Szombaton Médiabál!
Készülök nagyon: vettem egy új estélyit, Tibi öltönyét elvittem a tisztítóba, holnap keresek hozzá illő nyakkendőt (hozzá színben passzoló inget szoktam neki választani, de idén fekete-ciklámen ruhát választottam, ciklámen ingbe pedig csak nem jöhet :D). A körmömnek már csak meg kell úsznia épségben a hátralévő két napot, a hajamat aznap veszi kezelésbe a fodrász. Ugyanúgy készülök, mint minden évben, pedig tudom, hogy hiú ábrándot kergetek - nem lesz olyan, mint régen.
Aki ismer engem és a férjem, az tudja, hogy nagy bulizósok voltunk. Minden héten mentünk szórakozni, sőt, gyakran heti kétszer is. Szerettük magas hőfokon élni az életünket. A vérmérsékletünk azóta sem változott, csak éppen szülők lettünk. Tudatosan lelassítottuk magunkat, az életünket, kényelmessé téve azt Barnabásunknak. Ha valaki keserűséget érezne soraim között, téved! Mi választottuk az új életünket is, s cseppet sem bántuk meg. Mert harminchoz közeledve már nem a dübörgő zene, a hajnalig tartó tivornya az élet értelme. Továbbra is magas hőfokon égünk, csak épp nem az alkohol hőfokában értve, hanem a szeretetében, szerelemében. Szeretem ezt az új életet, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy soha nem nosztalgiázok a fürdőkádban ülve, hogy soha nem pörgetném vissza az idő kerekét, ha lehetne.
Úgy gondolom, hogy gyerek mellett is kell szórakozni, kikapcsolódni, kettesben lenni. Megmaradni férjnek és feleségnek, s nem csak anyának és apának. Ehhez szükség van arra, hogy néha-néha belevágjunk egy időutazásba. Na nem a jövőbe, a múltba! Barnabásunk 16 hónapos, ez alatt az idő alatt eddig háromszor szálltunk be az időgépbe (egyszer tavaly ilyenkor, a Médiabál alkalmával). Az első két estétől nem is vártam igazán, hogy visszarepít a húszas éveink elejére. Barnabás akkor még szopizott, így tudtam, hogy a buli azért nem lesz a régi, legalábbis részemről. S persze azt is, hogy nem mindegy, hogy hánykor érek haza. :) A harmadik alkalommal viszont azt vártam, hogy olyan lesz, mint régen. Tökmagunk akkor múlt egy éves, átaludta már az éjszakát és egyáltalán nem szopizott. Elméletileg tehát nem kellettem neki már éjjel. Ezzel a tudattal szerveztem meg Tibi születésnapját szeptemberben. Már maga a szervezés rá kellett volna, hogy döbbentsen: nem várhatom azt, hogy olyan lesz, mint régen. Régen, amikor még nem egy anya bulizott, hanem egy fiatal, szeleburdi, csak önmagáért felelősséggel tartozó lány. A szervezés nagyobb részét nem az tette ki, hogy hová menjünk és mibe, hanem az, hogy mindent bepakoljak Barnabásomnak a mamáékhoz töltött éjszakára, hogy minden tudnivalót gondosan leírjak a nagyszülőknek. Mondanom sem kell, hogy egyetlen éjszakára egy hétre való cuccal vittem el! :) Tudtam, hogy nagyon jó helyen lesz, hogy imádja a mamát és a papát, és hogy rendszeresen alszik ott, az ottani ágyában, hogy olyan ismerős neki az a lakás, mint a miénk, mégis alig bírtam otthagyni. Húztam, húztam az időt addig, amikor már rég készülődnöm kellett volna. Alig bírtam visszatartani a könnyeimet, amikor búcsúzásként megpuszilgattam, a lépcsőházban aztán utat engedtem nekik.
A születésnapi party jól sikerült, jól éreztem magam, kiengedtem az egy év babázás és a kilenc hónap terhesség alatt összegyűlt gőzt. Jó volt, de nem olyan, mint régen. Mert két tánc és két ital között mindig rápillantottam a telefonomra, hogy lássam, nem hívtak-e anyuék. Mert a mosdóban a soromra várva kis Barnabásom fotóját nézegettem a telefonomban. Mert még becsípve is kis szerelmemről meséltem mindenkinek. Mert hiába aludhattunk volna a férjemmel ketten itthon addig, ameddig akarunk, ugyanakkor kipattantak a szemeim, mint szoktak, s rögtön a telefonért nyúltam. Hogy szép jó reggelt kívánjak a kis Hercegemnek, s megtudjam, hogy minden rendben volt-e. (Azt leszámítva, hogy épp akkor éjjel kezdett el kibújni a 8. foga, ezért elég sokszor keltette a mamát, minden a lehető legsimábban ment, jól érezte magát, bulizott ő is a maga módján :P). És amikor megtudtam, hogy igen, hogy feleslegesen aggódtam, akkor sem zuhantam vissza az ágyba az alig három óra alvás ellenére, hanem elkezdtem öltözni, hogy mihamarabb magamhoz ölelhessem drága Maszatomat.
Szombaton újra megpróbálunk kikapcsolni. Barnabásnak már egy hete mondogatom, hogy a mamáéknál fog aludni, ráadásul a keresztanyuja is hazajön, így ő is annyit fog játszani vele, amennyit csak szeretne. Még csak szerda van, de már ma azon gondolkoztam, hogy hány ruhát rakjak majd neki és melyiket, hogy miket kell elmondanom a mamának, a papának és a Vivinek (lesznek rá elegen :D), hogy hánykor vigyem oda, hogy minél többet lehessek még aznap vele, de azért időre el is készüljek. De tudom, hogy minden rendben lesz most is, hogy a világ legjobb nagyszülei és keresztanyukája vigyáz majd rá. Ennek tudatában elhatároztam, hogy ezúttal még jobban fogom magam érezni. Kikapcsolni nem fogok tudni, mára elfogadtam, hogy olyan már nem lesz, mint régen. Egy édesanyán valóban nincs off gomb! :), De megígértem magamnak, hogy nem fogok görcsölni. Élvezni fogom, hogy kettesben készülődünk itthon a férjemmel, hogy kettőnkért jön a taxi és kettőnket hoz haza az üres lakásba. Hogy ketten, egymásba karolva, szerelmesen sétálunk be a vörös szőnyegen a bálba. Hogy táncolunk késő éjjelig. Azután pedig alszunk délig! Persze csak a Barnabás ébredésekor megejtett hívás, a telefonban neki küldött cuppanós puszi után! :D De így van ez jól, számunkra most már így kerek a világ. Kerekebb, mint régen!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése