Felnőtt gyermekek

Játék az élet! Ismerjük ezt a mondást és sokan próbálunk is így élni, de a gyerekek élnek csak valóban játszva. Barnabásom 17 hónapos. Ha filmként próbálom visszapörgetni az eddig együtt töltött időt, két évadot látok. Az első 13 hónap napjait meséli el, a másodiknak még nincs vége, egyelőre négy hónap epizódjaiból áll. A játék ezzel kezdődött el igazán!
Mivel nem volt még gyermekem, eddig nem volt tapasztalatom abban, hogy a járás mekkora változást hoz egy anya életébe. Amíg a földön forogva, kúszva, mászva teltek kis Barnabásom napjai, s nem tudtam, hogy milyen lesz, ha kis törpeként fut majd utánam, addig nem gondoltam nehéznek a napjainkat. Most, hogy tudom, milyen az élet egy két lábon álló, járó fiúcskával, azt gondolom, hogy sokkal könnyebb így az élet.

Emlékszem, miután megszületett, minden nagyobb gyerekes ismerősünk, barátunk azzal riogatott, hogy addig örüljünk, ameddig nem megy, mert akkor kezdődik ám csak az igazi "hadd le hadd". "Nem lesz majd egy perc nyugtod sem, futhatsz mindenhova utána" - mondták vészjóslóan. Én mégis már akkor úgy éreztem, hogy könnyebb lesz majd az életünk. Én személy szerint utáltam, hogy amíg mászott, nem tudtunk elmenni étterembe,kávézóba, bábszínházba, hivatalba. Tulajdonképpen sehova, ahol nem "illik" mászni. Barnabás már akkor is örökmozgó volt, babakocsiban, bébihordóban, etetőszékben legfeljebb öt percig bírt megülni, azután hangos sírással adta tudtunkra, kikéri magának, hogy korlátozzuk számára a mozgás szabadságát. Így minden ilyen kiruccanás inkább volt rémálom, mint kikapcsolódás. Vagy azon erőlködtünk, hogy lekössük, szórakoztassuk és rábírjuk arra, hogy ülve maradjon, vagy feladtuk és tíz perc után sietve távoztunk, mielőtt mindenki minket nézne. Az első tizenhárom hónapban emiatt minden programunkat jól átgondolva szerveztük meg, próbáltuk Barnabással kerülni az olyan nyilvános helyeket, ahol a játszótérinél komolyabb viselkedés elvárt. :) De itthon is jóval nehezebb volt vele négykézláb, mint két lábon. Folyamatos volt a hiszti amiatt, mert nem érte el az őt érdeklő dolgokat. Nem tudtam házimunkát végezni mellette, mert már akkor segíteni akart, ki akarta próbálni ő is a porszívót, a seprűt, de nem tudta. Nem tudtam bevonni a feladatokba, mert nem lehetett még semmit rábízni. És ahogy egyre telt az idő, ez egyre rosszabb lett - mert az akarat már meg volt benne, de szembesülnie kellett saját korlátaival. Tizenhárom hónapos korára aztán már gyakorlottan sétált, a mászást addigra teljesen elhagyta és ezzel újra átalakította a mindennapjainkat.

Nem mondom, hogy bizonyos szempontból nem nehezebb egy totyogóval, mint egy mozgásában korlátozottabb babával. Mindenhová oda akar menni, folyamatosan a nyomában kell lenni. A babakocsiban és a tricikliben már nem ülni akar, hanem tolni azt, így a tőlünk két percre lévő pékségig húsz perc az út. Útközben meg kell állni minden fűszálnál, ha pedig ne adj' Isten kutya vagy macska is az utunkba téved, akkor letáborozunk félúton és kenyér nélkül maradunk. :) Mégis sokkal könnyebb egy két lábon álló Barnabással az élet! :) Mert végre leküzdötte a korlátait. Végre nem hisztizi végig a pékségig az utat, mert utál a babakocsiban ülni. Igaz, hogy tízszer annyi ideig tart az út, de az az út nyugodt, sírásmentes, sokat nevetős, mindenre rácsodálkozós.
Az utóbbi négy hónapban valóban játszva élünk. Végre bevonhatom Barnabást a házimunkába, ráadásul számára minden feladat játék. Igazi segítségem lett, amióta jár. Kidobja a szemetet, adogatja nekem a kiteregetni való ruhákat, beviszi a megszáradt zoknikat a fiókjába, egyedül kihozza azt a könyvet a szobájából, amelyikből az esti mesét kéri. Ha rongyot adok a kezébe, port töröl, de porszívózni, söpörni és felmosni is imád. (Azt azért elismerem, hogy ez utóbbiakkal továbbra is vannak problémák, itt megmaradt a hiszti. Most már tudja ugyan használni a takarító eszközöket, de a munka azért még hagy némi kívánnivalót maga után. Azért pedig, hogy az általa kihagyott részeken, sarkokban is tisztaság legyen, nagy csatát kell vívnom vele a porszívóért, a seprűért, a felmosóért. De ennyi baj legyen, ennyi hisztit kibírunk. :) ) Tudja igazán élvezni, hogy ropog a hó a talpa alatt, lehet vele hóembert építeni, a hólapátolás igazi élvezet számára. Több táskát fel tudok hozni egyszerre a kocsiból, mert mindkét kezem szabad! Sőt, már-már három kezem van, Barnabás ugyanis sokszor kiköveteli magának, hogy ő is cipekedhessen, így egy könnyebb szatyrot rá bízhatok. Mióta pedig lépcsőzni is tud, nem kell nagy levegőt vennem, mielőtt felmegyünk, tíz kilóval kevesebbet kell haza cipelnem.

Barnabás tehát porszívózik, söpör, felmos, port töröl, tereget, kiviszi a szemetet, segít cipekedni és pakolni, virágot öntözni és havat lapátolni. Ma büszkén tolta a hólapáttal maga előtt a havat és emelte meg hóval tele. Számára ez is, mint minden más, felnőttek számára kötelező feladat, játék csupán. A játszótársa pedig én vagyok, s vele nekem is újra játék az élet! :) Neki köszönhetően idén nem nyűg a hólapátolás, hanem vicces, mosolyra fakasztó etap közös életünk második évadában. Holnap takarítós részt forgatunk, a nyáron pedig közös fűlocsolás váltja majd a hókotrást. Az lesz csak az igazi móka! :)  Az évad tehát folytatódik, apával együtt "játszunk tovább mint a felnőtt gyermekek!" :)