Nagyon rég írtam, bosszantóan rég. Pedig annyira, de annyira szeretnék. Tudom, amit az ember nagyon szeretne, arra csinál magának időt, ezúttal ez mégsem így van. Ki merem jelenteni: az elmúlt két és fél hónapban nem volt egyetlen olyan órám sem, amikor olyan dolgot csináltam, amit elhalaszthattam volna a blogírás javára. Legfeljebb az alvásidőből csíphettem volna el egy kis időt, de az már az életben maradásomat veszélyeztetné! :) Beindult az élet, pörgünk már tíz hete...
Tíz hete kezdtük a bölcsit. A beszoktatás gyötrelmeiről, az első két hét küzdelmeiről már írtam, most jöjjön a folytatás. Ott fejeztem be legutóbb, hogy a második hét utolsó napján már voltak jelek arra, hogy Barnabás "hajlandó lesz" bölcsibe járni és elengedni anyát dolgozni. Anyai megérzésem szerencsére nem csalt, a harmadik hétben is jóval kevesebb volt már a sírás, a negyedik négy közepén pedig már nagy vigyorral futott be a csoportszobába reggel. Hihetetlen, de egy csapásra történt. Nem nagyon volt átmenet: Barnabásom kedden még sírt, amikor elváltunk, szerdán pedig már azt alig akarta megvárni, hogy elköszönjek tőle és megpuszilgassam, búcsú nélkül otthagyott volna. Valahol olvastam, hogy a gyerekeknél egyszer csak "bekattan valami", egyik pillanatról a másikra tudatosul bennük, hogy nem anya nem hagyja ott a bölcsiben örökre, hogy megy majd érte, akkor, amikor ígérte. Amikor már elmúlik a bizonytalanság, a félelem attól, hogy anya nem jön, amikor már tudja a gyerkőc, hogy uzsonna után jön anya, megnyugszik és elfogadja az új helyzetet. Valóban így van, Barnabásnál is "bekattant" az a valami, s azóta imád bölcsis lenni. Bár felesleges volt a kérdés, hogy milyen volt a bölcsiben, mert a válasz rá volt írva a kis arcára, minden nap megkérdeztem tőle, ő pedig mindig ugyanazt felelte: "szupi". Aztán elkezdett Barnabásom neveget emlegetni: Petra, Nórika és Marci napi beszámolói részei lettek, ahogy a nevelői, Rita és Adri is, na meg az ebédet hozó Marika néni - na ná, hogy a bélpoklos kis Barnabásnak ő is nagyon fontos! :) Most, két és fél hónap után ki merem jelenteni: a legjobb döntés volt, amit csak hozhattunk, hogy a kis Manóm két évesen bölcsődés lett!
Most, hogy a küzdelmes napokat és a félelmeimet a hátunk mögött hagytuk, pontokba szedem a legfontosabb tanulságokat:
1. "Az új csak jót hozhat nekünk" - hogy egy klasszikust idézzek. Most már látom, hogy hinnem kellett volna ebben már a legelején. De nem, én féltem, nagyon. A beíratáskor még nem, akkor még magabiztos voltam a döntésemet illetően, de kezdés előtt egy hónappal már nagyon paráztam. És ahogy közeledett az elválás napja, egyre jobban. Feleslegesen idegesítettem saját magamat.
2. A gyerek hihetetlenül rugalmas. Sokkal gyorsabban alkalmazkodik egy új helyzethez, mint egy felnőtt, aki tudja, érti, hogy mi miért történik. A gyereknek egy a lényeg: szeressék, figyeljenek rá. Mindenhol szeret, ahol ezt megkapja. Mi jól választottunk, a mi bölcsinkben, a mi csoportunkban, a mi nevelőinktől maradéktalanul megkapja ezt, ez gyorsan át is segítette Barnabásomat a nehezén és engem is.
3. Máshol is tud aludni. A legjobban talán attól féltem, hogy Barnabás a bölcsiben nem fog aludni, mert ott nem vaksötétben, nem teljes csendben aludhat és nem is mesélnek neki 2-3 mesét. Jelentem: könnyen elalszik és nagyokat szundizik. Itthon továbbra is a kiskorától megszokott feltételek kellenek neki - a két helyet teljesen elkülöníti magában, tudja, hogy mit lehet ott és mit itthon.
