába mennem, az is elég, ha felállok mellőle a szőnyegről. Egyszerűen úgy érzi jól magát, ha ott ülök, vele. Akkor számára kerek a világ, minden baj megszűnik, az alatt az idő alatt nyoma sincs az anyát nyúzó  babának - egy igazi kis angyal. Na de valamikor csak kell neki reggelit, ebédet, vacsorát készítenem. Ezen kívül mást - mint például a főzés, takarítás, teregetés - meg sem próbálok már. Ez a néhány perces, egyszerű művelet is kész cirkuszi mutatvány: vagy én vagyok az artista, vagy ő. (Bár én inkább bohócnak érzem magam.) Ha "kemény" napom van, amikor tartani tudom magam az elhatározásomhoz, hogy "nem veszem fel, két percet kibír", akkor ő van porondon: két kézzel csimpaszkodik a nadrágomba, s próbál feljebb jutni, kötélnek használva a lábamat. Eközben persze "nyüsszög", minden eszközt bevet, hogy jobb belátásra bírjon. Ez gyakran sikerül is neki, ilyenkor jön az én mutatványom, a zsonglőrködés. El lehet képzelni:  egyik kezemben a gyerek, aki ekkor diadalittasan vigyorog, fülig érő szájjal lesi, mit csinálunk a konyhapulton; másik kezemmel pedig vizet méricskélek és edénybe öntök, tűzhelyet begyújtok, kanalazok, keverek, üveget összerakok, kanalat keresek, szekrényt nyitogatok. Na ezek után nincs azon mit csodálkozni, hogy már nem csak a házimunka és a főzés, az evés is kizárólag Barnabás alvásidejére korlátozódik. Annak sem örül ugyanis, hiszen azt sem a szőnyegen csinálom ugyebár. És persze az ominózus, minden anyuka által emlegetett pisilés sem egyszerű már.
Míg el nem jutottunk a tizenharmadik hónapig, csak hírből ismertem a "WC-n sem lehetek egyedül" problémát. Ezidáig egyáltalán nem értettem a dolgot. Magamra csukom az ajtót, kinyitni nem tudja és kész - gondoltam magamban. Ez az elmélet akkor dőlt meg, amikor Barnabás az ajtóban állva sírt bebocsátásért, én pedig nem mertem kinyitni az ajtót dolgom végeztével, attól félve hogy rányitom a kis lábára vagy ujjacskájára (attól függően ugyebár, hogy épp négykézláb vagy két lábon várja, hogy beengedjem). Hiába kiabáltam neki bentről, hogy lépjen arrébb, rám se hederített. Miután kijutottam szorult helyzetemből, megfogadtam, hogy csukott ajtónál Barnabással egyedül itthon többet nem. Így már oda is utánam jön. Megtehetném, hogy arra az egy percre beteszem a kiságyba, néha ezt is csinálom, de általában nincs szívem hozzá. Akkor is sírt ilyenkor, amikor még nem volt ennyire anyás, hát még most. Inkább próbálom visszatartani az alvásidejéig. Ha pedig nem sikerül, akkor találni egy olyan pillanatot, amikor épp nagyon elfoglalt, elosonni és bízni abban, hogy a "munkát" fontosabbnak tartja, mint az én szemmel tartásomat. Az esetek döntő többségében azonban épp hogy beérek a WC-re, máris nyílik a résnyire hagyott ajtó és fülig érő szájjal ott áll előttem a kis Tökmag :). Én pedig, aki ezt korábban más anyukáktól elképedve hallgatta, nem tudok ezen mérgelődni, sőt. Meglátom a "rajtakaptalak!", "meg akartál lógni, de most meg vagy, anya!" vigyort az arcán és én is mosolyra derülök. Örülök, hogy örül nekem!:)
És persze annak is, hogy ennyire ragaszkodó, kötődő és szeretettel teli. De azt hiszem, hogy erre szokták mondani: jóból is megárt a sok. Az elmúlt öt hét pedig - kövezzetek meg érte - nekem már sok. Eddig is rengeteget játszottam vele, a házimunkát mindig az alvás idején végeztem. Azalatt a néhány teendő alatt, amit kénytelen vagyok megcsinálni, viszont okosan elfoglalta magát. Volt, hogy ott hagyott és elment egy másik szobába csibészkedni, kihasználta, hogy nem figyelek. Vagy ugyanúgy a lábam alatt volt, mint most, de nem rajtam lógott, hanem bebújt a konyhabútor fiókjába és szórta kifelé a szűrőket, edényeket, habverőt, palacsintaforgatót. Feltalálta magát, sőt, örült neki, hogy van egy-két perce, amíg csak fél szemem van rajta. Láthatóan élvezte, mégis úgy tűnik, úgy döntött, lassít a tempón. Sosem volt az a baba, aki kézben akart lenni, sőt, kimondottan nem szerette, ha cipeljük. Most bepótolja a lemaradást!
Én pedig megadom magam - cipelem. Végülis, a maga közel tíz kilójával, edzésnek sem rossz. Aztán majd csak visszatér az egyszer már elkezdett, önállósodás felé vezető útra. Addig pedig nincs más dolgom: felveszem, etetem, itatom és persze ülök a szőnyegen. Na meg várom a bűvös (?) tizenharmadik hónap végét.

Boldog Születésnapot, kicsi Kincsem!

Hozzám simulva, anya szívdobogását keresve, édesen szuszog mellettem életem legnagyobb kincse.  Vele együtt én is becsukom a szemem, s egy pillanatra szinte el is hiszem, hogy most született, hogy ez az első éjszakánk együtt, hogy mindössze néhány órája fekszik mellettem. Olyan, mintha semmi nem változott volna  –  de eltelt 1 év!

Úgy él bennem a babavárás izgalma, Barnabásunk születésének minden pillanata, az első órák, napok, hetek rózsaszín mámora, mintha tegnap lett volna, mégis távolinak érzem. Furcsa kettősség ez. Fenekestül felfordult az életünk, mindennapjaink olyan apró részleteiben megváltozott, amit előtte sejteni sem sejthettünk. Új időszámítást vezettünk be: Barnabás megszületése előtt és után. A két időszakot egy pillanat választja el, mégis olyan, mintha fényévekre lennének egymástól.  Már alig emlékszem a kis Barnabásunk nélküli napokra. Mostanra megértettem, hogy miért mondják, hogy a gyermekkel teljesedik ki az életünk. A gyermek olyan boldogság, amit leírni, elmagyarázni nem lehet, csak az tudhatja, akinek megadatott az élet legnagyobb ajándéka.

Ajándék, mindannak ellenére, hogy nincs átaludt éjszaka, nyugodt reggeli, ebéd és vacsora. Nem tekerem már fel takarítás közben a hangerőt, nem hívjuk át a barátokat bulizni. Nem tudok akármikor szusszanni egyet, nem olvashatok már evés közben, nem éneklek késő este a zuhany alatt. Meg kell osztanom a kakaós csigámat, a noklimat és a túró rudimat. A nappali nagy részét birtokba vették a játékok, a vasalós-teregetős szobám egy örökmozgó kis manóé lett. Hiába takarítok, nincs látszata. Mindig maszatos az erkélyajtó, a tükör, az üvegasztal. Az ékszertartóm tartalma rendszeresen az ágy alatt pihen, a könyvek a földön várják, hogy visszategyem őket méltó helyükre. Míg pakolok, a mi kis sajtkukacunk már otthonunk egy másik pontján osztja ki nekem a következő feladatot. Nem nehéz megtalálnom, hogy hol - előző csínytevése tetthelyétől elég csak a két kis mancsot követnem a padlón.  Igen, a padló sem ragyog soha. Sőt, ez a két kis apró tenyér, az öt aprócska ujj díszíti az erkélyajtót, a tükröket és az üvegasztalt is. Mégsem tudok mérges lenni – ennél a két apró kis mancsnál szebb „dekorációt” elképzelni sem tudok.

Mára kis ember lett a csöppnyi babából. Önállóan közlekedik, jelzi, hogy mit szeretne, akaratát érvényre juttatja. Szabadon jön-megy, egyedül eszik és iszik, fogat mos, cipőt hord, a maga nyelvén beszél, visszabeszél. Sőt, már rigolyái is vannak. Ezekért azonban kárpótol a sok mosoly, kacaj, vigyor, a cuppantós puszik, az ölelések és a belém kapaszkodó kis karok, a bennem bízó, anyánál megnyugvást kereső kis fiúcska.

Nem csak babából lett kis ember, a nőből is anya lett. Ma már nem hangzik fülemnek idegenként a szó. Emlékszem, amikor az első oltást megkapta. Vele sírtam. Aztán teltek a napok és erősödtem. Rájöttem, hogy nem sírhatok. Ha én nem vagyok hős, akkor hogy lesz az kis Barnabásunk? Most már azok vagyunk, mindketten. Esténként azonban el-elgyengülünk. Ahogy egy évvel ezelőtt, most is rendre megszámolom kis angyalkám pici ujjacskáit, megpuszilgatom kicsi talpacskáit, csókot lehelek tenyerébe, tündéri kis pofijára. Ölembe veszem, s századszor is ugyanolyan áhítattal, szívből énekelem neki:„Úgy vártam Rád, Édes kisfiam”  és „Boldog leszel, Édes kisfiam”. „Jó éjszakát, szép álmokat, Szeretlek, Nagyon-nagyon Szeretlek!” – súgom a fülébe. Ma, a születésnapján pedig hozzáteszem: „Köszönöm, hogy vagy nekünk, hogy bearanyoztad az életünket. Remélem, hogy nem bántad meg”! Mire a gondolat végére érek…

Hozzám simulva, anya szívdobogását keresve, édesen szuszog mellettem életem legnagyobb kincse. Vele együtt én is becsukom a szemem.