Köszönet hangján Anyák Napján

Május első vasárnapja minden évben kiemelt dátum a naptáramban. Mindig fontos volt számomra az édesanyák ünnepe. Emlékszem, amikor még pörgős szoknyában és piros lakkcipőben mondtam a verset az óvodai ünnepségen, aztán arra, amikor az iskolában furulyaszóval köszöntöttem anyut. Sok év telt el azóta, de beleégett az emlékezetembe, csakúgy, mint édesanyám féltése, óvása, gondoskodása, nevelése. Ma már nem csak én köszöntök, hanem engem is köszönt egy kis ember, a legdrágább, s ez az, ami ahhoz kellett, hogy a korábbinál is fontosabb legyen számomra anyák napja. Az édesanyalét, az elmúlt két év tapasztalata segített abban, hogy lássam, mi mindent köszönhetek az édesanyámnak.

Édes Kedves Anyukám!
A mai a Te napod! Bár remélem, hogy az évnek nem csak ezen a napján érzed, hogy Te vagy számomra a legjobb, a legszeretetreméltóbb, a legerősebb - a PÉLDA. A legjobb édesanya, aki mindig a legjobbat akarja nekem, félt, óv, támogat, segít, ha kell kritizál, ha arra van szükség, szigorú hangnemre vált. A legszeretetreméltóbb nő az életemben, akire tudom, hogy mindig számíthatok, aki akkor is szeret, ha rosszat teszek, aki megbocsájtja, ha megbántom. A legerősebb lelki támasz, bástya, akihez mindig haza mehetek, aki mindig meghallgat, ha kell, irányt mutat. PÉLDA! <3

Amíg nem voltam édesanya, addig is tudtam, köszönet jár mindazért, amit értem teszel, s tettél. Azért, hogy életet adtál nekem, hogy velem örültél az első lépéseimnek és szavaknak. Azért, hogy eljöttél minden ünnepségre, versenyemre, fellépésemre. Hogy türelmesen hallgattad, ahogy gyakorlok a fuvolán, akkor is, ha a dallam még igencsak csiszolásra szorult. Hogy hagytad, hogy otthon is gyakoroljak a tornaversenyre a bútorokat is bevonva. Hogy minden nap fáradhatatlanul kérdezted ki a leckét és finom ebédre érhettem haza. Hogy elfogadtad az iskolaválasztásomat, pedig Ti nem azt az utat szántátok Nekem. Hogy elviseltél akkor is, amikor elviselhetetlen voltam, például amikor még azért is duzzogtam, mert el kellett mennem nyaralni Veletek. Hogy megbocsájtottad, ha füllentettem, hazudtam. Hogy támogattad pályaválasztásomat, s ha elbizonytalanodtam, ha nem hittem magamban, akkor megerősítettél. Hogy míg a hétköznapokat a távoli fővárosban töltöttem, addig is gondoskodtál arról, hogy minden napra legyen ebédem. Hogy hagytad, hogy sokáig gyerek legyek, hogy nem sürgetted, hogy felnőjek. Hogy elfogadtad a páromat, hogy fiadként szereted.

