Éjféli tűnődéseim

Alváshoz készülődök, épp az ébresztőórámat állítom be fél 8-ra. Bekapcsolom a
tv-t, mindegy mi megy, azon alszok el - ezekben a percekben (éjfél után pár perccel írom ezeket a sorokat) így nézett ki egy kedd estém másfél évvel ezelőttig. A megszakítás nélkül, mélyen átaludt éjszakát aztán pörgős, munkába sietős reggel követte. Kapkodós, mégis nyugodt, kiszámítható. Biztosan tudtam, hogy elkészülök fél 9-re. Reggeli és öltözködés közben fél szemmel, fél füllel a képernyőre tapadtam, a beszélgetős társadalmi-politikai műsorokra kapcsoltam. Aztán slusszkulcs a zsebbe és uzsgyi! Épphogycsak, de beértem.
Nem volt régen a dolgozós életem, mégis hosszú percekbe tellett, mire fel tudtam idézni. Az anyaság valahogy időzavarral is jár - legalábbis nálam. Hihetetlen gyorsan eltelt a másfél év, amióta itthon vagyok, mégis nagyon távolinak tűnnek már az előtte lévő napok. Egyrészről nem tűnik másfél évnek az anyukalétem, másrészről viszont egy évtizednek érzem. Ez a kettősség jelen van az élet minden területén.

Örülök, hogy (félve, de leírom) csak 9-kor kelünk, hogy ráérősen telnek a napok, hogy ritkán van kapkodás. Barnabásom vidám halandzsázására jobb érzés kelni, mint a telefon ébresztőórájára, kis Hercegemen azonban nincs "szundi" lehetőség, hogy sunnyak még öt-tíz percet. Tudom, hogy sokkal egészségesebb nyugodt, zajmentes környezetben álomba merülni, mint a képernyő vibrálása mellett, mégis sokszor kínos a csend, gyakran nyúlnék a távirányító felé, de nem szeretném felkelteni a mélyen alvó kis Tündéremet. Örülök, hogy reggel mesét kell néznem a kis Manómmal, mert bevallom, szeretem őket, ám hiányzik a száz százalékos tájékozottság, naprakészség. Örülök, hogy a napjaim stresszmentesen, a munkahelyinél összehasonlíthatatlanul jobb, kedvesebb, szeretetreméltóbb és szeretettelibb főnökkel telnek, mégis hiányzik a pörgés, a kollégákkal való kávézás, viccelődés, a csapathoz tartozás érzése. Örülök, hogy délután nem kell az üres lakásra hazajönnöm, mert van, aki mindig betölti azt kacajával (vagy épp sírásával, de szerencsére ez a ritkább), mégis néha vágyom a csendre. Arra, hogy ejtőzhessek egyet a fárasztó nap után. Megnyugtat a tudat, hogy nem vagyok egyedül, hogy mindig van Velem valaki éjjel (a férjem külföldön dolgozik, a hétköznapok nélküle telnek), de olyan jó lenne úgy zuhanyozni, hogy közben nem áll a bébiőr a mosdópulton.  És persze aludni sem lenne rossz a "kihangosító" nélkül, teljesen kikapcsolt aggyal.
Ugyanez igaz a házaséletünkre is. A világ legjobb napindítója, hogy hétvégén kicsi fiúnk bekuporodik közénk a nagy ágyba és szeretetteljesen ugrál rajtunk, húzza hajunkat, csavarja az orrunkat, de nagyon tudtuk szeretni az órákon át heverészős, semmittevős, délig ágyban levős ébredéseket is. Szeretjük, ha a barátaink átjönnek este, mikor Barnabásunk már alszik, beszélgetni, társasozni, filmezni, borozgatni, néha-néha azonban kimozdulnánk itthonról. Kevés szórakoztatóbb dolog van a kis Tökmaggal való sétáknál, de nagyra tudtam értékelni az andalító, romatnikus bolyongásokat, a nagy túrákat, kirándulásokat is.

Szeretem tehát az új életünket, de szerettem a régit is. Lehet, hogy sok anyukatársam elítél ezért, hogy sokan úgy gondolják, erre gondolni is vétek, én bevallom: az utóbbi sokszor hiányzik. És érdekes, hogy ahogy telik az idő, egyre gyakrabban. Ahelyett, hogy egyre halványulnának az emlékek, egyre többször kapom azon magam, hogy azon sóvárgok, mi lenne, ha még kettesben élnénk a friss házasok életét. Sőt, egy-egy hisztis, sírással, küzdelemmel, harccal kitöltött nap után (most kövezzetek meg!) az is elhagyta már a számat, hogy "lehet, hogy nekünk nem való gyerek". Hogy "azonnal kérem vissza a régi életünket!" Persze amint kimondom, furdal is a lelkiismeret. Aztán este, amikor elcsendesedik a gyerekszoba, veszek egy nagy levegőt, ha Tibi is itthon van megiszunk egy pohár bort, hátradőlünk és rájövünk, hogy Barnabásunk nélkül boldogtalanok lennénk. Hogy hiába nem lenne gyerekünk, az életünk már akkor sem lenne ugyanolyan. Mert közben elteltek az évek, öregedtünk. Hiába mennénk már el bulizni, a diszkóban már nem lennének ismerősek az arcok, a zenék. Hiába érnénk rá mi minden hétvégén, ha már minden barátunk a gyermekével tölti a szabadnapot. És rájövünk, hogy igenis, való nekünk a szülőség, annak minden nehézségével, a vele járó felelősséggel és lemondással együtt. Hiszen mindennél jobban ezt akartuk, őt akartuk: a kis Barnabást. <3 Nélküle nem hiányoznának ugyan a régi szokásaink,  a spontaneitás az életünkből, de hiányozna egy leírhatatlan, megfogalmazhatatlan, mindennél fontosabb dolog: a saját család. Mert a szokások pótolhatók, lettek újak. De az érzés, amit egy kis emberke ad nap mint nap, pótolhatatlan. A tőle kapott szeretetcsomagot - a puszit, az ölelést, a simogatást, a nevetést, a huncut kacsintást, a hálás tekintetet - senki és semmi sem helyettesítheti és néha akármilyen nehéz is, ezért érdemes élni. Azért, hogy öreg korunkra úgy érezzük, az életünkből nem hiányzott semmi! :)