Azok, akik jól ismernek, gyakran elcsodálkoznak azon, hogy a türelmet illetően mennyit fejlődtem Barnabásom születése óta. Néha én is így érzem, van, hogy magam is meglepődök egy-egy idegőrlő helyzetben higgadtságomon. De vannak rosszabb napok, amikor koránt sincsenek kötélből az idegeim. Vannak időszakok, amikor a magne b6 napi étrendem szerves része. :) Vannak pillanatok, amikor elfeledkezve arról, hogy egy 19 hónapossal beszélek, kelek ki magamból. Tökéletlen anya vagyok.
Sok mindent elterveztem, hogy mi hogy lesz majd, amikor megtudtam, hogy gyermeket várok. Elgondoltam, hogy milyen elvek és értékek mentén nevelem, hogy hogy nem kényeztetem el túlzottan, hogy hogy kezelem majd a hisztiket, hogy milyen türelmesen fogom babusgatni akár egész éjszaka. Elhatároztam, hogy tökéletes anya leszek. Gondolom ezzel nem vagyok egyedül, mindenki a legjobbat akarja gyermekének. Életünkben sok szerepet játszunk, több területen helyt kell állnunk. De ez az egyetlen, amit igazán jól akarunk alakítani. Amiről tudjuk, hogy ha nagyot hibázunk, az megbocsájthatatlan. Édesanyaként nem lehet átlépni egy másik színpadra és újrakezdeni, mint például munkavállalóként. Egy lehetőségünk van. Most kell jól szeretni, jól nevelni, jól óvni és félteni.
Mindezt most is így gondolom, de már látom, hogy a tökéletes anya nem létezik. Vagy legalábbis nem olyan, amilyennek elképzeltem. A cél, amit a Kisbogarat várva magam elé kitűztem, hogy tökéletes anya leszek, ma már tudom, hogy abban a formában elérhetetlen. Mert az, akit soha nem lehet kihozni a sodrából, aki soha nem kalandozik el gondolatban, miközben a gyerekével játszik, aki soha nem kívánja vissza régi életét mérgében, nem létezik. Minden érző ember haragszik, dühöng néha, úgy, ahogy szeret, ölel, puszilgat, babusgat is. Amikor Barnabásom magából kikelve, komolysága nyomatékosítása érdekében a földön fetrengve hisztizik, amikor teljes erőből rugdal pelenkázás közben, amikor direkt kiszórja a rizst és amikor egy perc töredéke alatt felmászik a konyhapultra és lelöki onnan a kenyérsütőt darabokra törve azt (a bejegyzés megtörtént eseményeken alapul), akkor előbbi viselkedések törnek elő belőlem. Ilyenkor bizony elszakad az a bizonyos cérna, felemelem a hangom. Kiabálok. Sőt, vállalom, utóbbi eset után kis Terminátorom kezére is rácsaptam. Mert hiába egy másfél éves kis ember áll velem szemben, akkor is csak ember vagyok, akin néha eluralkodnak az érzések.
Tökéletlen anya vagyok. De próbálok csak kisebb bakikat elkövetni ebben a szerepben, s nem megbocsájthatatlanokat. Minden türelmetlen, mérges, harapós, kiabálós pillanatom után ránézek a hatalmas szemekkel rám tekintő Kishercegemre és elszégyellem magam. Felteszem magamnak a kérdést: "Hogy siettethetek egy ekkora kis embert, akinek most kell felfedeznie a világot? Hogy akarhatok odaérni vele pontosan bárhová is, amikor épp most akar megtanulni egyedül öltözködni? Hogy ültethetem be azonnal az autóba, amikor épp most talált egy katicabogarat, aminek meg kellene számolni a pöttyeit? Hogy haragudhatok egy másfél évesre azért, mert egyelőre még szavak híván kézzel-lábbal, kapálózva-tellegetve próbál arra kérni, hogy most hagyjam békén? Hogy korholhatom le azért, mert eltört bármit is? Hiszen honnét tudhatná, hogy az a valami eltörik, ha ledobja?" Türelmesnek kellene lennem mindig, akkor is, ha bal lábbal kelek vagy fáj a fejem. De nem tudok. Tökéletlen anya vagyok.
De miután ezeket a kérdéseket lepörgetem magamban és leszidom magam, megölelem a kis Tökmagot, megpuszilgatom és bocsánatot kérek tökéletlenségemért. Bízom abban, hogy megbocsájt, s hogy tudja, mindennél jobban szeretem.
Szeretem azzal, hogy mosolyogva lépek az ágyához reggel, pedig szívesen aludnék még. Szeretem azzal, hogy minden nap az első dolgom megpuszilgatni. Szeretem azzal, hogy etetem, hogy fürdetem, hogy játszok vele. Szeretjük azzal, hogy kirándulni, bábszínházba, mondókázásra visszük. Szeretjük azzal, hogy igyekszünk a kedvében járni. Szeretjük azzal, hogy mesélünk neki. Szeretjük azzal, hogy tanítgatjuk, hogy támogatjuk szárnypróbálgatásait. S remélem, hogy megérti majd, hogy azzal is szeretem, hogy határokat szabok, hogy gyakran mondom azt, hogy "nem szabad", hogy elviszem a következő szurira is, hogy kiszippantom a nóziját, hogy hidegben jó sok ruhát adok rá. És bízom benne, hogy tudja, akkor is szeretem, amikor hibázok: amikor nem bírom kivárni, hogy magától jöjjön, amikor előbb emelem fel a hangomat, mint hogy gondolkoznék.
Hibáimért aztán megkapom a büntetésem. Egyrészt saját magamtól azzal, hogy rosszul érzem magam, hogy nyomaszt a viselkedésem, hogy megkérdőjelezem, egyáltalán anyának való vagyok e. Maximalizmusom miatt gyakran úgy érzem, ha tökéletes nem tudok lenni, lehet, hogy jobb lett volna, ha tökéletlen anya sem leszek. Mert kis Barnabásom tökéleteset érdemelne! Meg is bosszulja gyarlóságomat, a legnagyobb "büntetést" tőle kapom: a lehető legnagyobb lelkiismeret-furdalást kelti bennem azzal, hogy a legnagyobb rosszaságai után következő legmérgesebb pillanatokban válik a legangyalibb kisfiúvá. Akkor kapom kérés nélkül a puszit és az ölelést vagy épp egy nehéz, sokat hisztizős, anyát minden percben próbára tevős nap végén először a szót, hogy "anya". <3. Tökéletlen anya vagyok, de ilyen büntetéssel mégiscsak megéri tökéletlennek lenni, ezért egye fene lejjebb adok a maximalizmusból. :)Tökéletlen anya vagyok, de remélem, hogy jó.. hogy elég jó Barnabásomnak!<3
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése