Anyaságtan

Anyaság. A wikiszótár szerint az anya: "Nőnemú szülő, akinek saját gyermeke van. A nő egyik célja, hogy anya legyen. Az anya szerepe nagyon fontos a családban". Azzal gondolom mindenki egyetért, hogy anyának lenni ennél jóval többet jelent. Mégsem hibáztatom a jelentés megfogalmazóit, azt is el kell ismerni ugyanis, hogy pontosan a fogalom meghatározhatatlan. Gyerekkorunktól kezdve játszunk a gondolattal, hogy milyen anyának lenni, sőt, játékbabáinkkal azt játsszuk, hogy anyák vagyunk. Aztán igazi babáról kezdünk álmodozni, s ha a sors is úgy akarja, az álom lassan valósággá válik. Egyszercsak érezzük, látjuk, halljuk (még ha csak monitoron is) a gyermeket, aki anyává tesz minket.

Kicsit olyan az anyaság számomra, mint amikor szakmát választunk, majd tanulunk. Eldöntjük, elhatározzuk, hogy szülők akarunk lenni és onnantól mindent megteszünk annak érdekében, hogy mihamarabb édesanyává váljunk. Megjelenik a két csík a teszten, ezzel felvételt nyerünk az iskolába. Megkezdődik az elméleti oktatás, faljuk a szakirodalmat, a kismama fórumokat és újságokat, hallgatjuk az ismerősök történeteit, isszuk az orvos és a védőnő szavait. Havonta vizsgázunk, majd jön az első nagy megmérettetés. Ezen megbukni nem lehet, így vagy úgy, de mindenkinek sikerül, gyakornokok leszünk. Egy gyakornoknak arany élete van: csak figyel és tanul, a felelőssége még kicsi, nagy feladatokat még nem bíznak rá, ott áll mellette mindig a segítség, van mankója. Pont így éreztem magam a kórházban és itthon, az első napokban. Barnabásom még csak evett és aludt, ahogy a nagykönyvben meg van írva, s jött a sikerélmény, hogy ügyes vagyok, jól csinálom, nekem való az anyaság, hiszen ripsz-ropsz sikerült megnyugtatnom minden síráskor. Tulajdonképpen ehhez nem volt semmi másra szükség, mint cicire - pontosabban anyatejre! :) Ha éhes volt, szopizott, ha szomjas, szopizott, ha a közelségemre vágyott,, szopizott, ha álmos volt - na ki találja ki?! :) - az anyatej bizonyult a legjobb altatónak. Aztán teltek a napok, a hetek és észrevétlenül, anélkül, hogy bárki szólt volna, hogy "gratulálunk, megfeleltél, fel vagy véve", főállású lettem. Már nem állt mellettem senki, egyedül kellett megoldani a feladatokat, amik ráadásul egyre csak sokasodtak, s amelyeket már nem lehetett a jól begyakorolt módszerrel megoldani. Nőtt a felelősség, jöttek az első akadályok és azokkal együtt azok a félelmek, hogy nem tudom jól csinálni, hogy ezt az anyaság dolgot nem nekem találták ki.
Barnabásom két napos volt, amikor a kórházban jött az orvos csípőszürésre. A nővérek előre szóltak, hogy vetkőztessem le a babát. Ezzel eddig nem volt gond, hanem aztán megjött az orvos. Odaállt ez elé a csöppnyi kis ember elé, egy tekerés a bal lábbal, egy a jobbal, fél perc, minden rendben. Fél perc, amit Barnabásom a legtöbb gyerekhez hasonlóan vörös fejjel ordított végig, én pedig könnyeimmel küszködve próbáltam nyugtatgatni. Kétségbeejtő fél perc volt, azelőtt ilyet még nem éreztem. "Miért sírok, hiszen ez Barnabásnak nem fájt? Mi lesz velem, amikor komolyabb, tényleg fájdalommal járó vizsgálatnál kell mellette lennem? Lehet, hogy nem vagyok anyának való?" - ezek a kérdések cikáztak a fejemben. Elhessegettem aztán félelmeimet és nagyjából két hétig eszembe sem jutottak ezek a gondolatok. Aztán jött a hasfájás, amikor órákon át vele együtt sírtam. Ha valaki kívülről látott volna... Visszagondolva, nevetek saját magamon! :) Ültem Barnabásommal a karomban az ágy szélén, ő fájdalmasan sírt szünet nélkül és én is vele, közben pedig kétségbeesetten puszilgattam, simogattam, tornáztattam,masszíroztam, énekeltem neki, próbáltam szoptatni, cumiztatni. Miután mindent végigzongoráztam és még mindig sírt, már én is csak ringattam és sírtam. És minden este újra és újra jöttek azok a gondolatok, hogy "nem való nekem az anyaság", meg hogy "lehet, hogy nekem nem kellett volna gyerek". Aztán jött az első oltás, amire direkt olyan időpontot kértem, hogy apa is ott tudjon lenni, mert éreztem magamon, hogy nem bírom nézni és lefogni. És jól ítéltem meg gyengeségemet, tényleg apára hárult a feladat, csakúgy, mint a második oltás alkalmával. De ott volt a kötőhártya-gyulladás is, mint anyaságom minőségének jelzője. Egyszerűen nem bírtam cseppenteni az alig egy hetes kis Tökmagom szemébe. Így voltam az orrszívással is, ha rajtam múlt volna, akkor az orrában marad az oda jutott anyatej. De szerencsére volt apa, akiben nem tengtek túl a hormonok, akinél a sajnálatot és az együttérzést felülírta a józan ész és a felelősségtudat. Én anyaságból ekkor úgy éreztem, megbuktam. Szeretem, imádom Barnabást. Jó öltöztető és pelenkázó vagyok, kitűnő nevettető (játszópajtásról ekkor még ugye nem beszélhetünk), kellemes sétapartner és nagyüzemi tejgyár, de mindez az anyasághoz kevés. Egy anyának a bajban is ott kell lennie. Nem passzolhatja át egyszerűen valakinek a nehéz, számára kényelmetlen feladatokat. Az élet aztán rákényszerített a fejlődésre, a tanulásra, arra, hogy igazi anyává váljak.
A harmadik oltásra már egyedül kellett elvinnem Barnabásomat, s bár még félve fogtam le rúgkapáló kezecskéit és lábait, már kibírtam könnyek nélkül. Az orrszívás és a hozzá szükséges lefogás tudományának elsajátítását sem halogathattam sokáig. A legjobb edzőm a hasfájás volt, négy hónapon át minden este gondoskodott arról, hogy nőjön a türelmem, acélosodjanak az idegeim és csökkenjen a bennem lévő feszültség. A negyedik hónapra már képes voltam arra, amit a nagykönyvben írtak: nem kapkodó idegbetegként, halál nyugodtan és higgadtan ölelni, ringatni. És tényleg igaz lehet, hogy a babák érzik a lelkiállapotunkat, mert az utolsó hasfájós hetek elviselhetőbbek voltak már! :) Lassan aztán megmozdultak a fogacskák is, ami legalább ugyanolyan kínokkal párosult, mint a pocakfájás, csak legalább nem minden este, nem menetrendszerűen. A fogzás is jó tanítómesternek bizonyult, régi énemhez képest óriási türelemmel bírok mostanra, tizenhat fog kibújásának végigasszisztálása után! :) Már-már magamon is meglepődök, hogy honnan lett nekem ekkora türelmem. De úgy tűnik, ez is csak tanulás kérdése. Barnabásnak a tizenhat fog közeledtét nagyjából ugyanannyiféle különböző tünet jelezte előre. Az utolsóknál már idegeskedés nélkül vittem a kezemben egész nap magammal, lakáson belül is és beletörődtem abba, hogy ma semmit nem csinálok meg abból a sok teendőből, aminek a végére akartam érni. Ezt volt a legnehezebb elfogadni számomra az anyaságban. Hogy nem én irányítok. Hogy hiába tervezem meg előre a napunkat, nem rajtam múlik, hogy azt követni tudjuk. Hogy anya tervez, baba végez! :) Azt hiszem, ez az az ismeret, aminek a legnagyobb hasznát veszem a mindennapokban.
Rengeteg stressztől, ingerültségtől mentettem meg volna magamat, ha ezt már a legelején elfogadom. De nem, én próbálkoztam! Hiába volt Barnabásnak nyűgös napja, hiába sírdogált egész nap, jelezve, hogy rám, a figyelmemre, a törődésemre van szüksége, ha én elhatároztam, hogy ma bemegyünk a munkahelyemre, a hivatalba, a boltba vagy a barátnőmhöz, akkor mentünk, ha estére ragyogó lakást akartam, akkor takarítottam. Az elképzeléseimből nem engedtem. Igaz, hogy a sírás és tiltakozás közbeni készülődés annyi energiámat felemésztette, hogy mire elindultunk, elfáradtam és végülis én is morcosan értem el a kitűzött célba, de akkor is. Nem volt jó sem Nekem, sem Barnabásnak. Jó sok időbe telt, mire átprogramoztam magam, mire megbeszéltem magammal, hogy nekem is jobb lesz, a kis Törpémnek meg pláne, ha egy pár évig átadom magam az akaratának. Pontosabban a hangulatának! Ma is tervezek, de minden további nélkül törlöm azt, ha úgy látom, Barnabás ma nem tolerálná a sorban állást, az idegeneket, a shoppingot, a takarítást vagy a főzést. Mert a posta, a kollégák, a barátok, a következő évszakra való ruhák, a szennyes és a porcicák várhatnak egy napot, Barnabásomban viszont mély nyomot hagy minden egyes nap. Én pedig azt szeretném, hogy boldogságról, kiegyensúlyozottságról, vidámságról, szeretetről árulkodjanak azok a nyomok.

