Ez volt az első nyár, amit Barnabásom is élvezett. Tavaly is sok helyen jártunk, vittük nyaralni is, de idén lett száz százalékosan valódi a mosoly az arcán a Balaton partján. A pancsolást, a hűsítő habokat tavaly is nagy kacajjal fogadta, de nagyjából ennyiben ki is merült számára a nyaralás - és így sajnos számunkra is. Bár a strandon könnyebb volt vele, mert még nem tudta követelni a "pancsit" és nem kellett azon agyalni, hogy mivel tartsam legalább negyed órát a parton, esténként sétálni nem lehetett vele. Menni még nem tudott, a babakocsiban és kézben pedig utált. Négykézláb szeretett volna jönni-menni a sétányon, s ha ebben korlátoztuk, abban nem volt köszönet. Hisztiből pedig nem kértünk, így minden estét a szálláson töltöttünk. Nem úgy, mint idén...
Ezúttal minden napos vendégei voltunk a füredi Tagore-sétánynak. Bár egy valami nem változott tavaly óta: Barnabás legszívesebben most is egyedül, a maga útvonalán, a maga tempójában fedez fel mindent, babakocsiból a legritkább esetben kémleli a környéket. Nem mondom, hogy nem fáradtunk le ugyanannyira az utána való futkározásban, az állandó készenlétben, mint ő a "sétában", de élmény volt, mert neki az volt! Minden este, a strandról kifelé menet már mondta, hogy "hajó, hajó" és "vito, vito" (ez a vitorlás barnabásul :) ), így a kikötőbe való séta kötelező programmá vált. És egyáltalán nem bántuk! A sétány elején zenélő "indiken" kívül minden és mindenki megnevettette ezt a kisembert. (Az indiánoktól félt, már a sétányhoz közeledve közölte mindig, hogy "fél", így nagy ívben kikerültük őket.)
Már két éve Barnabásommal élek, érzek, lélegzek, mégsem tudtam még megszokni, hogy számára minden egy nagy csoda! És imádom, hogy ez így van. Általa mi is kicsit újra gyerekek lettünk, mi is újra észrevesszük az apró szépségeket. Kacsát és hattyút etettünk esténként, a kikötőben pedig a hajónézésen kívül a virágokat is meg "kellett" szagolni. Integettünk a hajóknak, kavicsot dobáltunk a vízbe és minden csobbanásnál nagyot nevettünk. Megálltunk minden utcazenésznél, annál is, amelyiknél jómagam nem tettem volna. Járdaszegélyen sétáltunk és Barnabás szerint olyan "magasról" ugrottunk le a végén! :) Az állatkertben hosszan időztünk az őzikéknél és kecskéknél is, amikre Barnabás előtt épp hogy csak rápillantottunk. Élvezettel néztük, ahogy a félelmet legyőzi benne a kíváncsiság és kuncogva megsimogatja, majd megeteti őket. Aztán mi is eléjük tartottuk a tenyerünket és gyerekké válva nevettünk azon, ahogy csiklandoznak. Azt pedig, hogy ezek után Barnabás minden állatnál kérte, hogy "simito", azaz simogassuk meg, Tibivel egymásra mosolyogva vettük tudomásul és véget nem érő türelemmel magyaráztuk felváltva minden kifutónál, hogy az ororszlánt, a tigrist, az orrszarvút, az elefántot vagy a kígyót éppen miért nem lehet. :)
Mindezek után az pláne természetes volt, hogy a Balatonban mi is vízicsibék módjára "pancsiztunk" Barnabásom szavával élve. Főleg, miután a Kismanó megkapta a karúszóját. A beleülős, neki való úszógumit tulajdonképpen a szekrénynek vettük meg tavaly. Meg persze a lelkiismeretünk megnyugtatására! Kishercegünk már tavaly sem óhajtott beleülni, pedig akkor még nem tudta olyan magabiztossággal tudtunkra adni az akaratát, mint idén. Most nyáron már ki sem tudtuk próbáltatni vele. A bokáig érő pancsolóból mégis mindig be akart menni a mélybe, így - bár igazából sem súlyban, sem korban nem neki való még a legkisebb sem - beruháztunk egy karúszóra. Nincs mit veszteni alapon, legfeljebb megy az úszógumi mellé... De nem, ez a világ legjobb vétele volt! :) 
