Búcsúzom

"Nem érzem elkésve a dolgot" - válaszolt nem sokkal a 30. születésnapja előtt félkomoly, nősülési szándékára vonatkozó kérdésemre.  Hozzátette: "Ráérek, van még időm megállapodni". De nem volt. Az élet nem adta meg neki a lehetőséget arra, hogy tovább keressen, hogy családot alapítson, hogy édesapa, egyszer talán nagypapa legyen, hogy tovább nevessen, szeressen, játsszon.
Augusztusban lenne 32 éves. Erik, szeretett unokabátyám, akit Barnabásom már nem ismerhet. :(


Az elmúlt években ritkábban volt alkalmunk beszélgetni, találkozni, külön utakra sodort minket az élet. De sosem feledkeztünk meg egymásról, tudtunk a másikról, a jeles alkalmakat együtt ünnepeltük. Ritkábban láttuk egymást, de gyermekkorunk megalapozta egymás iránt érzett szeretetünket. Emlékszem a közös balatoni nyarakra, amikor szüleink összeeresztettek minket, a négy unokatesót: a húgomat, az öccsét, őt és engem. Ő volt a legidősebb, ő volt a főnök, ő irányított, hallgattunk rá, mentünk utána. Felnéztünk rá. Egy szobában aludtunk négyen, a húgom neki, a bátor nagyfiúnak sikongatott, ha bogarat látott. A strandon, amikor jött egy nagy vihar, a négy kisgyerek összebújva bújt be pokrócokkal egy bokor alá. Előttem vannak a közös karácsonyok vagy amikor jött locsolni minket. A nyári szünet, amiből néhány napot a közös mamánál és nagynéninél töltöttünk a földön éjszakázva, mert mindenképp egymás mellett akartunk aludni, az ágyon pedig nem fértünk el négyen. Gyerekek voltunk, gondtalanok, boldogok.
Ő volt a legidősebb, ő ballagott el elsőként az iskolából, ő ment először diszkóba, ő volt először egyedül nyaralni, neki volt először szerelme, jogosítványa, autója. Irigykedtünk, felnéztünk rá. Aztán mi is hozzá nőttünk, buliztunk együtt is. Vigyázott rám mindig, fél szemét rajtam tartotta, ha úgy látta jónak, hazavitt. Amikor szebbnél szebb autókkal közlekedett, elvitt egy körre minket is. Sosem nevetett ki engem és Vivit, amiért félünk a kutyáktól, szívesen kísérgetett az udvaron. Azzal sem gúnyolódott, hogy bénán vezetek, amikor az ő navigálásával sikerült csak kitolatnom a kapubejáróból (mondjuk hozzá képest nagyjából mindenki bénán vezet). Nem volt érzelgős típus, szavak nélkül is tudtuk, hogy szeret. Örökké komolytalan volt, mindent elpoénkodott, mindig nevetett. Életvidámsága és életszeretete mindenkire ráragadt körülötte, mellette mindig sütött a Nap. Nem csoda, hogy annyian szeretik.
Számára játék volt az élet. Imádta a sebességet, gyakran hívta versenyre a sorsot, s mindig ő nyert. Nem tudom, hogy mit érzett, mit gondolt, amikor megtudta, hogy súlyos beteg. Nem tudom, hogy csak a külvilágnak, a barátoknak, a rokonoknak, a szeretteinek szólt-e a mosoly, a mi fájdalmunkat akarta-e enyhíteni vagy arculcsapásként tényleg bemutatott az életnek és a képébe vigyorgott? Nem tudom a választ, nem akartam megkérdezni tőle. Úgy gondoltam, hogy ha neki jobb playpofával felvenni a bokszkesztyűt, és úgy beszélgetni két gyötrelmes kezelés között, mintha csak egy vérvételen lett volna, akkor kötelességünk segíteni neki és vele nevetni! Így akármennyire is a szívem szakadt meg, arról faggattam műtét után, hogy tud-e választani a csinosabbnál csinosabb nővérek közül. Élni akart, nevetni, szórakozni, szeretni és szeretve lenni. Tovább játszani. A világ legbátrabb embere volt, aki a végsőkig a szája szegletében bujkáló mosollyal az arcán harcolt, küzdött. Aki infúzióval a karjában is őszintén tudott nevetni és viccelődni. Hosszas csatát vívott, volt, amikor azt hittük, nyerésre áll. Ez a remény vitte őt is előre, ezért vállalt bármit, de sajnos nem győzhetett. Nem rajta múlt.

Fáj, nagyon. Miértek sorakoznak a fejemben már másfél éve, amelyekre nincsenek válaszok. Miért kell elmennie ilyen fiatalon bárkinek is? És miért így? Miért a jók? A legjobbak...
Mióta édesanya vagyok, azóta pedig akarva-akaratlanul azonosulok minden tragédiában a szülőkkel, hát még ha ők az imádott nagynéném és nagybácsim. Miért a jó, gyermekükért bármit vállaló és megtenni képes, szerető szülők kapnak ekkora terhet? Miért kell szülőknek elveszíteniük gyermeküket? Nem jól van ez így, az élet fordítva működik. Fordítva kellene működnie. Miért ilyen igazságtalanok az égiek - ha vannak egyáltalán. Mert ha vannak, akkor hol vannak ilyenkor?
Tudom, hogy nem szabadna Barnabásomra vetíteni a tragédiát, de nem tudok nem együtt érezni, nem anyaként érezni. Túlságosan közel van, túlságosan fáj. Hétfő óta búcsúzok magamban. Iszonyú nehéz a gyász Barnabással, borzasztó napközben észrevétlenül nyelni a könnycseppeket, venni egy mély levegőt és játszani, nevetni. De így teszek, mert ő nem érezheti a fájdalmamat. Legalábbis próbálok, de nem lehetek jó színész, vagy Barnabásom megérzései nagyon kifinomultak - hétfő óta minden percben áldott jó gyerek. Szófogadó, segítőkész, hisztit nélkülöző, akaratát háttérbe helyező, egész nap anyát puszilgatós, ölelgetős és szeretgetős. Segít, támogat, simogatja a lelkem, még ha nem is tud róla. Így ugyanakkor még gyötrőbb a gondolat, hogy mindenki volt ekkora, mindenki szeret így, mindenki szülők csodája, boldogsága, reménysége. Erik is. :( Ezek az érzések kavarognak bennem, este aztán, amikor minden elcsendesül körülöttem, utat törnek maguknak...

Harmincadik születésnapját azokban a napokban ünnepelte, amikor Barnabásom született. Emlékszem, amikor megkérdezte, hogy mikorra várjuk. Kimondtam a dátumot, amely az ő születésének napja (augusztus 29.), nevetett és azt mondta: "Fasza gyerek lesz, együtt bulizunk majd a szülinapunkon". Bárcsak így lehetne!
Barnabásommal nem sokat találkozhattak, de az a néhány alkalom a gyerekkori emlékekhez hasonlóan mélyen belém égett. Az, amilyen sugárzó melegséggel tudott ránézni, amilyen szeretetteljesen mosolygott rá, amilyen kedvesen szólt hozzá. Fáj, hogy már nem ismerheti meg, hogy nem ünnepelhetnek együtt, de remélem, hogy életvidámsága- és szeretete rá emlékeztet majd, hogy olyan jó, bátor, segítőkész és csordultig szeretettel teli ember lesz, amilyen ő volt. Hogy olyan jó unokatestvére lesz majd, amilyen számomra megadatott. <3

Már nem keresek választ a miértekre. Nincs magyarázat, nem lehet értelmet találni az értelmetlenségben. A legnehezebb út még előttünk áll, utána nem marad más, mint az emlékezés. Örökké, amíg csak élünk. :(




 

Egyetlen Unokabátyám, Drága Erik! 
"Számunkra Te sosem leszel halott, örökké élni fogsz, mint a csillagok."
Nyugodj békében, nevess újra!

Anyaságtan

Anyaság. A wikiszótár szerint az anya: "Nőnemú szülő, akinek saját gyermeke van. A nő egyik célja, hogy anya legyen. Az anya szerepe nagyon fontos a családban". Azzal gondolom mindenki egyetért, hogy anyának lenni ennél jóval többet jelent. Mégsem hibáztatom a jelentés megfogalmazóit, azt is el kell ismerni ugyanis, hogy pontosan a fogalom meghatározhatatlan. Gyerekkorunktól kezdve játszunk a gondolattal, hogy milyen anyának lenni, sőt, játékbabáinkkal azt játsszuk, hogy anyák vagyunk. Aztán igazi babáról kezdünk álmodozni, s ha a sors is úgy akarja, az álom lassan valósággá válik. Egyszercsak érezzük, látjuk, halljuk (még ha csak monitoron is) a gyermeket, aki anyává tesz minket.

Kicsit olyan az anyaság számomra, mint amikor szakmát választunk, majd tanulunk. Eldöntjük, elhatározzuk, hogy szülők akarunk lenni és onnantól mindent megteszünk annak érdekében, hogy mihamarabb édesanyává váljunk. Megjelenik a két csík a teszten, ezzel felvételt nyerünk az iskolába. Megkezdődik az elméleti oktatás, faljuk a szakirodalmat, a kismama fórumokat és újságokat, hallgatjuk az ismerősök történeteit, isszuk az orvos és a védőnő szavait. Havonta vizsgázunk, majd jön az első nagy megmérettetés. Ezen megbukni nem lehet, így vagy úgy, de mindenkinek sikerül, gyakornokok leszünk. Egy gyakornoknak arany élete van: csak figyel és tanul, a felelőssége még kicsi, nagy feladatokat még nem bíznak rá, ott áll mellette mindig a segítség, van mankója. Pont így éreztem magam a kórházban és itthon, az első napokban. Barnabásom még csak evett és aludt, ahogy a nagykönyvben meg van írva, s jött a sikerélmény, hogy ügyes vagyok, jól csinálom, nekem való az anyaság, hiszen ripsz-ropsz sikerült megnyugtatnom minden síráskor. Tulajdonképpen ehhez nem volt semmi másra szükség, mint cicire - pontosabban anyatejre! :) Ha éhes volt, szopizott, ha szomjas, szopizott, ha a közelségemre vágyott,, szopizott, ha álmos volt - na ki találja ki?! :) - az anyatej bizonyult a legjobb altatónak. Aztán teltek a napok, a hetek és észrevétlenül, anélkül, hogy bárki szólt volna, hogy "gratulálunk, megfeleltél, fel vagy véve", főállású lettem. Már nem állt mellettem senki, egyedül kellett megoldani a feladatokat, amik ráadásul egyre csak sokasodtak, s amelyeket már nem lehetett a jól begyakorolt módszerrel megoldani. Nőtt a felelősség, jöttek az első akadályok és azokkal együtt azok a félelmek, hogy nem tudom jól csinálni, hogy ezt az anyaság dolgot nem nekem találták ki.
Barnabásom két napos volt, amikor a kórházban jött az orvos csípőszürésre. A nővérek előre szóltak, hogy vetkőztessem le a babát. Ezzel eddig nem volt gond, hanem aztán megjött az orvos. Odaállt ez elé a csöppnyi kis ember elé, egy tekerés a bal lábbal, egy a jobbal, fél perc, minden rendben. Fél perc, amit Barnabásom a legtöbb gyerekhez hasonlóan vörös fejjel ordított végig, én pedig könnyeimmel küszködve próbáltam nyugtatgatni. Kétségbeejtő fél perc volt, azelőtt ilyet még nem éreztem. "Miért sírok, hiszen ez Barnabásnak nem fájt? Mi lesz velem, amikor komolyabb, tényleg fájdalommal járó vizsgálatnál kell mellette lennem? Lehet, hogy nem vagyok anyának való?" - ezek a kérdések cikáztak a fejemben. Elhessegettem aztán félelmeimet és nagyjából két hétig eszembe sem jutottak ezek a gondolatok. Aztán jött a hasfájás, amikor órákon át vele együtt sírtam. Ha valaki kívülről látott volna... Visszagondolva, nevetek saját magamon! :) Ültem Barnabásommal a karomban az ágy szélén, ő fájdalmasan sírt szünet nélkül és én is vele, közben pedig kétségbeesetten puszilgattam, simogattam, tornáztattam,masszíroztam, énekeltem neki, próbáltam szoptatni, cumiztatni. Miután mindent végigzongoráztam és még mindig sírt, már én is csak ringattam és sírtam. És minden este újra és újra jöttek azok a gondolatok, hogy "nem való nekem az anyaság", meg hogy "lehet, hogy nekem nem kellett volna gyerek". Aztán jött az első oltás, amire direkt olyan időpontot kértem, hogy apa is ott tudjon lenni, mert éreztem magamon, hogy nem bírom nézni és lefogni. És jól ítéltem meg gyengeségemet, tényleg apára hárult a feladat, csakúgy, mint a második oltás alkalmával. De ott volt a kötőhártya-gyulladás is, mint anyaságom minőségének jelzője. Egyszerűen nem bírtam cseppenteni az alig egy hetes kis Tökmagom szemébe. Így voltam az orrszívással is, ha rajtam múlt volna, akkor az orrában marad az oda jutott anyatej. De szerencsére volt apa, akiben nem tengtek túl a hormonok, akinél a sajnálatot és az együttérzést felülírta a józan ész és a felelősségtudat. Én anyaságból ekkor úgy éreztem, megbuktam. Szeretem, imádom Barnabást. Jó öltöztető és pelenkázó vagyok, kitűnő nevettető (játszópajtásról ekkor még ugye nem beszélhetünk), kellemes sétapartner és nagyüzemi tejgyár, de mindez az anyasághoz kevés. Egy anyának a bajban is ott kell lennie. Nem passzolhatja át egyszerűen valakinek a nehéz, számára kényelmetlen feladatokat. Az élet aztán rákényszerített a fejlődésre, a tanulásra, arra, hogy igazi anyává váljak.
A harmadik oltásra már egyedül kellett elvinnem Barnabásomat, s bár még félve fogtam le rúgkapáló kezecskéit és lábait, már kibírtam könnyek nélkül. Az orrszívás és a hozzá szükséges lefogás tudományának elsajátítását sem halogathattam sokáig. A legjobb edzőm a hasfájás volt, négy hónapon át minden este gondoskodott arról, hogy nőjön a türelmem, acélosodjanak az idegeim és csökkenjen a bennem lévő feszültség. A negyedik hónapra már képes voltam arra, amit a nagykönyvben írtak: nem kapkodó idegbetegként, halál nyugodtan és higgadtan ölelni, ringatni. És tényleg igaz lehet, hogy a babák érzik a lelkiállapotunkat, mert az utolsó hasfájós hetek elviselhetőbbek voltak már! :) Lassan aztán megmozdultak a fogacskák is, ami legalább ugyanolyan kínokkal párosult, mint a pocakfájás, csak legalább nem minden este, nem menetrendszerűen. A fogzás is jó tanítómesternek bizonyult, régi énemhez képest óriási türelemmel bírok mostanra, tizenhat fog kibújásának végigasszisztálása után! :) Már-már magamon is meglepődök, hogy honnan lett nekem ekkora türelmem. De úgy tűnik, ez is csak tanulás kérdése. Barnabásnak a tizenhat fog közeledtét nagyjából ugyanannyiféle különböző tünet jelezte előre. Az utolsóknál már idegeskedés nélkül vittem a kezemben egész nap magammal, lakáson belül is és beletörődtem abba, hogy ma semmit nem csinálok meg abból a sok teendőből, aminek a végére akartam érni. Ezt volt a legnehezebb elfogadni számomra az anyaságban. Hogy nem én irányítok. Hogy hiába tervezem meg előre a napunkat, nem rajtam múlik, hogy azt követni tudjuk. Hogy anya tervez, baba végez! :) Azt hiszem, ez az az ismeret, aminek a legnagyobb hasznát veszem a mindennapokban.
Rengeteg stressztől, ingerültségtől mentettem meg volna magamat, ha ezt már a legelején elfogadom. De nem, én próbálkoztam! Hiába volt Barnabásnak nyűgös napja, hiába sírdogált egész nap, jelezve, hogy rám, a figyelmemre, a törődésemre van szüksége, ha én elhatároztam, hogy ma bemegyünk a munkahelyemre, a hivatalba, a boltba vagy a barátnőmhöz, akkor mentünk, ha estére ragyogó lakást akartam, akkor takarítottam. Az elképzeléseimből nem engedtem. Igaz, hogy a sírás és tiltakozás közbeni készülődés annyi energiámat felemésztette, hogy mire elindultunk, elfáradtam és végülis én is morcosan értem el a kitűzött célba, de akkor is. Nem volt jó sem Nekem, sem Barnabásnak. Jó sok időbe telt, mire átprogramoztam magam, mire megbeszéltem magammal, hogy nekem is jobb lesz, a kis Törpémnek meg pláne, ha egy pár évig átadom magam az akaratának. Pontosabban a hangulatának! Ma is tervezek, de minden további nélkül törlöm azt, ha úgy látom, Barnabás ma nem tolerálná a sorban állást, az idegeneket, a shoppingot, a takarítást vagy a főzést. Mert a posta, a kollégák, a barátok, a következő évszakra való ruhák, a szennyes és a porcicák várhatnak egy napot, Barnabásomban viszont mély nyomot hagy minden egyes nap. Én pedig azt szeretném, hogy boldogságról, kiegyensúlyozottságról, vidámságról, szeretetről árulkodjanak azok a nyomok.

Huszonegy hónapos a Kishercegem, nagyjából másfél éves kora óta érzem azt, hogy teljesen összecsiszolódtunk, egymásra hangolódtunk. Hogy harmóniában élünk, hogy megismertem minden rezdülését és annak jelentését, hogy megtanultam  Vele élni. Nem mellette - Vele! Hosszú volt az út. Bár tanultam életemben eleget, ennyi ideig egy leckét sem tartott magamévá tenni. Megkövezhettek érte, biztos vannak anyák, akiket az első pillanattól segít a sokat emlegetett anyai ösztön, akinek nem kell tanulnia az anyaságot, mint Nekem, hanem annak születik. Én megküzdöttem érte, azért, hogy igazán jól érezzem magam anyaként, hogy élvezni tudjak minden napot, a kevésbé nevetőseket, a nyűgöseket is. De sikerült! Ma már biztos vagyok abban, hogy az anyaság igenis Nekem való.  Élvezem, imádom, szeretem, hogy Anya vagyok, s nem csak akkor, amikor játszani és nevetni kell, hanem akkor is, amikor sírni, orrot szívni, lefogni, gyógyszert beadni, hajat mosni, nemet mondani, tiltani, hisztit hallgatni. Megérte a sok áttanult éjszaka és nappal, mert egy életre szóló tudást kaptam Barnabástól. S remélem, hogy az első másfél évet übereli majd a következő ötven-hatvan. Mert életem hátralévő részében már visszavonhatatlanul Anya leszek! Örökké, s ez a legszebb ajándék, amit valaha kaptam. <3

Babalogika

Barnabásom minden nap lenyűgöz. Édes mosolyával, huncut nézésével, álomszép szempilláival, őzike szemeivel, bóbita frizurájával, bársonyos bőrével, kicsi kezeivel, párnás kis talpaival, vékonyka hangjával, napról napra gyarapodó „szókészletével”, rafináltságával, éles eszével. Kisbarnabás logikája, nyíló elméje csodálatra késztet.

Az első alkalom, amikor tökéletes külső adottságai és ügyessége mellett ragyogó elméjére is felfigyeltünk, majd’ egy éve volt. A kis Tökmag tíz hónapos volt akkor, a jelenet elevenen él bennem és mosolyt csal az arcomra. Épp nyaraltunk, az apartman udvarán volt egy medence, mellette egy kerti slag. Barnabás kis pancsolójába a locsolóval engedtünk vizet. A hosszú csőből kitörő víz láttán nagyokat kacagott, csalódott volt, amikor „kifogyott a víz” a slagból. Nézte, nézte a hosszú csövet, rázta, tartotta fejjel lefelé, hátha jön még belőle. De nem jött. Kismanónk azonban nem adta fel, látszott rajta, hogy nagyon jár az agya. Gyorsan ki is találta a megoldást! Alig telt el pár perc, locsolóval a kezében odamászott a nagy medencéhez, leült a szélére és belelógatta azt. Jól megmártotta, aztán kivette. És tádám! Folyt a víz a „csőből”. Nagyon fellelkesült, az első néhány másodperces belógatást több, hosszabb ideig tartó követte. És a sikert megint nem maradt el: még több víz a „csőből”, még nagyobb elégedett, boldog vigyor Barnabásom arcán! :) Na jó, azért apának, mint szakmabelinek lesz még mit tanítania kisfiának a vízszerelés rejtelmeiről, de ismerjük el, nem volt rossz próbálkozás egy tíz hónapostól!

Ez volt első találkozásom Kisbogár csodalogikájával, de nem az utolsó.  Mindet persze nem fogom felsorolni, az olyan hosszú lenne, hogy senki nem olvasná el, elmesélem hát néhány kedvencemet, amelyek felidézéséről mindig jókedvre derülök.

Miután azt már megtanulta a fiúcska, hogy mit jelent az, hogy forró, és azt, hogy ha forró az étel, akkor meg kell fújni, mielőtt bevesszük a szánkba, a két tudást összekapcsolva elkezdte fújni a radiátort, a sütőt és a hajvasalómat is. :) Barnabás közelített feléjük, én rákiáltottam, hogy „nem szabad, forró!”, ő pedig teljes természetességgel elkezdte fújni őket. A radiátort aztán le is ellenőrizte, hogy kihűlt-e és nézett rám értetlenül, hogy miért maradt ugyanolyan meleg.

A ragasztóval is van megmosolyogtató történetünk. A Kishercegnek egy éves kora körül a legkedveltebb szórakozása a könyvek megkaparintása és az oldalak széttépése volt. A napokban rávettem magam, hogy egyesítsem az egymástól elszakított betűket: cellux-szal ragasztottam meg az eltépett oldalakat.  Néhány nappal később Barnabás megtépte (immár sokadszor) nappalink egyik ékességét, egy, a születése előtt szebb napokat is látott virágot. Miután leszidtam és elmondtam a szokásos „fáj a növénynek” mondókámat, megfogta a kezemet és odahúzott a fiókhoz, amiben a celluxot tartjuk és mutogatta, hogy nyissam ki (gyerekzár miatt ő ezt nem tudja megtenni). Kinyitottam, ő pedig nyúlt a ragasztóért és vitte a virághoz, jelezve nekem, hogy ragasszam meg a félbetépett levelet. Tudom, elfogult vagyok, de végülis logikus, nem? :)

Kis Bóbitám legfrissebb kacagtatója pedig „A lyuk és a szandál meséje”. Hol volt, hol  nem, anyu zokniján, keresztanyu és apu nadrágján volt egy lyuk. Legyen szó a lyukas zokniról vagy a farmereken mostanság divatos szakadásokról, Barnabásomnak egyik sem nyerte el tetszését. Érdekesnek érdekes ugyan számára, képes magához mérten egészen hosszú időt eltölteni azzal, hogy belenyúl a lyukba, majd kiveszi az ujjacskáját és mondogatja, hogy „lyú”,  de tetszeni nem tetszik neki, ebben biztos vagyok.  Amint érkezik valaki, aki a mai trendeket követve öltözik, ő máris rosszallóan konstatálja azt, közelebbről szemügyre veszi a lyukat és nyüsszögéssel ad hangot nemtetszésének. Ezzel még nem is lenne semmi baj, lyukas zoknit úgysem hordunk, neki pedig szaggatott nadrágot sem kell. Na de Barnabásom csavaros észjárása szerint a szandál is lyukas! :) 

Történt ugyanis, hogy elmentünk megvenni a nyári cipőt, felkészülve a reméljük hamarosan beköszöntő melegre. Azzal, hogy ennek a kis fiúcskának már ideje korán határozott ízlése van, már a tavaszi cipő kiválasztásakor szembesültem, már akkor egy világos krémszínű cipővel kellett a pénztárhoz fáradnom (tapasztalt anyukáknak mondanom sem kell, hogy ez mennyire jó választás mindennapos, játszótéri cipőnek :) ), mert azt, amelyiket én kinéztem számára, nem volt hajlandó felvenni. Ha pedig én a tiltakozás ellenére ráadtam azt, olyan sírásba kezdett, hogy már nekem sem tetszett az a cipő! :) A szandálvásár is hasonlóan indult: levettem a nekem tetsző darabot, majd rá szerettem volna adni kis Törpém tappancsaira. De nem tudtam, mert kivette a kezemből, eldobta és hevesen azt kiabálta, hogy „Nem!”. Jó, gondoltam magamban, nézzünk másikat. Már elkönyveltem, hogy most hófehérre esik majd a választás, de nem. Akárhányat vittem oda, egyik sem tetszett őnagyságának. Már épp mondtam a magamét a válogatásról, meg hogy korán kezdi, és a többi, amikor odaállítottam a szandálfalhoz és megkérdeztem tőle, hogy akkor melyik tetszik. Erre hátat fordított, odaballagott a félcipőkhöz és hozta azokat. Ez volt az a pont, ahol rájöttem, hogy a szandállal, mint olyannal van a probléma. Próbáltam jobb belátásra bírni, ráadtam az egyiket a lábára, hogy barátkozzon vele. Állt előttem a kis szandálban, én pedig reménykedve megkérdeztem: „Tetszik? Szép, ugye?”  „Nem!” – érkezett a határozott válasz. „Miért nem, mi a baj vele?” – értetlenkedtem választ nem várva, hiszen nem beszél még a Kismanóm, hogy mondaná el a gondját. Erre leguggolt, mutatta a szandál elejét, ahol a lábujjai kandikálnak ki, meg az oldalát és azt mondogatta, hogy „lyú”. A szandál lyukas, anya, hogy adhatod ezt rám? Nem is értem, hogy miért nem értettem rögtön az elején?! :)

Ezúttal természetesen nem engedtem akaratának, nem fog nyáron, a legnagyobb melegben is zárt cipőben tengődni, elhoztunk egy szandált. Kivételesen örülök, hogy az elmúlt egy hétben még nem köszöntött be az igazi forróság, s nem volt rá szükség, ugyanis még csak barátkozik az új, lyukas cipőjével.  Hosszabb-rövidebb időre felveszi már itthon, (hozzáteszem, csakis zokniban, mert az aztán végképp nem járja, hogy zokni nélkül bújjunk bele egy cipőbe :D ), de továbbra sem érti, hogy miért kell lyukas cipőben járnia, értetlenkedve, már-már felháborodva mutatja a „lyú”-t. :) Én pedig a lyuk fogalmának elmagyarázását megunva már ráhagyom, s csak bízom abban, hogy nemsokára jönnek azok a napok, amikor megköszöni majd, hogy lyukas cipőt vettünk neki. Vagy legalábbis megérti – csoda babalogikájával! :)

Mércék

Rojtosra használt kijelentés már, hogy egy kisgyermek születése, a szülővé válás mindent megváltoztat, az élet legapróbb dolgai sem maradnak olyanok, mint előtte. Lesz egy szülés előtt előtt és után időszámítás. És ez cseppet sem túlzás, valóban így van - mindennek más a mércéje Barnabás előtt és Barnabás óta. 

Rend és tisztaság: Barnabás előtt a rend azt jelentette, hogy minden élére állítva, a helyén áll, sehol egy elhagyott ruhadarab vagy használati tárgy és olyan tiszta volt még a legkényesebb bútordarab, az üvegasztal is, hogy jól meg kellett néznie az embernek, hogy lássa, hogy a négy lábon nem csak egy fakeret van, hanem van benne üveg is. Ez Barnabás érkezése, különösen helyváltoztatásra való képessége óta megvalósíthatatlan. Vagyis megvalósítható, amíg alszik, de mire a végére érek a takarításnak, felébred és lőttek a makulátlanságnak. Én, a már-már abnormálisan rend-és tisztaságmániás ma már boldog vagyok, ha csak egy-két nagyobb játék hever a nappaliban, s nem apró legodarabok, a tisztaság pedig a padlóra, a kádra, a wc-re és a tükrökre korlátozódik, olyannal például, hogy minden egyes képkeret ujjlenyomatmentes legyen, nincs időm foglalkozni és nem is lenne értelme. Talán ezt volt a legnehezebb elfogadnom az új életünkben, ezen a területen próbáltam a legtöbb ideig azt a szintet hozni, mint korábban. Mostanra beláttam, hogy lehetetlen és már nem idegeskedek ezen.

Újítgatás, szépítgetés: Míg ketten voltunk, bármivel feldobhattam otthonunkat. Vettünk krémszínű szőnyeget, asztaldíszt, cserepes virágokat, bortartót. Most mindezt elraktuk, lecseréltük gyerekbarátra és azóta az újítást egy termosztátos csaptelep jelenti, hogy Barnabás fürdés közben ne tudja leforrázni magát, a szép, bútorral harmonizáló színben vásárolt, szivacsos sarokvédők az asztalon és a szekrényen, na meg az új fürdőjátéktároló háló a csempén, hogy a gumikacsák- és kutyák ne a kád szélén várják az estét. Festeni pedig szigorúan mosható festékkel szabad! :)

Nyugalom: Mielőtt édesanya lettem, megtehettem, hogy munkából hazatérve ott kucorogjak késő estig a kanapén és órákon át olvassak, de megtehettem ugyanezt egy jó forró fürdőben vagy szép időben az erkélyen is a napozóágyon, fürdőruhában, a hasamat süttetve. Most utóbbi teljesen kizárt, hiszen mire eljön az a néhány nyugodt óra, már nem süt a nap :) Előbbi kettőre azért szakítok időt néha, de valljuk be, mi, anyák, teljesen akkor sem kapcsolunk ki, ha úgy tűnik. Olvasok, de ott áll mellettem a bébiőr, s készen állok arra, hogy bármelyik pillanatban kiugorjak a kádból és csuromvizesen siessek Barnabásom megnyugtatására, rossz álmának elűzésére (nem egyszer volt rá példa).

Pihenés: Barnabás előtt egyértelműen a délben kelős, sőt, egy hideg téli napon akár egész nap ágyban levős és filmnézős  szombat és vasárnap jelentette a pihenést. Nem tudtuk előző nap feltétlenül, hogy mit csinálunk másnap, gyakran ad hoc módon döntöttük el reggeli közben, hogy mi legyen a program. Most ha 8 órát aludhatunk egyben, megszakítás nélkül, már szerencsésnek érezzük magunkat, a napunk pedig szigorúan meg van tervezve, minden program Barnabás napirendjéhez igazítva.

Szórakozás: Régen gyakori eset volt, hogy este 9-kor hívtak a barátaink, hogy menjünk át hozzájuk, mi pedig fogtuk magunkat és mentünk. Most ha bulira vagy mozira, kettesben vacsira vágyunk, hetekkel előre egyeztetni kell a nagyszülőkkel és mindent pontosan megszervezni. És akkor még arról nem is beszéltünk, hogy a másnapot milyen gyerekkel elviselni. :D Barnabásunk érkezése óta az itthoni mozi a leginkább kézenfekvő és elérhető szórakozás, és az legalább fejfájást sem okoz. :D

Romantika: Előtte bárhol és bármikor. :) Barnabással az évi pár alkalmat leszámítva, amikor a mamáéknál alszik, szigorúan este 10 utánra korlátozódnak a mézes órák és persze otthonra. És nem, itt nem csak a szexre gondolok, hanem mindenre, ami kicsit is romantikus, sőt, még arra is, ami kevésbé az, mint például a felnőttek módján folytatott beszélgetés.

Külső: Barnabás előtt - "Jól nézel ki", Jelenleg - "Jól nézel ki ahhoz képest, hogy már szültél". Azon vagyok, hogy újra a régit halljam. :)

Elegancia: Korábban gyakorlatilag minden nap magassarkút hordtam, sminkeltem magam és persze szép nőies kis táskáim voltak. Az eleganciát az jelentette, ha a magassarkúhoz kosztüm, ceruzaszoknya és blúz vagy estélyi társult és konty vagy loknik. Természetesen ez utóbbi most is az elegáns kategória, sőt, ez már csúcselegáns. Most a napi sétákhoz, homokozáshoz, labdázáshoz, csúszdáztatáshoz és hintáztatáshoz felvett farmer-sportcipő összeállításhoz képest a balerinacipő és a farmerhoz felvett csinosabb póló is elegáns. Sminkre ugyan minden nap szánok időt, de általában csak szemceruzára és szempillaspirálra futja, semmi szín, semmi pirosító. A kis táskáim pedig a szekrény alján várják, hogy néha használjam őket, a mindennapokban a középiskolás iskolatáskám méretére hajazó pelenkázótáska a társam.