Most pedig, hogy én is édesanya vagyok, látom, hogy ennél jóval többet köszönhetek Neked. Akaratos, gyakran hisztis Barnabásomat látva el szoktam gondolkozni azon, hogy én milyen másfél éves lehettem. Gyanítom, hogy Neked sem volt könnyebb dolgod, mint nekem. Így ma már, édesanyaként azt is köszönöm, hogy türelemmel viselted, ha sírtam, ha fájt a hasam vagy épp jött a fogam. Hogy mesével altattál, hogy ha beteg voltam, aggódva mellettem, éberen éjszakáztál. Hogy annak ellenére, hogy úgy kellett belém imádkozni az ételt, örömmel, jó szívvel főztél Nekem. Hogy futottál utánam akkor is, ha nagyon fáradt voltál. Hogy nevettél velem akkor is, ha legszívesebben sírtál volna. Hogy megpusziltad a sebemet, ha elestem. Hogy miattam évekre a hátad mögött hagytad a munkát, a karriert, hogy arra áldoztál hosszú éveket, hogy belőlem jó, becsületes, szerethető embert nevelj. Minderre persze nem emlékszem, mégis biztos vagyok benne, hogy így volt - mert ismerlek. <3
Most már látom, hogy erről is szól az anyaság, nem csak a rózsaszín pillanatokról. Hogy néha szigorúnak kell lenni, hogy ha megszakad az ember szíve, akkor sem szabad engedni. Kezdem látni, hogy ez a legnehezebb feladat a világon. Nehéz magamban előre lefektetni a szabályokat, s ragaszkodni azokhoz akkor is, amikor könnyebb lenne engedni. Biztosan sokat sírtál is miattam, adtam rá okot tiniként. :) De jól csináltad, a lehető legjobban, mert ami akkor gonoszságnak és túl szigorúságnak tűnt, arról ma már belátom, hogy a javamat szolgálta. Látom, hogy kellettek a korlátok ahhoz, hogy ne kallódjak el, hogy diplomám legyen, hogy nyelveket beszéljek, hogy azt csinálhassam, amit szeretek, hogy felelősségteljes, szerető feleség és anya legyek. Te kellettél ahhoz, hogy az legyek, ami vagyok, Édesanyám! <3

Ma már azt is megköszönhetem Neked ezen a napon, hogy Nagymamának is legalább olyan jó vagy, mint Édesanyának. Köszönöm, hogy annyira szereted Barnabásomat, ahogy minket, a lányaidat, hogy ugyanúgy félted, óvod, gondoskodsz róla. Hogy olyan szeretettel beszélsz hozzá akkor is, ha rosszalkodik, hogy ha épp eltöri a kristályvázádat. Hogy nem adod fel, s akkor is próbálod megnevettetni, amikor beteg, amikor hisztis, sírós. Hogy megmutatod neki az élet itthoninál is habosabb oldalát, azt, ahol mindent szabad és semmit sem muszáj! Hisz azt mondják, ez a nagymamák dolga, s Te ebben is, mint minden másban, maximalista vagy! :)

Köszönöm, hogy megtanítottál szeretni, nevetni, örülni, sírni, szomorkodni, játszani, komolykodni, büszkének, magabiztosnak, becsületesnek, segítőkésznek, adakozónak, igazságosnak, kitartónak, erősnek lenni, felelősségteljesen gondolkodni, törekedni a legjobbra. És köszönöm, hogy mindabból, ami Te vagy, Barnabásomnak is adsz, hogy őt is szépre, jóra, igaz szóra tanítod. Példa vagy, s bízom benne, hogy én is tudok olyan Édesanya lenni, amilyen Te vagy!
Köszönöm, hogy vagy Nekem, Anyukám; köszönöm, hogy vagy Barnabásomnak, Mama! <3

u.i.: Tudom persze, hogy apu is épp ugyanennyit tett értünk, ugyanennyire szeretett, féltett, óvott, támogatott, hogy mindez, amit Rólad írtam, Rá is éppúgy igaz. Hogy neki is köszönettel tartozom mindenért, s köszönöm is. De a mai nap a Tiéd, Édesanyám! :)