Barnabás az első perctől imádja, nagy magabiztossággal úszik vele ott is, ahol már nem ér le a lába. Egy-két fürdés után már arra is rájött, hogy ebben lebegni is tud a vízen, így napoztatta apró talpacskáit. A sokadik alkalommal pedig már apa hátáról ugrált a vízbe. És tudjátok még, mit csináltunk a vízben? Iszapoztunk, vízipisztolyoztunk, egymást locsáltuk és buktattuk le! Na meg kagylókat kerestünk, amire nagyjából tíz éves korom óta nem volt példa. Amit találtunk, Barnabásnak adtuk, ő kellő aprólékossággal megnézte, értékelte, hogy "pici" vagy "nagy", majd visszadobta. Úgyhogy nem hoztunk haza egyet sem! :)A játszótér is jó barátunk lett, ez volt ugyanis az egyetlen esély arra, hogy Barnabást szárazon tartsuk legalább egy kis ideig. Vele sütöttünk, sőt, volt, hogy azon kaptuk magunkat, a gyerek már a csúszda tetején, mi meg ketten ücsörgünk a homokozó szélén és sütjük a nyuszikát. De legalább volt a fiúcskának mit szétrombolnia, mikor visszajött! :) Utána pedig visszaült mellénk és beásatta apával a lábát a homokba. Aztán beásta apa a sajátját is és akkor már csatlakoztam én is. És csudaklassz volt! Tudjátok még, hogy milyen hűsítő a homok mélyen? :)
Az pedig csak ráadás volt, hogy egy két éves nem csak az élet apró csodáinak tud örülni, ajándékban is nagyon boldoggá teszik az ici-pici apróságok is. Úgy tudott örülni a főtt kukoricának és egy jókora szelet dinnyének, mintha egy hatalmas tortát vettünk volna neki. Széles mosolyt csalt az arcára az utcán osztogatott lufi is, na meg a strandon a kapszulákban árult dolgok. Igaz, ez utóbbi nekem az idegeimre ment, szidtam sokat a kapszulák feltalálóját, akárki is legyen az! Nem tudom, mi a pontos neve azoknak a műanyag, nagy tégelyeknek,amik pár száz forintért adnak egy meglepetést rejtő kisebb-nagyobb tojást, gumilabdát, tanga bugyit (!). (Ez utóbbit többször is megnéztem, hogy jól látom-e, valakinek biztosan úgy tűnhetett, hogy vásárolnék, csak zavarban vagyok. Egy röpke gondolat erejéig egyébként átfutott az agyamon, hogy veszek egyet, mert nagyon kíváncsi vagyok, hogy miből van az a bugyi, ami csupán kétszáz forint. De győzött a józan ész... na meg a szemérem! :D) Az ismeretlen feltaláló, na meg a gyártók viszont biztosan meggazdagodtak belőle, az én gyerekemnek ugyanis minden nap kellett venni legalább egy valamit legalább az egyik kapszulából. Legszívesebben a közelükbe nem vittem volna már őt, de gyakorlatilag kikerülhetetlen: méterenként kihelyeztek egyet, biztos, ami biztos! :)
De nem a kapszulák voltak az egyetlenek, amik számomra kevésbé tűntek csodálatosnak, mint két évesemnek. Rovarok iránti rajongásáról már írtam egy korábbi posztomban, s az ízeltlábúak iránti érdeklődés azóta csak tovább mélyült. A lepkéknek, katicabogaraknak és szitakötőknek még tudtam vele együtt örülni, de a hangyáknak, méheknek, temetőbogaraknak, tücsköknek, pókoknak és szarvasbogárnak bevallom, már nem. Sőt, ez utóbbiaknak apa sem, úgyhogy az Barnabásom egyetlen szerencséje, hogy van egy papája, aki megmutatja neki a természet ezen élőlényeit is. Legnagyobb barátságot a szarvasbogárral kötött, persze, hisz az volt a legnagyobb! Papával találták a szállásunk udvarán. Először csak a papa tenyerében figyelte, majd megsimogatta nagy sikongatásokkal kísérve, később pedig úgy felbátorodott, hogy már a saját kis tenyerében tartotta a ""szarvast", cipelte, hozta oda hozzám és a mamához... Szerintem látta rajtunk, hogy rajongásunk nem őszinte, a gyerekek hótiszta lelkükkel átlátnak a felnőtteken, érzik, mi a való, s mi nem. <3
Ha a "szarvas" felé mutatott érdeklődésem művi is volt, a nyár minden más pillanata őszinte. Őszintén nevetős, viháncolós, örülős, élvezős, ölelős, puszilós, érintős, szeretős, ráérős! Imádtam, hogy nem sietünk sehová, hogy nem kell siettetnünk Barnabást, hogy hagyhatjuk, hogy minden bokornál megálljon, hogy fél órát elszöszmötöljön valami mellett, hogy felfedezze a világot!
Búcsúzóul behunytam a szemem és nagyot szippantottam a balatoni nyárba, azt kívánva, hogy még ezer ilyen élményt adjon Nekünk! A "Balcsi" partján töltött közel három hét Barnabás szerint is "szupi" volt, úgyhogy az biztos, hogy jövőre újra találkozunk!
Jövünk majd, Balaton, egy három évessel! :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése