Nem vagyok karrierista (ha az lennék, nem vállaltam volna gyereket 26 évesen), sem munkamániás, de szeretem a munkahelyem, a munkám és a kollégáim. Szeretem a pörgős, dolgos hétköznapokat, a néha adrenalint fokozó feladatokat, helyzeteket. Így nem terveztem sokat távol lenni. Láttam sok munkatársam példáját előttem, akik fél-egy éves gyerek mellől jöttek vissza a szerkesztőségbe. És nem (csak) a piszkos anyagiak miatt, hanem mert hiányzott a munkájuk, mert a kizárólagos anyaszerepet nem érezték magukénak. És döntésüket az is erősítette, hogy látták, milyen jól érzi magát gyermekük a bölcsődében, milyen sokat fejlődik. Sok ilyen képet láttam magam előtt, saját gyereket meg még nem. Nem gondoltam bele abba, hogy én ott tudok-e majd hagyni egy egy éves kis pöttömöt egy bölcsődében, mert nem is tudtam, hogy milyen egy egy éves. Hogy mennyire önálló, hogy mit tud már és mit nem, hogy mennyire anyás. Abba meg főleg nem gondoltam bele, hogy milyen egy egy éves kisember édesanyjának lenni. Nem tudtam, hogy mi fán terem a gyermekünk iránti szeretet és elköteleződés. Barnabásom még csak a pocakomban volt, de már a visszatérést tervezgettem. A főnököm Maszatom érkezéséhez ezzel az üzenettel gratulált: "Üdvözöllek ezen a világon, kívánom, hogy légy nagyon boldog! De anyádat mihamarabb engedd el, mert kell Nekem!" :) De Barnabás jött, látott és győzött - győzött az értem folyó versenyben! :)
Még csak három hónapos volt, de már éreztem, hogy nem egy év lesz az ígért egy év. Még harcoltam magammal, próbáltam győzködni magam arról, hogy tartsam magam a tervhez, de legbelül már éreztem, hogy nem fogom. Azt még mindig nem tudtam, hogy milyen lesz Barnabással az élet, amikor elfújja az első születésnapi tortáján a gyertyát, de azt már igen, hogy az iránti érzett szeretetem mindennél erősebb, mindent elsöprő, mindent felülíró. Akkor értettem meg, hogy milyen érzéseket hoz magával az anyaság, amikor már a karomban tartottam Barnabásomat. Azóta másként látom a világot.
Továbbra is fontosnak tartom, hogy dolgozzak, hogy én is hozzak a konyhára. Hogy hasznosítsam is a verejtékkel megszerzett diplomákat. Hogy önmegvalósítsak, ahogy ma divatosan mondják. Ismerem magam annyira, hogy tudjam, a gyermeknevelés és a háztartásvezetés nem elégíti ki az igényeimet, ennél többre vágyom, alkotni szeretnék, értéket teremteni és nem csak magamnak írni, hanem sokaknak. Meg különben is, a most még kisember nem is olyan soká' nem is lesz olyan kicsi. Mindezt most is így gondolom, azzal a kiegészítéssel, hogy a munkára lesz még harminc-negyven évem, Barnabásom pedig csak egy-két évig ilyen apró, védtelen, csetlő-botló, világot megismerő, anya kezét szorosan fogó kisgyerek. Csak egy-két évig egészen az enyém. Rektorváltások, egyetemi ponthatárok, közoktatási törvényváltozások, szociális problémák, sajtótájékoztatók, balesetek mindig lesznek, Kisbarnabás pedig csak most tanulja az életet. Egyszer kezd el mászni, egyszer teszi meg az első lépéseket, egyszer hangzanak el az első szavak, s én nem szeretném elszalasztani ezeket a legfontosabb egyszeri pillanatokat. Mindezek miatt toltam ki az itthon töltött időt, adtam magunknak a tervezett egy év helyett másfelet, aztán kettőt. Itt tartunk most. Nemrégiben megkaptuk a kiszemelt bölcsődéből Barnabásom felvételéről szóló értesítőt. Szeptembertől bölcsis lesz (huhh, ezt így most írtam le először, furcsa, na!)! Bár lehetne, nem maradunk tovább itthon.
