Augusztusban lenne 32 éves. Erik, szeretett unokabátyám, akit Barnabásom már nem ismerhet. :(
Az elmúlt években ritkábban volt alkalmunk beszélgetni, találkozni, külön utakra sodort minket az élet. De sosem feledkeztünk meg egymásról, tudtunk a másikról, a jeles alkalmakat együtt ünnepeltük. Ritkábban láttuk egymást, de gyermekkorunk megalapozta egymás iránt érzett szeretetünket. Emlékszem a közös balatoni nyarakra, amikor szüleink összeeresztettek minket, a négy unokatesót: a húgomat, az öccsét, őt és engem. Ő volt a legidősebb, ő volt a főnök, ő irányított, hallgattunk rá, mentünk utána. Felnéztünk rá. Egy szobában aludtunk négyen, a húgom neki, a bátor nagyfiúnak sikongatott, ha bogarat látott. A strandon, amikor jött egy nagy vihar, a négy kisgyerek összebújva bújt be pokrócokkal egy bokor alá. Előttem vannak a közös karácsonyok vagy amikor jött locsolni minket. A nyári szünet, amiből néhány napot a közös mamánál és nagynéninél töltöttünk a földön éjszakázva, mert mindenképp egymás mellett akartunk aludni, az ágyon pedig nem fértünk el négyen. Gyerekek voltunk, gondtalanok, boldogok.
Ő volt a legidősebb, ő ballagott el elsőként az iskolából, ő ment először diszkóba, ő volt először egyedül nyaralni, neki volt először szerelme, jogosítványa, autója. Irigykedtünk, felnéztünk rá. Aztán mi is hozzá nőttünk, buliztunk együtt is. Vigyázott rám mindig, fél szemét rajtam tartotta, ha úgy látta jónak, hazavitt. Amikor szebbnél szebb autókkal közlekedett, elvitt egy körre minket is. Sosem nevetett ki engem és Vivit, amiért félünk a kutyáktól, szívesen kísérgetett az udvaron. Azzal sem gúnyolódott, hogy bénán vezetek, amikor az ő navigálásával sikerült csak kitolatnom a kapubejáróból (mondjuk hozzá képest nagyjából mindenki bénán vezet). Nem volt érzelgős típus, szavak nélkül is tudtuk, hogy szeret. Örökké komolytalan volt, mindent elpoénkodott, mindig nevetett. Életvidámsága és életszeretete mindenkire ráragadt körülötte, mellette mindig sütött a Nap. Nem csoda, hogy annyian szeretik.
Számára játék volt az élet. Imádta a sebességet, gyakran hívta versenyre a sorsot, s mindig ő nyert. Nem tudom, hogy mit érzett, mit gondolt, amikor megtudta, hogy súlyos beteg. Nem tudom, hogy csak a külvilágnak, a barátoknak, a rokonoknak, a szeretteinek szólt-e a mosoly, a mi fájdalmunkat akarta-e enyhíteni vagy arculcsapásként tényleg bemutatott az életnek és a képébe vigyorgott? Nem tudom a választ, nem akartam megkérdezni tőle. Úgy gondoltam, hogy ha neki jobb playpofával felvenni a bokszkesztyűt, és úgy beszélgetni két gyötrelmes kezelés között, mintha csak egy vérvételen lett volna, akkor kötelességünk segíteni neki és vele nevetni! Így akármennyire is a szívem szakadt meg, arról faggattam műtét után, hogy tud-e választani a csinosabbnál csinosabb nővérek közül. Élni akart, nevetni, szórakozni, szeretni és szeretve lenni. Tovább játszani. A világ legbátrabb embere volt, aki a végsőkig a szája szegletében bujkáló mosollyal az arcán harcolt, küzdött. Aki infúzióval a karjában is őszintén tudott nevetni és viccelődni. Hosszas csatát vívott, volt, amikor azt hittük, nyerésre áll. Ez a remény vitte őt is előre, ezért vállalt bármit, de sajnos nem győzhetett. Nem rajta múlt.
Fáj, nagyon. Miértek sorakoznak a fejemben már másfél éve, amelyekre nincsenek válaszok. Miért kell elmennie ilyen fiatalon bárkinek is? És miért így? Miért a jók? A legjobbak...
Mióta édesanya vagyok, azóta pedig akarva-akaratlanul azonosulok minden tragédiában a szülőkkel, hát még ha ők az imádott nagynéném és nagybácsim. Miért a jó, gyermekükért bármit vállaló és megtenni képes, szerető szülők kapnak ekkora terhet? Miért kell szülőknek elveszíteniük gyermeküket? Nem jól van ez így, az élet fordítva működik. Fordítva kellene működnie. Miért ilyen igazságtalanok az égiek - ha vannak egyáltalán. Mert ha vannak, akkor hol vannak ilyenkor?
Tudom, hogy nem szabadna Barnabásomra vetíteni a tragédiát, de nem tudok nem együtt érezni, nem anyaként érezni. Túlságosan közel van, túlságosan fáj. Hétfő óta búcsúzok magamban. Iszonyú nehéz a gyász Barnabással, borzasztó napközben észrevétlenül nyelni a könnycseppeket, venni egy mély levegőt és játszani, nevetni. De így teszek, mert ő nem érezheti a fájdalmamat. Legalábbis próbálok, de nem lehetek jó színész, vagy Barnabásom megérzései nagyon kifinomultak - hétfő óta minden percben áldott jó gyerek. Szófogadó, segítőkész, hisztit nélkülöző, akaratát háttérbe helyező, egész nap anyát puszilgatós, ölelgetős és szeretgetős. Segít, támogat, simogatja a lelkem, még ha nem is tud róla. Így ugyanakkor még gyötrőbb a gondolat, hogy mindenki volt ekkora, mindenki szeret így, mindenki szülők csodája, boldogsága, reménysége. Erik is. :( Ezek az érzések kavarognak bennem, este aztán, amikor minden elcsendesül körülöttem, utat törnek maguknak...
Harmincadik születésnapját azokban a napokban ünnepelte, amikor Barnabásom született. Emlékszem, amikor megkérdezte, hogy mikorra várjuk. Kimondtam a dátumot, amely az ő születésének napja (augusztus 29.), nevetett és azt mondta: "Fasza gyerek lesz, együtt bulizunk majd a szülinapunkon". Bárcsak így lehetne!
Barnabásommal nem sokat találkozhattak, de az a néhány alkalom a gyerekkori emlékekhez hasonlóan mélyen belém égett. Az, amilyen sugárzó melegséggel tudott ránézni, amilyen szeretetteljesen mosolygott rá, amilyen kedvesen szólt hozzá. Fáj, hogy már nem ismerheti meg, hogy nem ünnepelhetnek együtt, de remélem, hogy életvidámsága- és szeretete rá emlékeztet majd, hogy olyan jó, bátor, segítőkész és csordultig szeretettel teli ember lesz, amilyen ő volt. Hogy olyan jó unokatestvére lesz majd, amilyen számomra megadatott. <3
Már nem keresek választ a miértekre. Nincs magyarázat, nem lehet értelmet találni az értelmetlenségben. A legnehezebb út még előttünk áll, utána nem marad más, mint az emlékezés. Örökké, amíg csak élünk. :(
Egyetlen Unokabátyám, Drága Erik!
"Számunkra Te sosem leszel halott, örökké élni fogsz, mint a csillagok."
Nyugodj békében, nevess újra!
:'(
VálaszTörlés