Édes Kicsi Kincsem!
Neked azt köszönöm, hogy Édesanyává tettél! Nehéz, iszonyú nehéz szerep, amit nem lehet betanulni, hiába olvasom el kismilliószor a szöveget. Nincs megállás, nem lehet lejönni a színpadról, nincs szünet a felvonások között. Sokszor türelmetlen vagyok, s talán úgy érzed, hogy nem figyelek Rád, de hidd el, minden idegszálammal Rád figyelek, csak Rád! Te lettél életem fókusza, az origo, Tőled indul minden, hozzád igazítok Mindent. Amikor legózok Veled, amikor elviszünk kirándulni, amikor együtt pancsizunk és nagyokat nevetünk, amikor fogócskázok Veled, amikor úgy csinálok, mintha nem találnálak, amikor mesélt olvasok, amikor színezünk, amikor labdázok és autózok Veled, amikor túró rudit adok, amikor ajándékot kapsz, amikor ölelgetlek, puszilgatlak, ringatlak és énekelek Neked, akkor úgyis tudod, hogy szeretlek. De hidd el, akkor is szeretlek, amikor felemelem a hangomat. S akkor is, amikor leveszlek a szekrény tetejéről, ahová pedig kemény izommunka árán jutottál fel. Akkor is szeretlek, amikor csoki helyett almát adok, s akkor, ha előbb kikapcsolom a mesét, mint szeretnéd. Szeretlek akkor is, ha akaratod ellenére megmosom a hajad, csakúgy, mint akkor, amikor elviszlek oltásra. Szeretlek azzal, hogy nem adom oda az ollót, amit hetek óta próbálsz megkaparintani és azzal is, hogy nem engedem, hogy egyedül kimenj az erkélyre. Hihetetlen, mennyi korláttal állsz szemben már most, másfél évesen. De remélem, hogy ahogy felnőtt fejjel én belátom, hogy a gyerekkori szabályok értem voltak, úgy Te is be fogod, ha majd eljön az ideje. Addig pedig csak hidd el: Szeretlek! Olyan szeretettel és szerelemmel, amelyről két éve még el sem tudtam képzelni, hogy létezik! <3
Köszönöm, hogy vagy Nekem, kis Barnabásom, hogy május első vasárnapja ma már az enyém is! S hogy két hete minden nap édes kis hangodon is hallhatom a szót, amely emlékeztet erre, amely a legszebb a világon: anya. <3

Kisbarnabás, Nagybarnabás

  „Mióta megszületett, sokat gondolkodtam… Vajon ezek a lábacskák milyen utat fognak bejárni? Sokszor elesnek majd? Lesz erő bennük újra felállni? Nem tudom a válaszokat, de azt igen, hogy míg erő van a két kezemben, támasza leszek, ha elfáradna…”




Barnabásom még csak húsz hónapos, még több mint hétszer ennyi időnk (mintegy 141 hónap) van a pályaválasztásáig. Bár most, hogy így leírtam, félelmetesen kevésnek tűnik... csak hétszer ennyi? Az eddig együtt töltött napok úgy elrohantak, mint azelőtt társaik soha. De még ha nekem kevésnek is tűnik 12 év, Barnabásomnak nagy idő lesz ez. Ha belegondolok, hogy mennyi tudást szívott magába csupán másfél év alatt, akkor biztosan tudom, hogy nagy utat fog a következő évtizedben bejárni.


Kamaszként, pályaválasztáskor szerintem mindegyikőnk megfogadja, hogy ő bizony nem fog majd beleszólni a gyereke döntésébe, hagyja, hogy az legyen, ami szeretne. Aztán szülők leszünk és már pár napos korában azon viccelődünk, hogy mi lesz, ha nagy lesz. Barnabásunk nagyon hosszú ujjacskákkal született, s ezt bizony nem tőlem és nem is apától örökölte. A férjem Kishercegünk kezecskéit fogva már a szülőszobán kifejtette véleményét, miszerint Barnabás bizony zongorista vagy nőgyógyász lesz (mi nők értjük csak szerintem, hogy ez utóbbi szakmához semmilyen előnyt nem jelent ez a testi adottság :) ). Aztán telt az idő, cseperedett kis Csodabogarunk, jöttek a rokonok részéről is a nagy álmodozások, amelyek szerint ő lesz a család büszkesége, mindennek a tudója, de legalábbis ott lesz a neve előtt a bűvös két betű: dr. Természetesen mindezt csak az elmélkedés szintjén, hisz tudjuk, hogy minden szülő éppen ilyen kis Csodabogarat nevel, minden gyerekszobában éppen ilyen okos, szép, tehetséges kisember lakik. Mert hiszem, hogy eredendően jónak születünk és tehetségesnek. Valamiben annak, csak meg kell találni azt a valamit! Az pedig, hogy gyermekünk felfedezze, hogy mi okoz számára a legnagyobb örömet, hogy miben a legjobb, a mi felelősségünk. Jó persze ábrándozni a doktorrá avatásáról vagy arról, ahogy megnyer egy nehéz tárgyalást, elképzelni az épületet, amit ő tervezett vagy látni magunkat könnyekig hatódva, büszkén, mialatt gyermekünk átveszi a legjobbaknak járó díjat vagy épp a dobogó tetején áll - de mindezt szigorúan magambam teszem most is, s a későbbiekben is! A mi feladatunk "csak" az lesz, hogy lehetőséget adjunk neki arra, hogy minél több területen kipróbálhassa magát sportban, művészetben, tudományokban egyaránt. Mert minél több ízt megkóstol a világból, annál kifinomultabbak lesznek az ízlelőbimbói, minél többet lát, annál szélesebb lesz a látóköre, minél több dologból kiveszi a részét, annál hasznosabbnak, értékesebbnek érzi majd magát, minél több sikere lesz, annál nagyobb lesz az önbizalma. S lesznek bizonyára kudarcai is, hiszen nem lehet mindenben ő a legjobb, de arra is szükség van, attól sem szabad megóvni - akkor tanul meg küzdeni, bízni, hinni, akarni. Talán ez a boldog, sikeres felnőttléthez a recept.