4. Finom az ebéd. Barnabás már egy éve ugyanazt eszi, mint mi, ugyanolyan formában. Nem püréset, nem pépeset. Elképzelni nem tudtam, hogy hogy reagál majd arra, hogy a bölcsiben minden nap főzelék van. De állítólag nagyon szereti a bölcsis kosztot, gyakran kér repetát is. Azért ott is a husi a sláger, akárcsak itthon. Nevetve mesélte a nevelője egyik délután, amikor nem volt hús a főzelékhez, hogy Barnabásom kiabált ebéd közben, hogy "husit, husit!" :D
5. Törődnek vele. Sok szóbeszédet és riogatást hallottam a bölcsi előtt arról, hogy a gondozók nem törődnek a gyerekekkel, hogy rendszeresen pisisek például, amikor mennek értük a szülők. Én ilyet még egyszer sem tapasztaltam. Remélem, hogy nem csak mi vagyunk jó helyen, hanem ez az általános és minden más tényleg csak riogatás.
6. Hiába az erős immunrendszer. "Jobb félni, mint megijedni" - tartja a mondás. Hát én nem féltem és sajnos megijedtem. Bár mindenkitől hallottam, akinek korábban kezdte a gyerkőce a bölcsit, hogy az első év a folyamatos betegségekről szól, úgy gondoltam, hogy velünk ez nem így lesz, hogy Barnabás lesz a kivétel, hiszen olyan erős az immunrendszere. Ez sajnos nem jött be, itt az erős szervezet abban nyilvánul meg, hogy mindegyik betegségen gyorsan túl van. Bár elég "sokáig" bírta a gyűrődést, az első betegség egy hónap után érte el, de utána aztán újra és újra lebetegedett sajnos.
7. Visszafejlődés a reakció. Tartottam attól, hogy bizonyos dolgokban "visszafejlődik" majd, sok helyen olvasni, hogy így reagálnak a "sokkra", az életük megváltozására a gyerekek. Ez így van sajnos nálunk is. Barnabás mióta bölcsis, napközben is sokat cumizik, pedig korábban csak alváshoz kellett neki. Már hónapok óta nem használtunk cumis üveget, de visszakérte azt, abba fogadja csak el a reggeli és esti tejcit, sír érte. Nem hajlandó egy métert sem sétálni, amint kilépünk az ajtón, felveteti magát. A legrosszabb pedig, hogy azóta nem alussza át az éjszakát, gyakran ébred, megriad, anyáért, értem sír. Most, a harmadik hónapban már kezdenek csillapodni ezek a "tünetek", ha szerencsém van, akkor például már csak egyszer ébred éjjel. Igyekszem türelmes lenni, bár bevallom, nehéz, főleg, hogy mióta újra dolgozom, nagyon fáradt vagyok. Remélem, hogy mihamarabb túllendülünk ezen is.
8. A szeretet nem idő kérdése. A legnagyobb félelmemet hagytam a legvégére. A leginkább attól tartottam, hogy amiatt, hogy az eddigi 24 óra helyett "csak" 16-ot töltök majd Barnabásommal, s abból csak 4-5-öt aktívan, meglazul a köztünk kialakult kapocs, kötelék. Féltem attól, hogy kevésbé fog ragaszkodni hozzám, hogy kevésbé fog szeretni. Úgy érzem, hogy ez nincs így, köszönhetően talán annak is, hogy az együtt töltött időt maximálisan kihasználjuk, igyekszem akkor nem mosogatni, főzni, stb, hanem vele játszani, agyban és lélekben is száz százalékosan Vele lenni (és nem mellette!). Bízom benne, hogy jól érzem! :)
Az elmúlt tíz hét legfontosabb változása pedig, hogy Barnabásom beszél. Szavakat már régóta mond, de mondatokban egyáltalán nem beszélt még a nyáron, mostanra pedig tulajdonképpen folyékonyan, sokszavas mondatokban, ragozva, igeidőket is helyesen használva beszél! Sőt, mondókákból is mond részleteket, szókapcsolatokat. Az aktuális kedvenc a "Csiga-biga gyere ki", aminek nagyjából minden második szavát jegyezte meg. Így hangzik Barnabás előadásában: "Csiga-biga gyeje ki. Ideki. Vajat. Majad." :) Hogy az elképesztően gyors beszédfejlődés mennyire köszönhető a bölcsinek, sosem fog kiderülni, hiszen nem tudhatjuk, hogy hol tartana, ha itthon maradt volna. De ez nem is a fontos, a lényegen nem változtat. Napról napra megmosolyogtat és elcsodálkoztat a szókincsével. Egy, a déditől kapott műanyag kis krokodil láttán például így szólt: "Úr Isten! Sosem láttam még krokodilt!" Amikor egyik nap kiöntött egy zacskó kekszet a földre és megkérdeztem tőle, hogy miért csinálta ezt, így válaszolt: "Direkt, anya." Egy alkalommal pedig, amikor megkérdeztem tőle, hogy van-e kaki, ezt mondta: "Tuti biztos". Most hirtelen ennyi jutott eszembe, de minden nap van ilyen és ehhez hasonló "beszólása". Imádnivaló, ahogy még egy-egy szónál megakad a nyelve, miközben kiejti, s most még imádnivaló az is, hogy az "r" betű "j". Főleg, amikor a következő mondatban hallom: "Anyát is szejetem, apát is szejetem". <3
S hogy mi van velem? Dolgozó édesanya lettem. A visszazökkenés a munkába, könnyebb és gyorsabb volt, mint reméltem. Bár teljesen nem is szoktam el a munkámtól, mert itthonról is dolgozgattam, olykor besegítettem a szerkesztőségbe, ennyire gyors átállásra mégsem számítottam. Már az első nap első pár órája után nem éreztem furcsának azt, hogy a szerkesztőségben ülök, az asztalomnál, a harmadik napon pedig már egyenesen hihetetlennek tűnt, hogy két évig nem ezt csináltam nap mint nap. Nem érzem, hogy kimaradt ennyi idő, olyan, mintha az elmúlt két évben is minden napot ugyanígy töltöttem volna. Valószínűleg annak is köszönhető ez, hogy nagyon szeretem a munkám, a munkahelyem és a kollégáimat is. Arra nem számítottam egyébként, hogy ennyit fog adni lelkileg az, hogy visszatérek: szárnyalok. Feltölt, hogy a gyereknevelésen és a háztartás vezetésén kívül mást is csinálok, hogy hozzájárulok a családi kasszához, hogy felnőttek között vagyok és felnőtt témákról beszélgetünk. Hogy nap mint nap gondolkodnom kell, s nem csak azon, hogy mit főzzek holnap vagy hogy mivel foglaljam le Barnabásomat. Újra jár az agyam! :)
Persze van hátránya is az új életünknek, a legfájdalmasabb például a koránkelés. Barnabásommal eddig nagyon kényelmesen éltük mindennapjainkat, 9-fél 10-kor keltünk, ez most fél 7-7-re tolódott és sajnos a Kisherceg nem tesz különbséget a hétköznap és a hétvége között. :D A heti háromszori edzés is elmaradt sajnos, most még nem látom, hogy hogyan tudnám visszacsempészni az életembe, de rajta vagyok az ügyön. A napindítás állandó része lett sajnos a kapkodás, a sietés, a "gyere
már, mert megint elkésünk" kezdetű monológ. Vége a kényelemnek, a
hétköznap reggeli mesenézésnek és pizsamában hancúrozásnak. Azt viszont szeretem, hogy este már 8-kor, délután pedig délben alszik, így előttünk az egész délután, hogy csináljunk valamit. Minden tekintetben megváltozott tehát az életünk, de nem bánom. Mert sokkal többet kaptunk, mint amennyit feladtunk.
Nem tagadom, nem vagyok a régi, mint dolgozó nő, de nem is leszek már. Gyorsan visszazökkentem ugyan a munkába, de egy másik nő tért vissza az asztalhoz, mint aki nagy pocakkal elment onnan. Munka közben kikapcsol ugyan az agyam, teljes mértékben a feladatra koncentrálok, de akárhányszor ránézek az órára, az jut eszembe, hogy most épp mit csinál Barnabásom a bölcsiben, vagy hogy mennyi idő van még hátra addig, míg mennem kell érte. Kerget az idő, s próbálok gyorsabb lenni nála. Igyekszem minden napomat úgy intézni, úgy programozni az interjúkat, hogy én tudjak menni a Kisbogárért. Nem azért, mert más nem tudja elhozni vagy mert másnál nincs jó helyen addig, amíg végzek. Egyszerűen azért, mert Vele szeretnék lenni. Mert önző vagyok és magamnak szeretném a világ legszebb mosolyát, amikor meglát az ajtóban uzsonna utáni játék közben. Mert szeretném, ha érezné, hogy anyára mindig számíthat, hogy nekem fontos, hogy én vigyem és én menjek érte. Mert én szeretnék a kis kezét fogva kisétálni vele a bölcsőde kapuján és a kocsiig megállni vele minden méteren és falevelet szedni. Én szeretném hallani elsőként, hogy kivel mit játszott aznap és hogy "szupi" napja volt.
Barnabás bölcsis gyerkőc lett, de nekünk a szeretnivaló, huncut, zsivány, hétszentség kisfiúnk maradt. Én dolgozó nő lettem, de mindenek előtt maradtam Édesanya...
