Huszonhét

Ma van a születésnapom, s ez a nap minden évben arra késztet, hogy számba vegyem az elmúlt egy évem. Olyan ez nálam, mint másoknál a szilveszter, az újév. Valahogy én január 22-től január 21-ig mérek egy esztendőt. :)

27 - sem nem kerek, sem nem olyan sok, amitől tapasztalt, bölcs nőnek mondhatnám magam. Mégis úgy érzem, hogy van már okom a számvetésre.

Az idei születésnapom más, mint az eddigiek. Bár már tavaly is édesanya voltam, akkor, a babázás első, nehéz időszakában szinte el is feledkeztem az évfordulóról. Ünnepelni meg pláne nem ünnepeltem. A gondolataimba mélyedni pedig energiám nem volt. Így a mostani az első alkalom, amikor már száz százalékban édesanyaként fújom el a gyertyákat a – képzeletbeli :) – tortán. És ez az, ami meghatározta a mai napomat.

Sokaknak talán túl érzelgősnek tűnhet, de az, hogy édesanyává váltam, döbbentett rá arra, hogy 1988. január 22-e  nem csak az én születésemnek napja. Egy édesanya és egy édesapa is született velem együtt, azon a napon, abban az órában, abban a percben: az én ÉDESANYÁM és ÉDESAPÁM, a világ legjobbjai! <3 Ebbe így még sosem gondoltam bele. Hogy 27 évvel ezelőtt nekem örültek annyira – efelől ugyanis semmi kétségem -, mint mi Barnabásnak közel 17 hónapja.

Édesanyaként látom, hogy rohan az idő, hogy igaz a mondás, hogy mire észbe kapok majd, felnő a kisfiam. Boldogan, büszkén nézem, ahogy cseperedik, okosodik, ügyesedik, ahogy babából önálló akarattal és érvényesítő képességgel rendelkező kisember válik, ugyanakkor össze is szorul a szívem, lelassítanám az időt, hogy jobban átélhessem, emlékezetembe véshessem a vele töltött perceket. Valószínűleg az én édesanyámnak is ugyanilyen gyorsan múltak a napok, hónapok, évek. Immár 27. S persze nekem is, főleg az utóbbi öt.

Öt évvel ezelőtt a születésnapomat még két napon át ünnepeltem: buliztam ez alkalomból Pesten, a főiskolai csoporttársaimmal és koccintottam az itthoni barátokkal is. Négy éve már egyre csökkent a partyk száma, de abba aztán mindent bele adtunk, az volt dolgozó, kereső nőként az első évfordulóm. Három éve aztán már menyasszonyként fújtam el a gyertyákat, s visszafogott, szolid kis összejövetelt tartottam csak, mert a nyári esküvőre és az egy hónapja vásárolt lakásunk otthonná varázsolására kellett minden forint. Két évvel ezelőtt narancslével fogadtam a köszöntőket, s próbáltam felfogni a két hete biztosan tudott tényt, hogy édesanya leszek. Tavaly ilyenkor pedig – ahogy már említettem – egyáltalán nem koccintottam, egyszerűen nem értem rá magammal foglalkozni. Ma már nem így volt, a legszebbé pedig az tette a születésnapomat, hogy kis Barnabásomtól is kaptam hatalmas, cuppanós puszit! <3

27 lettem tehát! A munkatársaim szerint örüljek neki, hogy ilyen fiatal vagyok még, én pedig úgy látom, hogy ez már egyre közelebb van a 30-hoz. Az pedig vitathatatlan, hogy közelebb ahhoz, mint a 20-hoz! A másik gondolat, ami nem hagy nyugodni, hogy mivel fognak telni a következő éveim?! 27 évbe tulajdonképpen minden belefért, amit életemre terveztem. Majdnem minden vágyam mellé pipa került a képzeletbeli listámon: diploma, jó állás, szerető férj, nagy esküvő, közös otthon, gyerek(ek). Tudom, büszkének kellene lennem arra, hogy ennyi idősen mindezt elmondhatom magamról, vannak, akik tíz évvel idősebben is még csak küzdenek ezekért a célokért. Én mégis szomorú vagyok kicsit. Mert – vállalom - én igenis szeretem a felhajtást. Szeretem a soha vissza nem térő, különleges ünnepeket. Azokat a napokat, amikre gyakran hónapokon át készülni kell. Amiért izgulni lehet, amit izgatottan várni kell. Amiről rengeteg fotó készül, amiről örök életemre beszélni fogok. Mire a gondolat végére érek, aztán eszembe jut… Hiszen a következő 27 évben is ugyanerről szól majd az életem! Lesz ballagás, vizsga, felvételi, érettségi, s remélem, hogy diplomaosztó, esküvő és babavárás is. Csak éppen nem én leszek a főszereplő, hanem kis Barnabásunk, s oldalról, magamat büszkén kihúzva szemlélhetem majd ezeket a pillanatokat. 

A listámat tehát bővítenem kell. Az arra most felkerülő vágyak, álmok, remények azonosak a gyerekként leírtakkal, csak ezeket nem nekem kell majd elérnem, hanem Barnabásomat kell majd minden szeretetemmel azokhoz segítenem, kísérnem. Ez izgalmasabb a szakdolgozatírásnál, a munka- és lakáskeresésnél, az esküvőszervezésnél. Azt hiszem, ez elég feladatot, motivációt ad a következő 27 évre! Azon pedig, hogy azután mi lesz, majd gondolkozom 54 esztendősen! :)