Idő: Elképzelni sem tudom, hogy mit készülődtem másfél órán át munkába indulás előtt minden reggel, és volt, hogy ez sem volt elég és elkéstem. Ma fél óra alatt sminkben, felöltözve, Barnabás cuccait összekészítve és őt is felöltöztetve állok indulásra készen. :)

Vásárlás: Tegnap vettünk új sportkocsit Barnabásnak. Ez akkora örömöt okozott nekem, mintha nekem vettünk volna új autót. :) Nem tudok úgy elmenni vásárolni, hogy ne nézzek körül a gyerekosztályon is és persze ha már ott vagyok, veszek is valamit. A nagybevásárláshoz pedig ma már listát használunk. Barnabás érkezéséig szépen végigsétáltunk minden soron és beraktuk a kocsiba, ami kellett, erre ma nem vállalkozunk ismerve Barnabás türelmét és hangját, ha az elfogy. :)

Autó: Az előző pontról jut eszembe, épp autóvásárlás előtt állunk. A szingli kocsijaink választásakor szempont volt a szín, az autóban lévő lejátszó minősége, a hangfalak száma, a sajátomnál pedig az is, hogy kicsi legyen. Na most a legfőbb szempont az, hogy a kombik közül is a lehető legnagyobb legyen, mintegy 500 literes csomagtartóval és az isofix rendszer sem hátrány, sőt. Ez utóbbiról egy évvel ezelőttig azt sem tudtam, hogy mi az... :D

Nyaralás: Barnabás előtt bármilyen távoli úticélt választhattunk, az ott töltött idő pedig a feltöltődésé, a szórakozásé, a pihenésé volt. Most már a 200 kilométerre is húzom a számat, mert tudom, hogy nekem kell szórakoztatnom a hátul hisztiző és kiszállni akaró fiúcskát, a nyaralás napjai pedig ugyanúgy telnek, mint az itthoniak, csak másik játszótéren játszunk, máshol sétálunk, máshol alszunk. Na jó, meg az enyém helyett éttermi kosztot esszük, végülis, az is valami :)

Zene: Mielőtt anya lettem, naprakész voltam a legújabb slágereket illetően, s mindig meg volt a saját kedvencem közülük. Most gyakran azon kapom magam, hogy azt dúdolom a zuhany alatt: "Bogyó és Babóca, két jó barát kalandja...".

Érzelgősség: Régen is képes voltam pityeregni egy szomorú vagy romantikus filmen, történeten, de mióta anya vagyok, gyakorlatilag bármin képes vagyok sírni és ez már nem a szülés utáni és szoptatás alatti hormonoknak tudható be :)

Stressz: Barnabás előtt mindenen stresszeltem, de főleg a munkahelyen volt nagy a nyomás, amit ráadásul nem is tudtam ott hagyni, hoztam haza magammal. Most legfeljebb azon kattogok, hogy mennyit eszik Barnabás és mennyit alszik, a valódi feszültség az életemben nullára redukálódott. Persze tudom, hogy ez a kegyelmi állapot csak átmeneti, de most úgy érzem, hogy a munkához is más lesz a hozzáállásom, ha visszatérek dolgozni. A főnököm legnagyobb bánatára, úgy gondolom, el tudom már engedni a fülem mellett az idegesítő mondatokat és Barnabásért egy mosolygós anyuka megy majd minden délután - mert anyának lenni csak így érdemes! :)

A leírtakat a még szingliként élők vagy az épp babájukat várók minden bizonnyal kétkedve olvassák, s talán megfogadva azt, hogy náluk nem így lesz. Tudom, mert én is így voltam, úgyhogy nem is bizonygatom ezek valóságtartalmát, majd meglátjátok, kedves leendő anyukák! Ahogy annak a szintén elcsépelt mondatnak az igazságtartalmát is, hogy minden kényelmetlenség, változás, a függetlenség és a spontaneitás egy pár évre való elvesztése ellenére tényleg anyának lenni a világ legcsodálatosabb dolga. Emiatt elviselünk bármit, lemondunk önként dolgokról, felhagyunk szokásokkal. A babák a világ legszigorúbb, a legnagyobb türelmet, felelősséget, empátiát, odafigyelést, odaadást és szeretetet igénylő főnökök, de nekik szívesen ugrálunk, értük szívesen változunk és változtatunk, értük akár betegen is a legjobbat hozzuk ki magunkból, nekik elnézünk mindent és rájuk igazán semmiért sem tudunk haragudni, őket sosem szeretnénk lecserélni. <3

A gyakorló anyukák pedig szerintem megerősítik ezeket és bólogatva, helyeselve olvasták a pontokat. Anyukatársak, kérlek Benneteket, bővítsétek a listát, biztosan van még jó sok mérce, ami már nem ott van, mint mielőtt anyák lettünk. :)