Hat hét van hátra szimbiózisban együtt töltött időnkből, amikor minden Barnabásomhoz van alakítva. Amikor átírom a napi tervet, ha rossz napja van, amikor egész nap a játszótéren vagyunk vagy épp az ágyban hancúrozunk. Amikor hétköznap is megtehetjük, hogy strandon enyhítjük a forróságot, amikor azt csináljuk egész nap, amihez épp kedvünk van. Amikor ráérősen reggelizünk és 11-kor még pizsamában vagyunk, amikor fél 9-9-kor kelünk. Amikor nagyokat sétálunk. Amikor minden ebéd után én mesélek neki, ő pedig az ölembe kutyorodva áhítattal hallgatja azt.
Míg nem voltam anya, nem éreztem, hogy ennyire lehet kötődni valakihez. Hogy ennyire szorosan magam mellett szeretném tudni mindig, hogy tudni szeretnék minden mozzanatáról, hogy szeretném, hogy Velem éljen meg minden pillanatot. Sokszor terhes a "matricaélet", mégsem adnám semmiért. Az eszem és a szívem is azt diktálja, hogy most már eljött az idő, ezért nem toljuk tovább a határidőt, mégis nehéz. Pokolian, már most, pedig még van hátra hat csodás hét. Barnabásom unatkozik már itthon, minden percben a gyerektársaságot keresi, velük játszana egész nap. Egyre több mindenhez nincs szüksége rám: egyedül eszik, most próbálgatja az öltözést, egyedül alszik el és egyre gyarapodó szókészletével egyre inkább megérteti magát. A bölcsődéből már a beíratáskor sem akart eljönni és azóta is fut a kerítéshez, ha arra járunk, nevet az udvaron szaladgáló gyerekek felé. Az elszakadás nekem lesz nehezebb.
Összeszorult a szívem, amikor olvastam a bölcsődéből érkezett levelet. Szinte kétségbe esek, amikor arra gondolok, hogy nem én vagy apa leszünk ott, amikor felébred a délutáni szundiból. Elszomorít, ha eszembe jut, hogy nem leszek ott, hogy megvigasztaljam, ha elesik az udvaron. Könnybe lábad a szemem, ha azt a képet látom magam előtt, hogy próbálja a gondozónőnek a maga kis nyelvén magyarázni, hogy mi baja vagy hogy mit szeretne, de ő nem érti meg. Olyan kérdések gyötörnek, hogy alszik-e majd ott egyáltalán, hogy honnan fogom tudni, hogy mit és mennyit evett. Mégis nyugodt szívvel hagyom majd ott, mert tudom, hogy jó kezekben lesz és tudom, hogy neki már szüksége van egy otthonunkon, anyán és apán kívüli világra is. Nekem pedig az elszakadás egy évvel később, a már tényleg elhalaszthatatlan ovi előtt is ugyanilyen nehéz lenne. A lelkiismeretem is nyugodt lesz, mert a nagy lépéseknél vele voltam. Együtt örültünk annak, ahogy kommandósként kúszik, majd mászik és küzdi le az újabb és újabb akadályokat. Büszkén álltam mögötte, amikor először felállt és láttam az arcát, ahogy diadalittasan nevet. Tőle fél méterre szurkoltam neki az első lépésekkor, hogy elérjen a "kis házamig". Láttam, ahogy napról napra ügyesebben eszik egyedül kanállal vagy süti a homokozóban a sütiket. Nem a gondozónőtől tudtam meg, hogy mi volt az első szava, hanem a saját fülemmel hallottam, ahogy a következő százat is. Végigkövettem minden percét annak, ahogy babából kisfiú lett. Mert az lett! <3
Büszke vagyok arra, hogy élete első két évét úgy töltöttem vele, hogy száz százalékot kapott belőlem, boldogsággal tölt el, hogy megéltem Vele ezeket a soha vissza nem térő pillanatokat. Bár az ígéretemet nem tartottam be (ami egyébként rám nem jellemző), úgy érzem, jól döntöttem! Barnabás győzött, s ennek így kellett lennie. Mert ő a legnagyobb kincs a világon, ő a Főnököm! <3 S rossz hír az első felettesemnek, hogy ez most már örökké így is marad! :)
u.i.: Tudom, hogy minden édesanya hasonló érzésekkel küzd, amikor visszatér a munkába. A legnehezebb azoknak lehet, akik nem akkor teszik ezt meg, amikor úgy érzik, eljött az ideje, hanem előbb, mert ilyen-olyan okok miatt muszáj. Minden tiszteletem a Tiétek, Ti vagytok a legerősebbek! ;)
