Babalogika

Barnabásom minden nap lenyűgöz. Édes mosolyával, huncut nézésével, álomszép szempilláival, őzike szemeivel, bóbita frizurájával, bársonyos bőrével, kicsi kezeivel, párnás kis talpaival, vékonyka hangjával, napról napra gyarapodó „szókészletével”, rafináltságával, éles eszével. Kisbarnabás logikája, nyíló elméje csodálatra késztet.

Az első alkalom, amikor tökéletes külső adottságai és ügyessége mellett ragyogó elméjére is felfigyeltünk, majd’ egy éve volt. A kis Tökmag tíz hónapos volt akkor, a jelenet elevenen él bennem és mosolyt csal az arcomra. Épp nyaraltunk, az apartman udvarán volt egy medence, mellette egy kerti slag. Barnabás kis pancsolójába a locsolóval engedtünk vizet. A hosszú csőből kitörő víz láttán nagyokat kacagott, csalódott volt, amikor „kifogyott a víz” a slagból. Nézte, nézte a hosszú csövet, rázta, tartotta fejjel lefelé, hátha jön még belőle. De nem jött. Kismanónk azonban nem adta fel, látszott rajta, hogy nagyon jár az agya. Gyorsan ki is találta a megoldást! Alig telt el pár perc, locsolóval a kezében odamászott a nagy medencéhez, leült a szélére és belelógatta azt. Jól megmártotta, aztán kivette. És tádám! Folyt a víz a „csőből”. Nagyon fellelkesült, az első néhány másodperces belógatást több, hosszabb ideig tartó követte. És a sikert megint nem maradt el: még több víz a „csőből”, még nagyobb elégedett, boldog vigyor Barnabásom arcán! :) Na jó, azért apának, mint szakmabelinek lesz még mit tanítania kisfiának a vízszerelés rejtelmeiről, de ismerjük el, nem volt rossz próbálkozás egy tíz hónapostól!

Ez volt első találkozásom Kisbogár csodalogikájával, de nem az utolsó.  Mindet persze nem fogom felsorolni, az olyan hosszú lenne, hogy senki nem olvasná el, elmesélem hát néhány kedvencemet, amelyek felidézéséről mindig jókedvre derülök.

Miután azt már megtanulta a fiúcska, hogy mit jelent az, hogy forró, és azt, hogy ha forró az étel, akkor meg kell fújni, mielőtt bevesszük a szánkba, a két tudást összekapcsolva elkezdte fújni a radiátort, a sütőt és a hajvasalómat is. :) Barnabás közelített feléjük, én rákiáltottam, hogy „nem szabad, forró!”, ő pedig teljes természetességgel elkezdte fújni őket. A radiátort aztán le is ellenőrizte, hogy kihűlt-e és nézett rám értetlenül, hogy miért maradt ugyanolyan meleg.

A ragasztóval is van megmosolyogtató történetünk. A Kishercegnek egy éves kora körül a legkedveltebb szórakozása a könyvek megkaparintása és az oldalak széttépése volt. A napokban rávettem magam, hogy egyesítsem az egymástól elszakított betűket: cellux-szal ragasztottam meg az eltépett oldalakat.  Néhány nappal később Barnabás megtépte (immár sokadszor) nappalink egyik ékességét, egy, a születése előtt szebb napokat is látott virágot. Miután leszidtam és elmondtam a szokásos „fáj a növénynek” mondókámat, megfogta a kezemet és odahúzott a fiókhoz, amiben a celluxot tartjuk és mutogatta, hogy nyissam ki (gyerekzár miatt ő ezt nem tudja megtenni). Kinyitottam, ő pedig nyúlt a ragasztóért és vitte a virághoz, jelezve nekem, hogy ragasszam meg a félbetépett levelet. Tudom, elfogult vagyok, de végülis logikus, nem? :)

Kis Bóbitám legfrissebb kacagtatója pedig „A lyuk és a szandál meséje”. Hol volt, hol  nem, anyu zokniján, keresztanyu és apu nadrágján volt egy lyuk. Legyen szó a lyukas zokniról vagy a farmereken mostanság divatos szakadásokról, Barnabásomnak egyik sem nyerte el tetszését. Érdekesnek érdekes ugyan számára, képes magához mérten egészen hosszú időt eltölteni azzal, hogy belenyúl a lyukba, majd kiveszi az ujjacskáját és mondogatja, hogy „lyú”,  de tetszeni nem tetszik neki, ebben biztos vagyok.  Amint érkezik valaki, aki a mai trendeket követve öltözik, ő máris rosszallóan konstatálja azt, közelebbről szemügyre veszi a lyukat és nyüsszögéssel ad hangot nemtetszésének. Ezzel még nem is lenne semmi baj, lyukas zoknit úgysem hordunk, neki pedig szaggatott nadrágot sem kell. Na de Barnabásom csavaros észjárása szerint a szandál is lyukas! :) 

Történt ugyanis, hogy elmentünk megvenni a nyári cipőt, felkészülve a reméljük hamarosan beköszöntő melegre. Azzal, hogy ennek a kis fiúcskának már ideje korán határozott ízlése van, már a tavaszi cipő kiválasztásakor szembesültem, már akkor egy világos krémszínű cipővel kellett a pénztárhoz fáradnom (tapasztalt anyukáknak mondanom sem kell, hogy ez mennyire jó választás mindennapos, játszótéri cipőnek :) ), mert azt, amelyiket én kinéztem számára, nem volt hajlandó felvenni. Ha pedig én a tiltakozás ellenére ráadtam azt, olyan sírásba kezdett, hogy már nekem sem tetszett az a cipő! :) A szandálvásár is hasonlóan indult: levettem a nekem tetsző darabot, majd rá szerettem volna adni kis Törpém tappancsaira. De nem tudtam, mert kivette a kezemből, eldobta és hevesen azt kiabálta, hogy „Nem!”. Jó, gondoltam magamban, nézzünk másikat. Már elkönyveltem, hogy most hófehérre esik majd a választás, de nem. Akárhányat vittem oda, egyik sem tetszett őnagyságának. Már épp mondtam a magamét a válogatásról, meg hogy korán kezdi, és a többi, amikor odaállítottam a szandálfalhoz és megkérdeztem tőle, hogy akkor melyik tetszik. Erre hátat fordított, odaballagott a félcipőkhöz és hozta azokat. Ez volt az a pont, ahol rájöttem, hogy a szandállal, mint olyannal van a probléma. Próbáltam jobb belátásra bírni, ráadtam az egyiket a lábára, hogy barátkozzon vele. Állt előttem a kis szandálban, én pedig reménykedve megkérdeztem: „Tetszik? Szép, ugye?”  „Nem!” – érkezett a határozott válasz. „Miért nem, mi a baj vele?” – értetlenkedtem választ nem várva, hiszen nem beszél még a Kismanóm, hogy mondaná el a gondját. Erre leguggolt, mutatta a szandál elejét, ahol a lábujjai kandikálnak ki, meg az oldalát és azt mondogatta, hogy „lyú”. A szandál lyukas, anya, hogy adhatod ezt rám? Nem is értem, hogy miért nem értettem rögtön az elején?! :)

Ezúttal természetesen nem engedtem akaratának, nem fog nyáron, a legnagyobb melegben is zárt cipőben tengődni, elhoztunk egy szandált. Kivételesen örülök, hogy az elmúlt egy hétben még nem köszöntött be az igazi forróság, s nem volt rá szükség, ugyanis még csak barátkozik az új, lyukas cipőjével.  Hosszabb-rövidebb időre felveszi már itthon, (hozzáteszem, csakis zokniban, mert az aztán végképp nem járja, hogy zokni nélkül bújjunk bele egy cipőbe :D ), de továbbra sem érti, hogy miért kell lyukas cipőben járnia, értetlenkedve, már-már felháborodva mutatja a „lyú”-t. :) Én pedig a lyuk fogalmának elmagyarázását megunva már ráhagyom, s csak bízom abban, hogy nemsokára jönnek azok a napok, amikor megköszöni majd, hogy lyukas cipőt vettünk neki. Vagy legalábbis megérti – csoda babalogikájával! :)