A mi kis Csodabogarunkból bármi lehet. Másfél éves kis személyiségét figyelve a legvalószínűbbnek a biológus tűnik, azon belül is a rovarász szakirány.
Ettől nekem, a rovaroktól félő és undorodó, a legkisebb kis csúszó-mászótól is sikítófrászt kapó anyukának először nem lenne őszinte a mosolyom, de ha ő pár év múlva is a pitypangokon mászó bogarakat, a bokrok között repdeső pillangókat, a fűszálra szálló katicabogarakat, a homokozó mentén szorgoskodó hangyákat, a lépcsőházban hálót szövő pókokat, a tóparton repülő szitakötőket, a bosszúságot okozó legyeket és a virágágyás körül döngicsélő méheket tanulmányozva tudja elképzelni magát boldog felnőttként, ám legyen. Jelenleg ez Barnabásom fő érdeklődési köre, de a bútorokra való mászótudományát, fürgeségét és hajlékonyságát látva a tornászkarrier sem tűnik kizártnak. Lehet akár focista is, ő ugyanis már másfél évesen úgy rúg a bőr labdába, mint jómagam soha. A konyhában is vidáman serénykedik, kiveszi a részét a főzőcskéből, a
szakácsmesterség sem áll tőle távol, centivel a kezében pedig mérnökhöz hasonlít leginkább. Kalapáccsal, csavarhúzóval és fúróval a kezében is nagyon magabiztos, valószínűleg apukájához hasonló ezermester lesz majd. Zenét hallva azonnal táncot jár a lába, de igazán elemében akkor érzi magát, ha ő maga muzsikál - próbálgatja már tehetségét zongorán, furulyán, gitáron, xilofonon, trombitán és dobon is. De az sem kizárt, hogy ott lesz az a bizonyos két betű a neve előtt: lehet akár sztárügyvéd is, amilyen lendülettel és beleéléssel tudja mondani a magáét a maga nyelvén és tud már most kiállni magáért, a vélt igazáért, de az orvoslás területén is jártas már, "bibit", fej-, has-, láb- és hátfájást simogatással és puszival gyógyít. <3
Minden nap mosolyogva, ámulattal figyelem, ahogyan felfedezi a világot, s bízom abban, hogy felismerem majd a képességeit, hogy támogatni tudom majd céljai elérésében, hogy segíteni tudom az addig vezető úton. Abban pedig biztos vagyok, hogy akárhol is lesz a cél, mindig büszke leszek arra, hogy Zsenák Barnabás édesanyja lehetek. <3

Tökéletlen anya

Anya vagyok. Büszke, szerető, féltő, óvó, aggódó. De bevallom, olykor türelmetlen, mérges, harapós, kiabálós. Tökéletlen.
Azok, akik jól ismernek, gyakran elcsodálkoznak azon, hogy a türelmet illetően mennyit fejlődtem Barnabásom születése óta. Néha én is így érzem, van, hogy magam is meglepődök egy-egy idegőrlő helyzetben higgadtságomon. De vannak rosszabb napok, amikor koránt sincsenek kötélből az idegeim. Vannak időszakok, amikor a magne b6 napi étrendem szerves része. :) Vannak pillanatok, amikor elfeledkezve arról, hogy egy 19 hónapossal beszélek, kelek ki magamból. Tökéletlen anya vagyok.

Sok mindent elterveztem, hogy mi hogy lesz majd, amikor megtudtam, hogy gyermeket várok. Elgondoltam, hogy milyen elvek és értékek mentén nevelem, hogy hogy nem kényeztetem el túlzottan, hogy hogy kezelem majd a hisztiket, hogy milyen türelmesen fogom babusgatni akár egész éjszaka. Elhatároztam, hogy tökéletes anya leszek. Gondolom ezzel nem vagyok egyedül, mindenki a legjobbat akarja gyermekének. Életünkben sok szerepet játszunk, több területen helyt kell állnunk. De ez az egyetlen, amit igazán jól akarunk alakítani. Amiről tudjuk, hogy ha nagyot hibázunk, az megbocsájthatatlan. Édesanyaként nem lehet átlépni egy másik színpadra és újrakezdeni, mint például munkavállalóként. Egy lehetőségünk van. Most kell jól szeretni, jól nevelni, jól óvni és félteni.
Mindezt most is így gondolom, de már látom, hogy a tökéletes anya nem létezik. Vagy legalábbis nem olyan, amilyennek elképzeltem. A cél, amit a Kisbogarat várva magam elé kitűztem, hogy tökéletes anya leszek, ma már tudom, hogy abban a formában elérhetetlen. Mert az, akit soha nem lehet kihozni a sodrából, aki soha nem kalandozik el gondolatban, miközben a gyerekével játszik, aki soha nem kívánja vissza régi életét mérgében, nem létezik. Minden érző ember haragszik, dühöng néha, úgy, ahogy szeret, ölel, puszilgat, babusgat is. Amikor Barnabásom magából kikelve, komolysága nyomatékosítása érdekében a földön fetrengve hisztizik, amikor teljes erőből rugdal pelenkázás közben, amikor direkt kiszórja a rizst és amikor egy perc töredéke alatt felmászik a konyhapultra és lelöki onnan a kenyérsütőt darabokra törve azt (a bejegyzés megtörtént eseményeken alapul), akkor előbbi viselkedések törnek elő belőlem. Ilyenkor bizony elszakad az a bizonyos cérna, felemelem a hangom. Kiabálok. Sőt, vállalom, utóbbi eset után kis Terminátorom kezére is rácsaptam. Mert hiába egy másfél éves kis ember áll velem szemben, akkor is csak ember vagyok, akin néha eluralkodnak az érzések.
Tökéletlen anya vagyok. De próbálok csak kisebb bakikat elkövetni ebben a szerepben, s nem megbocsájthatatlanokat. Minden türelmetlen, mérges, harapós, kiabálós pillanatom után ránézek a hatalmas szemekkel rám tekintő Kishercegemre és elszégyellem magam. Felteszem magamnak a kérdést: "Hogy siettethetek egy ekkora kis embert, akinek most kell felfedeznie a világot? Hogy akarhatok odaérni vele pontosan bárhová is, amikor épp most akar megtanulni egyedül öltözködni? Hogy ültethetem be azonnal az autóba, amikor épp most talált egy katicabogarat, aminek meg kellene számolni a pöttyeit? Hogy haragudhatok egy másfél évesre azért, mert egyelőre még szavak híván kézzel-lábbal, kapálózva-tellegetve próbál arra kérni, hogy most hagyjam békén? Hogy korholhatom le azért, mert eltört bármit is? Hiszen honnét tudhatná, hogy az a valami eltörik, ha ledobja?" Türelmesnek kellene lennem mindig, akkor is, ha bal lábbal kelek vagy fáj a fejem. De nem tudok. Tökéletlen anya vagyok.
De miután ezeket a kérdéseket lepörgetem magamban és leszidom magam, megölelem a kis Tökmagot, megpuszilgatom és bocsánatot kérek tökéletlenségemért. Bízom abban, hogy megbocsájt, s hogy tudja, mindennél jobban szeretem.
Szeretem azzal, hogy mosolyogva lépek az ágyához reggel, pedig szívesen aludnék még. Szeretem azzal, hogy minden nap az első dolgom megpuszilgatni. Szeretem azzal, hogy etetem, hogy fürdetem, hogy játszok vele. Szeretjük azzal, hogy kirándulni, bábszínházba, mondókázásra visszük. Szeretjük azzal, hogy igyekszünk a kedvében járni. Szeretjük azzal, hogy mesélünk neki. Szeretjük azzal, hogy tanítgatjuk, hogy támogatjuk szárnypróbálgatásait. S remélem, hogy megérti majd, hogy azzal is szeretem, hogy határokat szabok, hogy gyakran mondom azt, hogy "nem szabad", hogy elviszem a következő szurira is, hogy kiszippantom a nóziját, hogy hidegben jó sok ruhát adok rá. És bízom benne, hogy tudja, akkor is szeretem, amikor hibázok: amikor nem bírom kivárni, hogy magától jöjjön, amikor előbb emelem fel a hangomat, mint hogy gondolkoznék.

Hibáimért aztán megkapom a büntetésem. Egyrészt saját magamtól azzal, hogy rosszul érzem magam, hogy nyomaszt a viselkedésem, hogy megkérdőjelezem, egyáltalán anyának való vagyok e. Maximalizmusom miatt gyakran úgy érzem, ha tökéletes nem tudok lenni, lehet, hogy jobb lett volna, ha tökéletlen anya sem leszek. Mert kis Barnabásom tökéleteset érdemelne! Meg is bosszulja gyarlóságomat, a legnagyobb "büntetést" tőle kapom: a lehető legnagyobb lelkiismeret-furdalást kelti bennem azzal, hogy a legnagyobb rosszaságai után következő legmérgesebb pillanatokban válik a legangyalibb kisfiúvá. Akkor kapom kérés nélkül a puszit és az ölelést vagy épp egy nehéz, sokat hisztizős, anyát minden percben próbára tevős nap végén először a szót, hogy "anya". <3. Tökéletlen anya vagyok, de ilyen büntetéssel mégiscsak megéri tökéletlennek lenni, ezért egye fene lejjebb adok a maximalizmusból. :)

Tökéletlen anya vagyok, de remélem, hogy jó.. hogy elég jó Barnabásomnak!<3

Egyedül Magammal

Délelőtt 11 óra van, ülök a kanapén. Egyik kezemben kávé, a másikban könyv. A távirányítót is magam mellé készítettem, de egyik csatornán sem találtam semmi érdekeset, a tv csak háttérzajnak megy. Hogy ne érezzem magam egyedül, amikor épp azt élvezem, hogy egyedül vagyok. Ki érti ezt?! Egyedül vagyok tehát. Egyedül a testemmel, a gondolataimmal - Magammal.
A jelenet húsvét hétfőn játszódik, s nem a fejemben forgatott filmben, hanem a valóságban. A locsolók nagy része már elment, a férjem és Barnabásom túrája pedig még messze van a végállomástól. Van még legalább két órám Magammal. Két teljes órám! Kisgyerekes anyukáknak nem kell magyarázni, hogy mekkora kincs ez! (Egyik kedves ismerősöm, aki ugyanígy töltötte ezt a délelőttöt, megjegyezte: "Húsvét hétfő az igazi Anyák napja!" :) A kisfiús anyukáknak persze... )

Nem mondom, hogy évente egyszer fordul csak elő, hogy egyedül maradok itthon. A "pasijaim" majdnem minden szombaton kettesben töltenek egy-két órát, többnyire házon kívül. Ezt az időt azonban általában főzésre, takarításra, mosásra, vasalásra használom fel. Az, hogy pihenésre, Magamra fordítsam a délelőtt egyedül itthon töltött időt, igazi kuriózum. Az első fél órában most is lelkiismeret-furdalásom volt a semmittevés miatt. Azon járt az agyam, hogy mit  csinálhatnék. A nagytakarítás húsvét előtt meg volt, főznöm nem kellett, ahogy vasalnom sem. Így maradt a láblógatás, az olvasás, a szellemi felfrissülés. Ahogy az imént említettem, délelőtt. A kettesben Magammal töltött órákban ugyanis szerencsére csak az időpont volt különleges - többnyire a késő esti, éjszakai órák maradnak Magamnak. Inkább kevesebbet alszok, de szakítok időt Magamra. Vallom, hogy legalább annyira fontos ez, mint hogy édesanyaként is találjunk alkalmat arra, hogy találkozzunk a barátainkkal és hogy kettesben legyünk a párunkkal. Meg kell adnunk magunknak annak a lehetőségét, hogy rendbe tegyük a gondolatainkat, hogy ha kell, kisírjuk, kidühöngjük magunkat. Mindenkinek jár ez a lelki kényeztetés (gyerek mellett ezt szerintem nevezhetjük annak)!

