Barnabás imád gyerekek között lenni, amint a játszótér felé vesszük az irányt és meglátja a pajtásait, már fut is, hátra se néz, hogy megyek-e, a játszótéren töltött idő alatt vajmi keveset foglalkozik velem. Épp emiatt azt gondoltam, hogy a délelőtti játékkal biztosan nem lesz gond, főleg az udvart biztosan élvezni fogja, egyedül az alvástól tartottam. Ehhez képest kis Tökmagom a bölcsiben egyáltalán nem nyitott a gyerekek felé, nem ment oda hozzájuk és a nevelőnénikhez sem. Pedig mindenki nagyon kedves és aranyos volt, tényleg mindent elkövettek annak érdekében, hogy kegyeibe fogadja őket! De hiába! Barnabás úgy tett, mintha ott sem lennének, tudomást sem vett róluk. Mindenhová velem ment, a kezemet fogva és egy percre sem tévesztett szem elől. Amikor a többiek csúszdáztak, ő is odament ugyan, de csak úgy csúszott le, ha fogtam a kezét (érdekes a játszótéren még csak a közelében sem kell lennem). Ha Rita (a nevelője) nyúlt felé, hogy segítsen neki, azt kiáltotta: "Nem! Anya!" Mintha érezte volna, hogy itt valami történni fog, hogy innen anya le fog lépni, hogy itt akarja hagyni. Pedig ezt a ragaszkodást látni cseppet sem akartam már... :( És így ment ez a második és a harmadik napon is, amikor rajtam kívül már minden anyukát elküldtek "bevásárolni". Engem nem, mert úgy látták, hogy Barnabás erre még nem áll készen. Az egyetlen dolog, amit tetszett Barnabásomnak, az a saját kis szekrénykéje volt és az általa választott jele, a hajó. Az első hét utolsó napján (ez a beszoktatás 4. napja volt) aztán én is elmentem "boltba", fél órára a nevelők gondjaira bíztam a legféltettebb kincsemet.Ő (be)szokott, én pedig szöktem. Ezzel a kis idővel nem is volt semmi gond, Barnabás eljátszott az udvaron, nem sírt. A hétfői elköszönés viszont már szívet tépőre sikeredett. Barnabás úgy csimpaszkodott a nyakamba, amikor meghallotta, hogy "elmegyek boltba", hogy szinte úgy fejtették le rólam, s miután kivették a kezemből, kétségbeesve nézett utánam és sírva kiabálta, hogy "Anya! Anya!". Eddig nem láttam még ezt a tekintetet, s remélem, hogy sokszor nem is kell szembe néznem vele: csalódottság, szomorúság, félelem tükröződött benne. :( Nem csoda hát, hogy nem csak ő sírt, hanem én is, amint kiléptem a bölcsőde kapuján, Mit sírtam - zokogtam! Minden tiszteletem azoké az édesanyáké, akik könny nélkül bírják ezt az érzelmi traumát! A leválás fáj! Nagyon. Nem csak lelkileg, fizikailag is. A mindennapos sírás a szívem legmélyéig hatol. Nem tudom, hogy mihez kezdjek abban a pár órában, amíg "szökésben vagyok". Megőrjít a gondolat, hogy nem tudom, hogy a kisfiam mit csinál, hogy mit játszik, hogy eszik-e, hogy ízlik-e neki egyáltalán a tízórai (még csak azt evett ott), hogy szól-e, ha bekakilt, s észreveszik-e akkor is, ha nem. Kíváncsiságomat egy sorstársammal a bölcsi udvara előtti nagy bokrok mögé rejtőzve (színes, élénk ruhában) próbáltam csillapítani, az ágak közül leskelődtünk (amikor visszamentünk, nevetve meg is jegyezték a nevelők, hogy kivirágoztak a bokrok :D). Délutánonként igyekszem minél többet simogatni a lelkét, szeretgetni, babusgatni, aggódok, hogy nem okozok-e nagy törést kis Pöttömöm lelki világában. Fizikailag is megterhelő ez az időszak, főleg a korán kelés, amitől két év alatt nagyon elszoktam, csakúgy, mint a kapkodós reggeli készülődéstől. Éjszaka sem tudunk pihenni, egy év jó éjjel után újra kelünk, Barnabás óránként (!) anyáért sír, így zombiként járkálok a két szoba között. Szörnyű minden este összeszorult szívvel lefeküdni és gyomorideggel kelni, mert minden gondolatom az, hogy vajon mennyire fog sírni Barnabás, amikor elköszönök tőle.