Huszonegy hónapos a Kishercegem, nagyjából másfél éves kora óta érzem azt, hogy teljesen összecsiszolódtunk, egymásra hangolódtunk. Hogy harmóniában élünk, hogy megismertem minden rezdülését és annak jelentését, hogy megtanultam  Vele élni. Nem mellette - Vele! Hosszú volt az út. Bár tanultam életemben eleget, ennyi ideig egy leckét sem tartott magamévá tenni. Megkövezhettek érte, biztos vannak anyák, akiket az első pillanattól segít a sokat emlegetett anyai ösztön, akinek nem kell tanulnia az anyaságot, mint Nekem, hanem annak születik. Én megküzdöttem érte, azért, hogy igazán jól érezzem magam anyaként, hogy élvezni tudjak minden napot, a kevésbé nevetőseket, a nyűgöseket is. De sikerült! Ma már biztos vagyok abban, hogy az anyaság igenis Nekem való.  Élvezem, imádom, szeretem, hogy Anya vagyok, s nem csak akkor, amikor játszani és nevetni kell, hanem akkor is, amikor sírni, orrot szívni, lefogni, gyógyszert beadni, hajat mosni, nemet mondani, tiltani, hisztit hallgatni. Megérte a sok áttanult éjszaka és nappal, mert egy életre szóló tudást kaptam Barnabástól. S remélem, hogy az első másfél évet übereli majd a következő ötven-hatvan. Mert életem hátralévő részében már visszavonhatatlanul Anya leszek! Örökké, s ez a legszebb ajándék, amit valaha kaptam. <3