Törődj magaddal! - hangzik egy neves márka híres szlogenje, s ez valóban megfogadandó. Törődj Magaddal! A testeddel és a lelkeddel! Tartsd karban mindkettőt! Hozd magad olyan formába, hogy jól érezd magad a bőrödben! Én ennek érdekében újra elkezdtem edzeni, remélem, hogy nyáron bikiniben is magabiztosan sétálok majd. Barnabásom mellett is járok fodrászhoz, kozmetikushoz és körmöshöz. Hogy a játszótérre és a peluscseréhez minek a manikűr? Azért, hogy jóban legyek Magammal. :) És hetente legalább egyszer megadom magamnak azt a "luxust" is, hogy a gyors zuhany helyett egy órán át relaxálok nyakig érő habbal vagy épp egy jó illatú fürdősóval a kádban, egy jó könyv társaságában. Sőt, időnként egy pohár bor is helyet kap a tusfürdő mellett.
Idő a Testemnek.
Az olvasás a lelkem töltője. De van, hogy az olvasnivalót a polcon hagyom, s a saját életem kockái pörögnek a fejemben. Hagyom, hogy sodródjak a gondolataimmal. Ilyenkor jön a válasz a kérdésekre, amelyekkel napközben nincs időm foglalkozni, megtalálom a megoldást a problémákra, vagy egyszerűen csak kitalálom, hogy hová menjünk nyaralni, hogy milyen színűre fessük a hálót, hogy mi legyen a szülinapi meglepetés.
Idő a Lelkemnek.
Megnézni egyedül egy csajos filmet. Reggel negyed órával a fiúk előbb ébredni és egyedül inni a kávét. Az ebéd utáni szieszta alatt, míg a fiúk alszanak, egyedül ébren lenni és női magazint lapozni. Egyedül utazni az autóban és feltekerni a hangerőt, amikor meghallom az egyik kedvenc számom. És hangosan aláénekelni. :) Egyedül vásárolni, míg a férjem dolgozik, Barnabásom pedig a mamát és papát szórakoztatja. Egyedül edzeni. Egyedül futni este és közben játszani, elkalandozni: nézni az otthonokból kiszűrődő fényeket, s elképzelni, hogy milyen emberek milyen élete lakik az ablakok mögött.
Mind, mind idő Magamnak, Magamra, Magammal. Csakúgy, mint ez a blog - idő a gondolataimra!

A Magammal töltött, a Magamra fordított, a Magamnak adott idő csak akkor áldás, ha kevés van belőle. Akkor érzi az ember ajándéknak, ha valójában akkor sincs egyedül, amikor egyedül van, ha tudja, hogy vannak, akik szeretik. Időnk java részét nem szeretjük egyedül tölteni. De az a pár perc vagy óra, a Magamra fordított idő hiszem, hogy megtérül. Meghálálja kis Barnabás, a férjem, a szüleim, a testvérem és a barátaim. Mert ha rendben vagyok magammal, akkor tudok türelmes lenni másokkal. Akkor tudom nyugodtan elviselni a napi huszadik hisztit is és az éjszakai ébredést. Akkor tudok szívből, szeretetből főzni és nem kötelességből. Akkor tudok szerelmesen nézni és mosolyogni a férjemre. Akkor tudom odafigyeléssel meghallgatni a barátaim problémáit és tényleg megpróbálni nekik segíteni. Akkor tudok őszintén másokkal örülni, nevetni. És ez a lényeg! Nem csak Magunk miatt kell törődnünk magunkkal, hanem a szeretteink miatt is. Azért, hogy szerethetők legyünk! S azért, hogy szeretni tudjunk... Úgy igazán!

Nyuszizás

"Nem tudom, hogy mi ez a nyuszizás már napok óta. Mást sem hallok, mint hogy jön a Nyuszi és ajándékot hoz a jó gyerekeknek. Na de melyik Nyuszi? Ma is rengeteget láttam: kicsit, nagyot, feketét, fehéret, barnát, tarkát, elevent, plüssöt, papírt, műanyagot. És hogy tud ő hozni bármit is, miközben ugrál? És ott vannak még ezek a színes, míves tojások. Már egy hete felakasztottuk őket a barkára. Anyu azt mondja, hogy ezek a húsvét jelképei, meg hogy apuval majd megyünk locsolni és hozunk haza még több szép tojást. De mi az a húsvét? A locsolást azt tudom, hogy mi, az menni fog, gyakorlom minden este. Csak azt nem értem, hogy minek kell ahhoz elmenni itthonról apuval? Anyu szerint holnap mindent megtudok. Izgulok nagyon... Jön a Nyuszi!" :)

Bevallom, eddig nem foglalt el kitüntetett helyet a húsvét az életemben. Egy hosszú hétvége volt az évben, amire szépen kitakarítom a lakást, amikor jókat eszünk együtt az egész családdal és amikor egy délelőttre átjáróház az otthonunk a locsolóktól. Szerettem, mert alapvetően minden ünnepet szeretek, de felnőttként nem jelentett számomra semmi különlegeset. Most, hogy bírok egy másfél éves kis emberkével, mint minden, ez is átértékelődött. Most, ennyi idősen már értékelni fogja az ajándékokat, örülni fog annak, hogy együtt van az egész család és mindenki az ő kegyeit keresi. :) Sőt, már az is egy élmény volt számára, hogy a barkára felakasztottuk a tojásokat. Megmutattam neki, hogy kell, s végül mindnek ő kereste meg a legmegfelelőbb helyet. Jó kis játék volt ez neki, csakúgy, mint látni, ahogy a tojások pirosak, zöldek, kékek, sárgák lesznek. Ha pedig Ő értékel és örül, akkor Mi is, ha számára élmény, akkor Nekünk is! <3
Bízom benne, hogy a maihoz hasonlóan szép idő lesz holnap, s a kertbe rejtheti el a Nyuszika a jó gyereknek, kis Barnabásunknak szánt meglepetéseit. Látom magam előtt, ahogy lelkesen benéz a bokrok alá és a virágok közé, s a legapróbb csokitojásnak is úgy örül, hogy percekig nem is keres tovább. Hozza oda majd anyának és apának boldogan a zsákmányt. Életében először eszik majd húsvéti sonkát, amiért - ismerve húsimádatát - odáig lesz. Hétfőn pedig életében először útra kel apával, közös kis locsolókölnivel, s vers helyett egy-egy vigyor, kacaj, huncut kacsintás kíséretében meglocsolja a mamát, a dédit és a család többi női tagját. De persze legelőször anyát - bizony, idén már eggyel több locsolóm lesz! Szívemnek a legkedvesebb, aki a legeslegszebb piros tojást kapja! Na jó, lehet, hogy megszánom és Ő Kinder tojást kap majd! :)

A legszebb pedig az lesz a következő két napban, hogy Együtt leszünk. Úgy igazán. Nem bevásárlás és ügyintézés közben, nem rohanva. Ráérősen. Barnabást négy szerető kéz öleli majd egyszerre, két szerelmes szempár figyel rá, két oldalról kapja a puszit. Apával együtt hallgathatja anyától alvás előtt a mesét, s versenyezhet vele, hogy ki alszik el előbb.
Együtt leszünk. Együtt ébredve, együtt reggelizve, együtt ebédelve, együtt vacsorázva, együtt szunyókálva, együtt játszva, együtt nevetve. Ez az ünnep lényege - ezért várjuk, ezért szeretjük, ez a legnagyobb ajándék, amit egymásnak adhatunk. <3
És ez az, amit közülünk, felnőttek közül sokan már nem tudunk, gyakran elfelejtünk. Egy kisgyermek a szívével érzi, mi az igazán fontos. Talán keveset tud még a világról, mégis Ő az, akinek sikerülhet ezt újra megtanítania Nekünk. Legyünk jó tanulók, hagyjuk magunkat - s ne csak Húsvétkor!