Utálom és szörnyű anyának érzem magam! Legszívesebben hagytam már volna az egész bölcsőde-dolgot a fenébe, komolyan azt fontolgatom már, hogy inkább itthon maradunk oviig. De meggyőztem magam, hogy ha már egyszer belekezdtünk, akkor próbáljuk meg, adtam magunknak egy kis időt, egy-két próbahónapot.
Hétfőn végülis 2,5 órát töltött nélkülem a bölcsiben, s nem csak az elváláskor, utána is többször elpityeredett, engem keresett. A délután aztán meghozta a várva várt fordulatot. A nevelők, Rita és Adri meglátogatták Barnabást itthon, s a saját kis birodalmában, ahol ő az "úr", végre megnyílt feléjük. Nem érkeztek üres kézzel, már a hozott kis aprósággal levették a lábáról a Kisherceget, aki aztán megmutatta nekik a szobáját és kihordott minden játékot a nappaliba, amit elért. Már huncutkodott is Velük, elejtett egy-egy mosolyt. Kezdtem reménykedni, hogy nem lehetetlen eset a kisfiam. És a másnap valóban sokkal jobban telt.
Szerdán aztán kapott ő is ágyacskát, megpróbálták elaltatni. Én tűkön ülve kint vártam, de őszintén szólva azon lepődtem volna meg, ha elalszik. Barnabást többször próbáltuk már ugyanis "rendes" ágyon altatni, de sosem sikerült. Ő a nagy ágyra játszótérként tekint, ugrál, bukfencezik rajta, de el nem fekszik. Ezt mondtam a nevelőknek is, de mondták, hogy megpróbálják, hátha a többi gyerektől megjön a kedve. Hát nem ért meglepetés, nem aludt el, jöttünk haza ebéd után! :) Csütörtökön is tettek egy próbát, de a kis Tökmag újra csak játszott, pedig itt nem is nagy a "nagy ágy", csak éppen rácsok nincsenek rajta. Egy húsz perces kísérletezés után aztán bevitték neki a kiságyat, belerakták, éééééés... Egy perc alatt elaludt! Ezalatt én megint kint vártam az átadóban, s nagyot dobbant a szívem, amikor az ajtóban egyedül pillantottam meg Ritát, Barnabásom nélkül. Bekukucskálhattam a csoportba, s láttam, ahogy "ajáját" ölelve, édesdeden szunyókál az én kis bölcsis Drágaságom! <3 A leválás fájdalma mellett most először büszkeséget is éreztem! Háromnegyed órát aludt, ami állítólag "jó teljesítmény" elsőre. A beszoktatás utolsó napja is ugyanígy telt, de akkor már 1 óra 20 percet szunyókált.
A hét végére kicsit megnyugodott a lelkem, bizakodóbb vagyok a folytatásra nézve, de majd meglátjuk.
Péntek van! Két év óta újra azt jelenti számomra ez a nap, hogy valami hétköznapoktól különböző, valami más következik. Pihenünk kicsit, ránk fér, aztán hétfőn főpróba!
Bogyó és Babóca számára viszont nincs hétvége, ők minden nap járnak bölcsibe (átköltöttem a "Bogyó és Babóca óvodába megy" részt), ez lett a kötelező olvasmány minden alvás előtt. Hiszen ha Bogyó és Babóca bölcsibe jár, akkor csak nem lehet az olyan rossz hely! :)
